Bejegyzések

Rajongás címkéjű bejegyzések megjelenítése
"Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod."

Fodor Ákos: Hasadó anyag
metaoptika
Kint feljönnek a csillagok,
bent bekuckózva olvasol.

Az én életem a regények, novellák, olvasmányok és a személyes történetek által lesz teljes – és ezeket megosztom veled is. Térj vissza bármikor, én itt leszek.
Stella L. Brandy

Sweets and the teenager girl | Rajongás

Sziasztok!

Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Egy ideig biztos az utolsó ilyen témájú novellám ez – lehet, hogy többet nem fogok írni, lehet, hogy újra elkap a hangulat –, de visszahozta azokat az érzéseket, amiket tíz éve éreztem.


Fandom: Bones Korhatár: +16 !!! felkavaró tartalom Terjedelem: 1562 szó

 

Sweets and his sister | Rajongás

Sziasztok!

Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Nem csak romantikus történeteket szerettem amúgy írni, ebben sem az kap szerepet, sokkal inkább a testvérség.


Fandom: Bones Korhatár: +16 !!! - Terjedelem: 1074 szó

Fall in love with Pelant | Rajongás

Sziasztok!

Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Egy következő történetet osztok meg a nagyszerű Bones szereplőkkel – ezt akkoriban nagyon szerettem írni.


Fandom: Bones Korhatár: +16 !!! - Terjedelem: 2721 szó

 

Sweet(s)Donut | Rajongás

Sziasztok!

Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Ez az egyik közölük.


  • Fandom: Bones
  • Korhatár: +12
  • Figyelmeztetések: -
  • Terjedelem: 1510+1160 szó

 

Neverending Summer | Rajongás

Sziasztok!

A mai napig nagy Bones (itthon Dr. Csont címen futott) rajongó vagyok, azon belül is Sweetsért voltam mindig oda – illetve az őt alakító John Francis Daley-ért. Egy időben – amikor igazán menő volt még ilyeneket írni – én is írtam real person fanfiction novellákat. Nem egy nagy dolog ez, de olyan nosztalgia feelingem van, hogy csak na – 2014-ben írtam, nem csoda.


  • Fandom: Real Person | John Francis Daley
  • Korhatár: +12
  • Figyelmeztetések: -
  • Terjedelem: 566 szó

Before you went back | Rajongás

Sziasztok!

Egy időben nagyon nagy rajongója voltam a Reign című sorozatnak (itthon Az uralkodónő címen futott), még húgommal együtt néztük. Aztán eszembe jutott egy szösszenet, és gondoltam, nem fosztalak meg bennetek tőle. Kedvet kaptam újra nézni a sorozatot.


  • Fandom: Reign
  • Korhatár: +16
  • Figyelmeztetések: -
  • Terjedelem: 1058 szó

Numb - 5. rész | Rajongás


Happy
2006

Linkin Park – a múltam, a jelenem és a jövőm. Néha elvittek magukkal a fiúk –, ha nem dolgoztam. Az utóbbi két évet viszont szüntelenül a gyógyításnak szentelhettem – néha feltűnt Mike vagy Phoenix vagy valaki más a csapatból.
És egyáltalán nem érdekelt, hogy mit írnak az újságok – a címlapokon általában Mike és én szerepeltünk. Bár a fiúkkal csak baráti volt a kapcsolatunk sokszor kerültünk félreérthető helyzetbe – a párjaik persze rögtön tudták, hogy ez csak bohóckodás.
Nem volt férjem, nem voltak gyerekeim – de volt egy együttes, ami miattam létezhet.

„Caught in the undertow just caught in the undertow”

    Numb - 4. rész | Rajongás


    Backstage
    2005

    Valaki megfogta a vállam, amire reflexből ütöttem – persze így sikerült eltalálnom Mike állát. Az őrök rögtön ott voltak és lefogtak
    -     Legalább a biztonságotok óvva van. – Mike csak megcsóválta a fejét és közben az őrökhöz beszélt idegesen. – Végülis már nem dolgozom Jeffnek.
    -      Nem dolgozol Jeffnek? – kérdezte csodálkozva. – Pedig sok címlapon szerepelt a nevetek – mondta, miközben a backstage helyének szolgáló épület felé „terelt”.
    -      Nos, miután sikerült rávennem, hogy szerződtesse a Linkin Park nevezetű együttest eléggé máshogy álltunk egymáshoz, vagyis mi együtt folytattuk. Jeffnek nehéz volt megfelelni, és egy idő után teljesen… érzéketlenné váltam – idéztem a Numbból. Mégis, azután sikerült olyan munkát találnom, amit eddig akartam csinálni, amihez megvolt a diplomám.
    -      Sajnálom. – Mike előrement és intett, hogy várjak. – Tudjátok kit találtam kint az utcán?
    -      Ajánlom, hogy valami jó nőt – mondta nevetve Chester. És akkor Mike odahúzott maga mellé. – Daniella – tátották el a szájukat. 

      Gyors | Rajongás

      Egy Spirit-novellácska, csak, hogy legyen valami változás a frissek között.

      Furcsa volt, minden nagyon furcsa volt. A kín, ami napokig kínzott hirtelenjében eltűnt – a szívverésemmel együtt, aztán meghallottam bumm… A szívem újra dobogott, de nem olyan ütemesen, mint azelőtt.
      Fehér plafon volt felettem és a szoba szaga is jellegzetesen kórházi volt – fertőtlenítők tömény használata. Élesebben láttam, s hallottam – mégse voltam teljesen jól. Mintha valaki kiölte volna belőlem, amitől én vagyok én. Aztán megéreztem azt a különös illatot – édes volt, nagyon édes.
      -       Miss Belby – szólongatott az orvos, miközben éles fény hasított a retinámba. – Örülünk, hogy újra köztünk van.
      Kinyitottam a szám és megpróbáltam közölni az orvossal furcsa érzéseket, azonban egy hang se jött ki a torkomon. A tűz, ami egészen eddig végigkísért megnémított volna? Vagy aki megtámadt eltörte a nyelőcsövem?
      -       Kisasszony, tudja, hogy hol van? – Bólogattam. – Tudja mi történt? – Megrántottam a vállam, majd bólintottam egyet.
      Ránéztem az orvosra, s belevesztem a szemeibe. Láttam minden fájdalmát, minden szomorúságot… Aztán megéreztem, mintha valaki belemászott volna a fejembe. Megfogtam az orvos kezét, hogy jelezzek neki – bőre jéghideg volt, akárcsak támadómnak.
      -       Edward, azt hittem Edannel vagy – mondta az orvos bársonyos hangján.
      -       Mikor találtak rá? Utánanéztem, ez biztos, hogy egy fajtánkbeli volt – nézett rám, mintha ott sem volnék.
      -       De nem történt vele semmi, bár eddig egyszer sem szólalt meg. És ver a szíve!
      -       Hogyhogy nem szólalt meg? Miss Belby, tudja, hogy hol van? – nézett rám a fiatalabb férfi. Hangja kemény volt, bár sejtettem, hogy nem nekem szól.
      -       Kórházban – hangom alig volt több suttogásnál, de még ezt is meghallották. – Mi… történt?
      -       Megtámadták, de szerencsére még időben megtaláltuk. El tudná mondani, hogy mit érzett? – nézett rám a szőke hajú férfi.
      -       Égett, mindenem. Aztán nem volt szívverésem… Mi történt a hangommal?
      -       Valószínűleg megsérültek a hangszalagjai. Tudja, hogy ami megtámadta mit csinált?
      -       Nem vagyok hülye – emeltem a tekintetem a plafonra. – A maguk fajtája miatt halt meg az apám. Elígért Neki és aztán nem tartotta be a szavát… Hallottam, hogy apám azzal akarta magát védeni, hogy azt mondta… – néztem óvatosan a kutakodó szempárokba. – Azt mondta, hogy a változás megölne.
      A fiú idegesen pillantott a szőke hajú orvosra, aztán suttogott valamit hevesen gesztikulálva – kezdtek egy kicsit elhomályosodni és ez egyáltalán nem tetszett. Aztán rám tört a remegés és egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
      -       Egy farkas? Ki változtatna át egy farkast? – kérdezte a fiú és hallottam egy fenyegető morgást. Morgást, amely az én torkomat hagyta el. – Változz vissza!
      -       Edward! – csitította az orvos. – Miss Belby, kérem próbáljon visszaváltozni. Gondoljon arra, hogy ember – próbált segíteni.
      Annál nagyobb szégyent még nem éreztem, mint a visszaváltozásom után – teljesen meztelen voltam. Mindketten elfordultak míg visszamáztam az ágyba és álig betakarózta. Éreztem, hogy az arcomba tóduló vér még mindig látszódott – emiatt egy kicsit még mindig kényelmetlenül éreztem magam.
      -       Doktor – szólítottam meg, mire ő rögtön felém fordult mosolyogva. – Kérem, elmondaná, hogy mi történt velem?
      -       Azt tudja, hogy mik vagyunk – ez megállapítás volt nem kérdés. Bólintottam. – És tud valami furcsaságot a családjáról?
      -       Az érdekli, hogy tudtam-e, hogy az apám alakváltó volt? Véletlenül tudtam meg, apám azt mondta engem nem fenyeget az átváltozás veszélye.
      -       Úgy látszik a vámpírméreg működésre ösztönözte az alakváltó géneket.
      -       De nem működik valami fényesen – szólt közbe Edward. – Az ösztön azt súgta volna, hogy megtámadj bennünket, de te csak morogtál egyet.
      -       Valószínűsítem, hogy erre is a vámpírméreg a magyarázat – mondta a doktor.
      -       Carlisle! Ha a vámpírméreg lenne a magyarázat, akkor Isabella miért támadt az átváltozás után?
      -       A nagyapám vámpír volt – kotyogtam közbe. Mindketten rám kapták a tekintetüket, és csak annyit tudta kiolvasni belőle: Miért nem mondtad előbb?
      -       Akkor a több méreg miatt történt. És mivel van benne – felköhintettem – benned alapból egy kis vámpírméreg, így nem érzékelsz veszélynek.
      -       Ebben van valami. De Carlisle itt nem maradhat, aztán meg Edan is… Jobban van már?
      Megint egy olyan beszélgetésbe kezdtek, amihez nekem semmi közöm sem volt. Viszont megtudtam, hogy ez az Edan megtámadta az én támadómat az erdőben – aztán a családja segítségével elpusztították.
      -       Esetleg hazamehetnék? – kérdeztem halkan.

      ***

      Egy év – ennyi telt el a támadás óta. Azóta, hogy találkoztam Carlisle és Edward Cullennel. Edan – mint később kiderült Edward fia – bejött, amikor bementem kontrollra. A hangom sokat javult, de még mindig olyan volt mintha halkan beszélnék – ennél jobb már biztos nem lesz.
      És egy hete elkezdtem randizni – olyan régimódi randevúkon vettem részt. Carlisle igazán megértő volt, és kedves. Annyira csodáltam a tartásáért – még ha Isis segített is neki, nem számított. Viccelődtünk és jól éreztük magunkat egymás közelében. Persze a beszélgetések nem csak az ő életéről szóltak – bár a hangomat nem volt szabad erőltetnem szívesen meséltem neki.
      A családja egy kissé félve fogadott – és Rosalie elmondta, hogy soha nem lehet olyan jó, mint Esme volt. Ez egy kicsit rosszul esett, de volt benne igazság – sosem pályáztam Esme helyére, de az elfogadásukat szerettem volna…
      Minden rendben volt – idővel már nem volt nekik fura, hogy ott vagyok. Félig költöztem csak hozzá, mert a szívem még visszahúzott a családi házhoz.
      -       Nem akarsz ideköltözni – suttogta a fülembe miközben a köntösöm szélével játszadozott.
      -       Tudod, hogy miért nem. Ott van az összes emlékem – mondtam a legolcsóbb kifogást. Ha nem Carlisle lett volna, biztos, hogy elküld – de Carlisle értette.
      -       Mi lenne, ha én költöznék oda?
      A válaszom egy heves csók volt. Elterültünk az ágyon – Alice-ék ágyán. Annyira szerettem…

      Az esküvőnkön rosszul lettem – a boldogító igen után elkezdtem köhögni. Aztán elsötétült a világ – és éreztem, ahogy Edward is Carlisle különféle anyagokkal teli fecskendőket szúrtak belém.
      A testem így ellenkezett a terhesség ellen – az már túl sok méreg lett. A farkas bennem haldoklott és ez magával rántotta a többi részem is. Tizenhat nap elteltével viszont megszűnt a szenvedésem – megszűnt a fojtogató karok szorítása. Egy egészséges fiúgyermeknek adtam életet – Alexander.

      A különféle anyagok megtették hatásukat – megvédték a farkast és erősítették a szervezetem. A küzdelem a testemben elcsendesedett és a „felek” kiegyeztek döntetlenben. Alex miatt viszont aggódtunk, de szerencsére nem lett baja.
      A házunk… Ahol annyi minden történt az idő múlásával…

      VÉGE

      Numb - 3. rész | Rajongás


      Telefon
      2005

      A koncert után boldogan léptem ki a kordonok közül – annyira jól éreztem magam. Olyan izgatott voltam, mint egy tizenéves lányka – pedig most voltam túl egy igen fájdalmas szakításon.
      Véletlenül rossz irányba indultam el, és eljutottam a színpad mögé. Néhány biztonságiőr azonnal meg is jelent.
      -      Erre nem jöhet tovább! – mordult fel az egyik.
      -      Nem akartam zavarni, csak rossz irányba indultam el – mondtam, majd visszafelé indultam. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam. – Megmondanák Mike Shinodának, hogy Daniella üdvözöl mindenkit és, hogy… gratulál?
      -      Persze kislány! Nem mi vagyunk a szeretetszolgálat! – mondta az izomagy, majd egy csöppet sem gyengéd lökéssel hátrébb taszított.
      Lehajtott fejjel indultam el, visszafelé. Elővettem a telefonom, hogy írjak egy üzenetet a lakótársamnak, aztán egész más névnél álltam meg. Nem telefonáltam, mert azt hittem, hogy rögtön lecserélte a számát – de most próba szerencse alapon felhívtam a számot.
      -      Mike Shinoda – hallottam meg fáradt hangját. De valahogy csak a hangja volt fáradt, a háttérből a többiek nevetése hallatszott ki.
      -      Hello, Mike! Daniella vagyok – mondtam, majd szúrósan visszanéztem az őrökre. – Csak azt akartam mondani, hogy nagyon jók voltatok.
      -      Huh, köszi – mondta, persze nem tudott vele mit kezdeni, biztos sokszor mondják ezt nekik. – Várjunk csak! Te itt voltál a koncerten?
      -      Még mindig itt vagyok.
      A telefont kinyomta, én pedig továbbindultam.

        Numb - 2. rész | Rajongás


        Koncert
        2005

        Koncertre készültem. Nem is akármilyenre – Linkin Park koncertre. Eddig az összesen ott voltam, amit a közelben szerveztek – és rettentően jól szórakoztam. Chester hangja valami eszméletlen volt és Mike rapje… Annyira örültem, hogy sikerült rávennem Jeffet, adjon a fiúknak egy esélyt.
        Viszonylag hamar sikerült odaérnem, bár nem akart még beengedni. Viszont, amikor megnyitották a kapukat sikerült a színpadhoz közel kerülnöm. A fiúk tomboltak, mint mindig – és meglett a kedvenc dalom. Eddig soha nem választottam magamnak dalt, de most nem tudtam nem megtenni. A Numb belopta magát a szívembe – és ez volt az, amit éreztem.

        „I've become so numb I can't feel you there
        I'm tired of being what you want me to be
        I've become so numb I can't feel you there
        I'm tired of being what you want me to be”


          Numb - 1. rész | Rajongás


           Szerződés
          1999

          -      Hello! Daniella Fenstor.
          Csak köszöntem és mégis mindenki felém kapta a tekintetét. Egy csapat fura fazon, akik úgy döntöttek, hogy zenekart alapítanak – és mindenkit meghódítanak. Ez valami olyan volt, amit mindig örömmel fogadtak.
          Helyet foglaltam velük szemben, majd az asztalra tettem a mappám – amiben a szerződés pihent.
          -      Jeffet vártuk – szólalt meg először Chester.
          -      Be kell érnetek velem – mondtam, majd Mike felé fordultam, mivel vele vettem fel a kapcsolatot. – Köszönöm, hogy sikerült összehozni mindenkit.
          -      Természetes, Jeff azt mondta siker volt – villantott rám egy olyan Mike-féle mosolyt. – Vagy átvágott?
          -      Nem, nem! – mondtam, majd szórakozottan előkaptam a szerződést. – Jeff azt üzeni, hogyha hozzátok a formátokat, akkor rövid úton szerezhettek magatoknak hírnevet. – Elővettem egy tollat is, mert nem úgy nézett ki, mintha ők hoztak volna magukkal. – Ha készen álltok, akkor már csak alá kéne írni ezeket.

            Vérbeli sebész | Rajongás

            Vérbeli sebész

            A reptéren álltam már, innen már nem volt visszaút. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, amire éppen készültem.  Olyan hirtelen döntöttem, hogy még rendesen átgondolni sem volt időm.
            Mindig is forrófejű voltam – mások elmondása szerint -, de annyira akartam… A gyomorgörcsön kívül más nem jelezte, hogy helytelen, vagy részben helytelen dolgot készülök tenni.
            Megfogtam a bőröndöm és elindultam a folyosó irányába. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy észre se vettem mikor ültem le a székbe. Hirtelen tört rám a repüléstől való félelem, soha nem repültem még.
            A stewardessek kedvesek voltak és megnyugtattak, már amennyire sikerült nekik. Egy ideig arra fogtam az idegességet, hogy ez az első repülésem, aztán szépen lassan rájöttem, hogy egészen másról van szó.
            A repülő elkezdett rázkódni, én már csak félálomban érzékeltem, hogy kényszerleszállást hajt végre, szerencsére már a Chicagói reptér közelében. Mindenkit azonnal leszállítattak még a csomagjainkat is alig tudtuk megfogni. Én már meg sem lepődtem.
            Üdv az én világomban! Nadia vagyok, sebészeti rezidens.

            ***

            Kora hajnal volt, s egy teljesen ismeretlen városban kellett kiismernem magam. Megpróbáltam a lehető leghamarabb a Megyei Kórházba jutni, de nem sikerült. A vonatot választottam utoljára, úgy gondoltam azzal nem tudok annyira eltévedni. Tévedtem.
            Már hat-hét óra volt mire rájöttem melyik megállónál kell leszállnom. Eléggé hülyének éreztem magam, hát még úgy, hogy a bőröndömet magam után húztam. Annyira ide akartam jönni, most meg…
            Mégis mit képzeltem, amikor eljöttem ide? Alig éltem még, anya is beleesett abba a ,,hibába”, hogy rögtön elkezdte a gyakorlatot. Szerencséjére megtalálta az igazit… Ray igazán nagyszerű ember, de nem éreztem magam teljesnek. Szerettem Rayt, még akkor is, ha nem ő volt az apám. Az elején kibuktam, de aztán elfogadtam…

            Éppen az érettségiről tértem haza – még mindig az izgatottság hatása alatt voltam – és mindent egy rózsaszín ködön keresztül láttam. Úgy gondoltam, hogy nekem van a világon a legjobb szüleim.
            Orvos akartam lenni, más szakmáról álmodozni sem mertem. Kislánykorom óta már azt tervezgettem, hogy milyen orvos leszek. A szüleim is orvosok, nagyon jó orvosok. Volt egyfajta megfelelési kényszerem.
            Annyira megörültem a levélnek, hogy felvettek az egyetemre. Arról álmodoztam a szüleimnek, hogy én is olyan jó orvos leszek, mint ők. Annyira fogom szeretni a munkámat, mint ők.
            Egyvalamiben azért különböztem tőlük, leginkább apámtól. Én világéletemben sebész akartam lenni. Olyan sebész akartam lenni, akire felnéznek az emberek. Azt tudtam, hogy anya is sebészként végzett, de miután ide költözött már egészen mást kezdett el dolgozni.
            Anya nem beszélt sokat a rezidensi éveiről. Amikor arról kérdeztem mindig csak annyit mondott: ,,Nagyon jó mentorom volt, remélem neked is jó lesz!” De ennyi! Neveket is csak elejtve hallottam: Abby, Carter, Tony, Frank…
            Aznap mégis szóba került a rezidenség. Eleinte úgy hittem, hogy azért beszélnek nekem erről, mert én is nemsokára az leszek. Aztán, amikor anya elkezdett beszélni a mentoráról, megvilágosodtam.
            Anya érzett valamit a mentora iránt, de végül nem történt köztük semmi. Ezt is csak addig hittem el, míg nem folytatta. A „nem történt semmit” bővítenie kellett először egy csókkal, majd egy egész ágyjelenettel.
            Nem vagyok nehézfelfogású, de még akkor sem esett le, hogy mit akarnak mondani nekem ezekkel. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy csak fel akarnak készíteni, biztosra akarnak menni. 
            Még arra is gondoltam, hogy anya mindezt azért mondta el nekem, mert nem lenne szégyen, ha nekem is megtetszene a mentorom. Ebben erősen kételkedtem – mármint, hogy beleszeretnék a mentoromba -, de mindenesetre megfogadtam a tanácsait.
            Csak nagy nehezen esett le, hogy miért mondják nekem el ezeket. A világ kettőt fordult velem, s teljesen kétségbeestem. A világ, az elképzeléseim hirtelen értelmüket vesztették. Többé nem volt a megfelelési kényszer, ami az utamat egyengetné. Már csak én voltam.
            Ordítoztam, elutasítottam Rayt. Nem akartam róla tudomást venni, gyerekesen viselkedtem. Anyámat is semmibe vettem, az egyetemre viszont bejártam. Egyetlen menekülési útvonalként a tanulást találtam.

            Végigsétáltam az utcán, magam után húzva a bőröndöm. A Nap már adott egy kis világosságot, ami számomra egyet jelentett: elkéstem az első napomon. Mondjuk azt talán felhozhatnám mentségemként, hogy messziről jövök.
            Egy mentőautó éppen előttem fordult be az utcán, szirénájától volt hangos az egész környék. Mosolyogva fojtattam az utam, ezért választottam ezt a szakmát. Elgondolkoztam még máson is, mint a sebészet, de végül ez maradt meg. Vonzódtam hozzá.

            ***

            Az ajtón belépve megütött az otthonérzés. Annyira így képzeltem el a Megyeit, mindent. Arról azonban elfelejtettek tájékoztatni, hogy hova is kell mennem. Nem találtam egy útbaigazító táblát sem, ezért maradtam az A-tervnél.
            A recepciónál egy idősebb férfi állt, és papírokat rendezgetett. Mellette egy vörös hajú férfi keresett valamit. Mindketten nagyon elfoglaltnak tűntek, így észre sem vették, hogy megálltam a pult előtt.
            Megköszörültem a torkom mire mindketten felkapták a fejüket – egyikük morcosan, míg másikjuk meglepődve. Az idősebb férfi névjegytáblájára „Frank” volt írva, így gondoltam, hogy Franknak hívják. A másik férfi köpenyére „A. Morris” volt hímezve.
            -      Elnézést, nem akartam semmit megzavarni – kezdtem bele a szabadkozásba.
            -      A betegfelvétel nem itt van – mondta mogorván Frank, mire hátrahőköltem.
            Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire durva legyen velem. Nem szerettem, ha valaki durva, bárkivel. Nem értettem, hogy mit tettem, amiért ezt a fogadtatást kell ,,élveznem”. Én mindig, mindenkivel megpróbáltam a legkedvesebb lenni, úgy látszik most elrontottam valamit.
            -        Frank, miért ilyen ellenséges ezzel a lánnyal? Nem látja, hogy – nézett a hátam mögé – bőrönddel van? – kérdezte kedvesen Morris.
            -        Nem vagyunk mi menekülőtábor! – csattant az éles hang Franktól. Azt hittem, hogy abban a pillanatban áll meg a szívem.
            -        Elnézést! Én csak egy kis útbaigazítást akartam! Már így is el vagyok késve! – mondtam már én is mogorván.
            Ez használt, mert a következő pillanatban már azt kérdezték, hogy hova kell mennem. Elmondtam nekik, hogy sebészeti rezidens vagyok és ez az első napom. Rögtön felirányítottak az első emeletre, hogy ott van a sebészet, majd jókívánságaikat is megosztották velem.
            A liftben megint rám tört a félelem. Féltem attól, hogy fölöslegesen utaztam ide. Annyira akartam találkozni Vele… Tudni akartam Róla mindent. Egyszerűen, ezért jöttem ide! Nagyon nehéz volt visszafognom magam. Le akartam ordítani a fejét, hogy miért hagyta el az anyámat.
            A liftajtó kinyílt én pedig elindultam. A bőröndöm kerekei beakadtak a lift és az emelet közti résen. Bosszankodva szabadítottam ki a bőröndöm, hogy tovább tudjak haladni. Ez a nap úgy látszik nem az én napom, és ez még csak az eleje.
            Nem figyeltem, hogy merre megyek. Egyenesen előre haladtam, s reménykedtem benne, hogy egyetlen üvegajtónak nem fogok nekimenni. Ha üvegajtónak nem is, de valakinek nekimentem.
            Megint beakadt a bőröndöm kereke, s már azon voltam, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, amikor nem vettem észre, hogy előttem jönnek. Megindultam, hogy kiszabadítsam a beszorult kereket, amikor fejjel nekimentem valakinek.
            A homlokomat fogtam, miközben felemeltem a fejem. Amikor felnéztem egy gyönyörű aranybarna szempárral találtam szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi a nevem. Nem is úgy varázsolt el, hogy ,,azonnal beleszerettem végérvényesen”, hanem mint egy ismeretlen ismerős.
            A szeme annyira ismerős volt valahonnan. Villámcsapásként ért a tény, hogy a velem szemben álló embernek ugyanolyan színű a szeme, mint az enyém. Az ütő is megállt bennem, erre nem számítottam.
            Igazán jóképű férfi volt, s kedvesnek tűnt – ezt abból következtettem ki, hogy nem tromfolt le azonnal a késésért. Nagyon jóképű volt – már, ahogy én láttam – kezdtem megérteni anyámat.
            -        Jó napot! Ön bizonyára az új rezidens. Eltévedt, hogy húsz percet késett?
            -        Elnézést, csak nem tudtam, hogy hogyan jutok el ide.
            -        Ez egyszer elnézem. Én Dr. Dubenko vagyok, az Ön mentora – mutatkozott be. Kezet is nyújtott, de én nem bírtam megmozdítani a karom.
            A bőröndömet elengedve rohantam a mosdó irányába, szerencsére a közelben volt. Nem tudtam mire vélni a kiborulásom. Talán csak ez az egész találkozásdi nem volt jó ötlet. Nem azért jöttem ide, hogy érzelegjek, hanem, hogy tapasztalatokat szerezzek.
            -        Jól van? Talán megbántottam valamivel? – jött be Dr. Dubenko.
            -        Nem, elnézést a kiborulásomért. Hosszú volt a repülőút, kimerültem.
            -        Értem. Azért a nevét szabad megtudnom?
            -        Persze. Nadia Barnett vagyok – mosolyogtam rá a legőszintébben.

            ***

            Egy hét elteltével kezdtem beleszokni mindenbe. Abba, hogy az apám anélkül dicsér, hogy tudná, a lánya vagyok, aztán ott voltak az egyéb dolgok. Bizalmasan viselkedett velem, és nagy elvárásokkal volt felém. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.
            Egy nappal azonban nem számoltam. Ez a nap pedig édesanyám születésnapja volt. Amikor eljöttem otthonról mindent titokban tartottam. Anyuéknak azt mondtam, hogy nagyon sok tanulni valóm van, és ezért nem megyek haza.
            Minden erre a napra tartogatott hazugságom azonnal porba hullott, amikor délután Dr. Dubenko lement a sürgősségire. Nem voltam kíváncsi, hogy miért ment le, de mivel minden csendes volt úgy döntöttem lemegyek.
            A furcsa volt az is, hogy a sürgősségin is csend volt. Mindenhol nyugalom, s csend uralkodott. Először azt hittem, hogy valaki eltűntetett mindenkit, majd jött egy sokkal kétségbe ejtőbb gondolat.
            Nem hallgattam a belső kis hangra, ami azt súgta, hogy: ne menj tovább, mert pórul jársz! Valójában elkezdett érdekelni, hogy Dubenko hova sietett olyan jókedvvel. Arra már rájöttem magamtól is, hogy valami fontos esemény lehet, ami az egész kórházat ennyire lecsendesítette.
            Az egyik szobából páran kijöttek és valami meglepetésről beszéltek, nevetgéltek. Megint rám szólt a kis hangocska, de megint nem hallgattam rá. Benéztem a szoba ablakán, s meg is akadt a szemem valakin, vagyis valakiken.
            A bajok csak azután kezdődtek, amikor Ray egyenesen a szemembe nézett, majd anyám felé fordult. Annyi erőm se volt, hogy eltűnjek onnan, csak álltam, mint egy cövek. Anyám rám kapta a tekintetét, mire többen is felém fordultak. Még le tudtam olvasni a szájáról, hogy a nevemet mondja.

            ***

            Nem akartam bemenni a szobába, de Dr. Dubenko kijött, hogy bemutasson volt tanítványának. Ezt akartam a leginkább elkerülni, de mégis bementem. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam.
            -        Hadd mutassam be a legújabb gyakornokomat! – kezdett bele Dr. Dubenko, de anyám a szavába vágott.
            -        Nadia?! – akadt ki véglegesen anya.
            -        Neela, ti ismeritek egymást? – Dr. Dubenko kérdése meghökkentette anyámat. Ő valószínűleg azt hitte, hogy már mindent elmondtam.
            -        Igen. Lucien, ő a lányom – mondta anyám. – Aki nem mondta, hogy ide tart.
            -        Nadia, miért nem szóltál? Sajnálom, Neela! De miért jöttél ide? – Dr. Dubenko nem értette, de nem akartam neki mindenki előtt elmondani.
            Ray kisegített minket, míg anyámmal kimentünk a folyósóra. Annyira nehéz volt idáig eljutnom, erre az anyám itt terem, s biztosan mindent ki fog tálalni. Azt tudtam, hogy szakorvos-rezidens között nem jó, ha van valamiféle románc, de arról semmit sem hallottam, hogy mi van a szülő-gyermek kapcsolatnál.
            Eddig sem viselkedett velem másként Dr. Dubenko, s tényleg jó tanár volt. Szerettem volna, ha ő maradhatna a tanárom, s egyáltalán, hogy itt maradhassak. Nem azért utaztam el idáig, hogy minden egy pillanat alatt dőljön össze, mint egy kártyavár.
            -        Neela, engedd meg, hogy gratuláljak. Nadia egy vérbeli sebész, gondolhattam volna, hogy te vagy az édesanyja.
            -        Lucien! Nem csak tőlem örökölte ezt a tulajdonságot. Az a helyzet, hogy Nadia a te lányod is – mondta ki anyám, amit nekem már rég el kellett volna mondanom.
            Az apám rám nézett, s hosszasan vizslatott. Bennem még az ütő is megállt.
            -        Ez igaz? – kérdezte tőlem komolyan.
            -        Igen. Az igazi nevem Nadia Dubenko, a… a lányod vagyok! – mondtam ki mélyen a szemébe nézve.

            ***

            Mit is mondhatnék? Van egy csodálatos családom. Az édesanyám sebész és az édesapám is az. Én magam is a sebészeti pályára vonultam, teljesen önkéntesen. Elég sok mindenen keresztülmentem néhány év alatt.
            Az édesapám mikor megtudta, hogy a lánya vagyok megijedt. Azt hittem, hogy majd elküld vagy valami más rossz fog történni. Ehelyett, a kezdeti ijedtség elmúlása után minden rendbe jött. Én annyira örültem mindennek, aztán minden megváltozott…
            Életem során én mindig a szikét fogtam, de aztán egyszer csak én kerültem a műtőasztalra. Azt akartam, hogy az apám műtsön, ha már meg kell műteni, de a szabályzat ezt nem engedte. Nem tudtam, hogy mi fog történni velem, de reméltem, hogy minden jóra fog fordulni. Hiszen az a nap sem kezdődött másként, tán csak egy kicsivel. Reggel, amikor felkeltem az ágyból, még nem gondoltam volna, hogy egy eltévedt golyó fogja eldönteni, hogy mit csináljak aznap.
            A Sors fintora az lett végül, hogy édesapám boldog nagypapa lett. Az orvosok nem sok jóval bíztatták, amikor rólam kérdezték, akkor még nem tudhatták, hogy mindent hallok. Mindent hallottam, de elmémet még mindig sötétség fedte.

            Regina story | Rajongás


            Egy éve vagyok Anthony jegyese. Belém szeretett. Huszonegy évesen már az esküvőmet tervezgetik. Anthonyval elköltözünk Forksba. Soha nem élt még egy helyben. És az embereket is féltettem tőle, de most azt mondta megváltozik.
            Forksban is orvos leszek. A helyi kórházban.
            - Indulhatunk?- kérdezte Anthony.
            Nem válaszoltam csak elindultam. Anthony megpakolta a fenekem és utánam jött.

            Az út nem volt hosszú. A táj is nagyon tetszett. Forks. Ahol mindig esik az eső.
            - Mit terveztél mára?- kérdezte, miközben pakolta a cuccokat az új házunkba.
            - Bemegyek a kórházba. Holnaptól dolgozok.
            - Este azért legyél itthon. – mondta és megcsókolt. Erőszakos volt. Már nem mertem ellenkezni, mert féltem, hogy megüt.
            Elindultam a kórházba. Egy ideig éreztem Anthony szemét magamon, de nem törődtem vele.
            A nővér pultnál Dr. Cullent kértem, mert a jelentkezésemnél ezt a nevet adták meg.
            - Mi járatban?- kérdezte a nővér, akinek elmondta, hogy kit keresek.
            - Én új orvos leszek.
            - Dr. Milvokic?
            - Igen. De hol van Dr. Cullen?
            - Ki keres engem?- hallottam egy férfihangot a hátam mögül.
            - Az új orvos.
            - Regina Milvokic. – mutatkoztam be.
            - Carlisle Cullen. – mondta és kezet csókolt.
            Tudtam, hogy ő más. Nem ember, de nem mondtam neki. Hideg keze jól esett.
            - Jöjjön. – mondta és elmutatott egy irodához.
            - Rendben.
            Bementünk az irodájába. Hellyel kínált. Azt fejtegettem, hogy vajon hány éves.
            - Had mutassam be a fiamat. Edwardot. – mondta és rámutatott az egyik sarokban álló fiúra.
            - Edward Cullen. – mutatkozott be.
            - Regina Milvokic. – kezet ráztunk. Neki is hideg keze volt.
            - Elnézést. – mondta és elhúzta a kezét.
            - Miért?
            - Láttam, hogy hidegnek érzed a kezem. – ez nem volt igaz, mert már megszoktam a hideget.
            - Értem… Holnap kezdenék. – fordultam Carlisle felé.
            - Miért nem ma?- kérdezte.
            - Anthony… - rossz volt bele gondolni, hogy mit tervez.
            - Ki az, az Anthony?- kérdezte Edward.
            - A… a jegyesem. – mondtam és felmutattam a jegygyűrűmet.
            - Boldog vagy vele?- kérdezte Edward.
            - Persze. – hazudtam. Csak egy lány voltam, akivel azt csinált, amit akart.
            - Kollegina, Edwardnak nem tudsz hazudni. – mondta Carlisle. – Se nekem.
            - Két hét múlva esküvő, hacsak nem megy el… - mondtam és reménykedtem, hogy elmegy.
            - Hova?- kérdezte Edward.
            - Rokonokhoz. Nem igazán tud egy helyben maradni. – mondtam és megcsörrent a telefonom. – Elnézést.
            - Semmi baj. – mondták egyszerre.
            - Haló?
            - Férfitársaságod akadt?
            - A főnököm és a fia.
            - Találtam valamit amivel… gyere haza.
            - Nemsokára.
            - Várlak.
            - Szia!
            Letetettem a telefont és a két férfira néztem. Tudtam, hogy hallották, de nem érdekelt.
            - Magánélet. – mondta Edward mielőtt én mondhattam volna.
            - Igen. – miért van egy olyan érzésem, hogy Edward a gondolataimra válaszol néha…
            - Hiszel a természetfelettiben?- kérdezte Edward.
            - Szerinted?- kérdeztem, milyen mindenkinek a gondolatait egyszerre hallani?
            - Néha zavaró, de valamikor jól jön. – válaszolt Edward.
            - Tök jó. – mondtam.
            - Hallottam annak a férfinak a gondolatait is, akivel beszéltél az előbb.
            - Anthony.
            - Minden gondolata körülötted forog.
            - El tudom képzelni.
            - Most is valamit el akart mondani, de tudta, hogy nem vagy egyedül.
            - Te gondolatolvasó, ő engem figyel. – mondtam és grimaszoltam.
            - Téged figyel?- kérdezte Carlisle.
            - Nem szereti, ha találkozok idegenekkel. Főleg a férfiakat nem szereti a közelembe tudni.
            - Féltékeny?- kérdezte Carlisle.
            - Inkább birtokló. – mondta Edward. – Magának akar.
            - Mindenhogy. – fejeztem be a mondatát.
            - Nagyon durvákat gondolt. – mondta Edward és láttam a féltést a szemében.
            Én csak mosolyogtam. Nem akartam, hogy tudja miket művelt. Már nem bírtam ellenkezni. Megszoktam és tudtam eléri, amit akar…
            - Ez… nagyon durva. – mondta Edward miután megmutattam az egyik estémet.
            - Ugyan. – legyintettem.
            - Muti a kezed. – felhúztam a pólóm ujját.
            - Mi történt?- kérdezte Carlisle és közelebbről is megnézte a kék foltos kezem.
            - Semmi. – semmi…
            - Ellenkeztél?- kérdezte Edward.
            - Nem szabad… – mondtam és elrántottam a kezem. Lehúztam a pólóm ujját és szembe néztem velük. - Bo… bocsánat. Anthony nem szereti, ha beszélek…
            - Akkor holnap?- kérdezte Carlisle.
            - Igen. Holnap. – mondtam és kisétáltam a szobából.

            Otthon már várt Anthony. Az ajtóban várt és mikor odaértem durván megcsókolt. Hagytam neki.
            - Öltözz át!- parancsolt rám.
            Engedelmesen felmentem és átöltöztem.
            - Vedd be!- két gyógyszert adott a kezembe.
            - Mik ezek?- kérdeztem.
            - Az egyik segít a fogantatásban, a másik, pedig normális terhességet ad. És többször lehet gyerekünk.
            - Gyereket akarsz?
            - Igen. – bevettem a gyógyszereket.
            Elkezdődött az estém.
            Aztán minden este ugyanúgy telt. Egészen egy hétig.

            Egy hét múlva

            Reggel rosszul voltam. De nem érdekelt. Felöltöztem és lementem a konyhába. Anthony már várt.
            - Elmegyek. Majd jövök. Az esküvőnket elhalasszuk. Még várhat.
            - És mikor jössz vissza?
            - Amikor akarok. – mondta és egy utolsó csókot adott.
            Tudtam, hogy nem fog figyelni. Ki tudja, hány lányt fog…

            Bementem a kórházba.
            Ebédidőben lementem a kórház büféjébe. Összetalálkoztam Carlisle-al.
            - Meghívhatom egy kávéra?- kérdezte.
            - Kávé? Nem köszönöm.
            - És valami másra?
            - Nagyon kedves, de nem hiszem, hogy tudnék bármit is enni. – vettem egy csomag burgonyaszirmot.
            Leültünk egy asztalhoz. Udvariasságból megkínáltam, de tudtam, hogy nem fog enni.
            - Köszönöm nem.
            - Diéta?- kérdeztem és elkezdtem enni.
            - Különleges diéta. – mondta. El tudom képzelni.
            - Az a fekete hajú lány magát keresi. – mondtam és oda mutattam a lányra.
            - Alice. – mondta, és elkezdett integetni a lánynak. Odajött.
            - Alice vagyok. – nyújtott kezet.
            - Regina.
            - Van kedved átjönni?- kérdezte, amire én félrenyeltem.
            - Még csak most találkoztatok. – mondta Carlisle.
            - Carlisle, tudja. – mondta és rám nézett.
            - Tudja?
            - Igen. – mondta és rám mosolygott.
            - A lányod?- próbáltam terelni.
            - Csak terel. – mondta Edward. – Szia!
            - Nem ér. – mondtam és a székkel együtt hátradőltem.
            - Akkor jelentkezz ki és mehetünk. – mondta Alice és eltűnt.
            - Kint vár az autónál. – mondta Edward nekem. Felsegített. – Jól vagy?
            - Igen.
            - Akkor indulhatunk?- kérdezte Carlisle.
            - Felőlem.

            A Cullen villába mindent megbeszéltünk.
            - Mióta tudod?- kérdezte Rosalie.
            - Amióta eljegyzett egy. – mondtam és ránéztem a gyűrűre.
            - Nem ölt még meg?!- kérdezte Jasper.
            - Nem. De nekem mennem kell. – mondtam és álltam volna fel, de Emmett visszanyomott.
            - Maradj még. – mondta Emmett.
            - Anthony nincs itt. És nem is lesz egy ideig. – mondta Alice.
            - Elment. – örültem neki.
            - Terhesen. – mondta Alice.
            Terhesen? Ezt hogy értette?
            - Úgy ahogy mondta. – válaszolt Edward. – Nagy bajban vagy.
            Elájultam. Hideg kezek vettek körül.
            - Már ébren van. – mondta Alice.
            - Most mi lesz?

            9 hónap múlva

            Már nagy hasam volt és Cullenék gondoskodtak rólam. Befogadtak és biztosítottak róla, hogy soha többé nem kell félnem Anthonytól.
            Reggel volt és nagyon meleg.
            Lementem a konyhába.
            - Jó reggelt!- köszönt Rosalie.
            - Jó reggelt! Nagyon meleg van. – mondtam.
            - Miért nem vagy ágyban?- kérdezte Edward a hátam mögül.
            - Nem bírok egyhelyben maradni.
            - Ekkora hassal csoda, hogy fel tudsz kelni. – mondta Emmett.
            - Pedig könnyen ki tudtam szállni az ágyból.
            - Az jó. – mondta Carlisle. – Ma nem megyek be dolgozni. Remélem, tudnak nélkülözni.
            - Két orvost… - ingattam a fejem. – Ha már szabadságnál tartunk. Mikor mehetek újra dolgozni?
            - Nem szeretnéd itthon tölteni a szülési szabadságot?
            - Nem. Hiányzik a munka.
            - Akkor nem kell letölteni a szabadságodat. – mondta Alice. – Ne menj már el.
            - Pedig már eldöntöttem. Nem lesz semmi bajom.
            - De gyere haza majd. – mondta Emmett.

            Elmentem sétálni. Jó volt a szabadban sétálni. Volt egy érzésem, hogy figyelnek, de nem törődtem vele.
            Valaki hátulról lefogott. És a számat is befogta.
            - Maradj csöndben. – felismertem ezt a hangot.
            Rugdostam, de nem engedett el. Elvitt egy barlangba. Be volt rendezve. Itt élt eddig…
            - Csak a gyerekeimért jöttem. – mondta és lefektetett.
            - Engedj el. – kiabáltam.
            Lefogta a kezem és két szíjjal lekötötte. Megszorította.
            - Nem adom őket. – mondtam.
            - Nem kérdezte senki.
            - Kérlek, hagyj békén.
            - Nyugi. Megszülöd a gyerekeimet és utána még egy utolsót együtt leszünk. De nekem már van egy vámpír feleségem. És képzeld orvosnak tanult.
            - Ne!- mondtam, amikor megláttam a nőt.
            - Te csak vegyél levegőt. Nem fog fájni. – mondta a nő.
            - Mit akarsz velük csinálni?
            - Felneveljük. Egy boldog család leszünk.
            Elfojt a magzatvíz. Anthony lefogta a felső testem, de aztán inkább a lábamat fogta.

            A szülés után nem láthattam a gyermekeim.
            Aztán…

            Feküdtem és fájt mindenem. Zokogtam.
            A vállamon két hideg kezet éreztem és ösztönösen ütöttem.
            Edward megállította az ütést.
            Megsimogatta az arcom és felvett a karjaiba.
            - Mindjárt elveszti megint az eszméletét. – mondta Edward Carlislenak.
            - Csúnyán elbántak vele.
            - A kicsik. – mondtam sírva.
            - Sajnálom. – mondta Edward. Közelebb húzódtam hozzá.
            Aztán megint minden sötét lett.

            Amikor megint felkeltem egy ágyba feküdtem.
            Már nem voltam szomorú.
            Bíztam benne, hogy a gyermekeim jól élnek.
            Lementem a konyhába.
            - Regina!- mondta Emmett és megölelt.
            - Mi az?
            - Már rég nem ébredtél fel. – mondta Carlisle.
            - De most felébredtem. És dolgozni akarok.
            - Én meg azt, hogy maradj még itthon. – mondta Edward és hátulról átölelt.
            - Szerintem is maradj még ma itthon. – mondta Esme.
            - Nem maradok. – tiltakoztam.
            - Akkor öltözz fel és gyere. – mondta Carlisle.

            A végén minden visszaállt a régi kerékvágásba és Edwardtól születet két csodás gyermekem. Persze az esküvő is meg volt tartva. Hivatalosan is Cullen lettem.
            VÉGE