Sziasztok!
Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Egy következő történetet osztok meg a nagyszerű Bones szereplőkkel – ezt akkoriban nagyon szerettem írni.
Fall in love with Pelant
A kisvárosokban alig lehet találni egy számítógépet – sajnos el kellett költöznöm otthonról, pedig már az utolsó évemet töltöttem az egyetemen. A helyiek kedvesek voltak és próbáltak segíteni nekem, de az egyetlen helyet, amit mindenki javasolt, bezárták. Ha nem romlott volna el a számítógépem, akkor nem kellett volna aggódnom… A vizsgafeladatomat még aznap el kellett küldenem, belógtam a könyvtárba és gyorsan bekapcsoltam az áramot.
Már éppen végeztem volna, amikor valaki leült mellém – a szívem kihagyott egy ütemet, úgy megijedtem. Nem kérdezett semmit, csak rám mosolygott, aztán már be is kapcsolta a másik gépet – nem bírtam a kíváncsiságommal és belenéztem, hogy mit csinál. Először megijedte, amikor teljes arccal felém fordult – jobb oldalára mintha valaki pókháló-mintát vágott volna.
- Ugyan már, hiszen mindketten belógtunk ide. És, én kapcsoltam be az áramot. – Nem volt valami nagy aduász, de úgy tűnt ezzel meggyőztem. – Tiria vagyok.
- Christopher. – Miután túl voltunk a formalitásokon, nem éreztük feszélyezve magunkat. – Miért törtél be? Nem olyannak tűnsz, mint, aki a bűn oldalán áll.
- Persze, ha elmondom, beköpsz a zsaruknak. Új vagyok itt, nem hiszem, hogy annyira kedvelnek. – Igazából az itt lakók elég kedvesek voltak, de hallottam, hogy pusmognak a hátam mögött.
- Nem fogom elmondani a zsaruknak. Én hacker vagyok, ha téged lebuktatlak engem is elkapnak.
- Oké – hosszan elnyújtottam az é betűt. – Utolsó éves vagyok az egyetemen és tönkrement a gépem, ma van a határidő. És tényleg nem állok a bűn oldalán.
Egész addigi életemben mindig egyedül voltam – a családomból senki se értett az informatikához én viszont nagyon szerettem és zseninek számítottam benne. Christopher viszont nagyon kedves volt, ahogy segített és közben még a saját dolgait is megmutatta – egy délután alatt megtanultam meghackelni a weboldalakt. Jól éreztem magam vele és úgy tűnt a kezdeti rejtélyessége kezdett elmúlni.
Legközelebb csak akkor láttam Christophert, amikor a postás helyett ő hozta a hírt, miszerint mehetek a diplomámért. Annyira örültem, hogy kis híján a nyakába ugrottam – ő persze megijedt, és elhátrált. Nem ismertem annyira Christophert, de látszott rajta, hogy nem igazán társasági lény és engem is valószínűleg csak azért fogadott el afféle barátként, mert hasonló a személyiségünk.
Sajnáltam, hogy Christopher elköltözött, de meg tudtam érteni. Én is a költözést fontolgattam. Egy héttel azután, hogy átvettem a diplomám – amire sajnos Christopher nem tudott eljönni – ijesztő dolog történt.
Nagyon boldog voltam, mert maximális pontot kaptam és minden tanárom megdicsért. El akartam újságolni Christophernek, hogy visszaköltözök Washington DC-be és, hogy köszönöm neki a segítségét és a tanítást. Christopher azonban nem volt otthon, de kívülről feldúltnak látszott a ház.
Már épp kezdtem elfelejteni, hogy milyen szörnyű volt Wahsingtonban és, hogy miért jöttem el, Chritopher feldúlt lakása után hozzám törtek be. Éjjel volt és gázszivárgás hangját hallottam a nappaliból – felmentem az emeletre, hogy ha tényleg az van, akkor ne kapjak mérgezést. A szobámban viszont egy hulla volt, egy cetlivel. Nagyon megijedtem és az egyetlen barátomhoz beszéltem:
- Christopher, lehet, hogy mégse kapták el a szüleim gyilkosát. Remélem nem szóltál senkinek, hogy betörtem a könyvtárba, úgy könnyen megtalált volna. Én nem mondtam el, hogy mit szoktál csinálni.
Szerencsére nem történt semmi és a gázszivárgás is múló képzelődésnek tűnt – csakúgy, mint a hulla. Tudtam, hogy nem képzelődtem, de mégis abba a hitbe ringattam magam és ez segített. Utánanéztem a körözött bűnözőknek és azt, akit kerestem nem találtam meg rajta – viszont egy kép és név nélküli nagyon veszélyes bűnözőt találtam.
***
Visszaköltöztem Washington DC-be, végleg. Tudtam, hogy nehéz lesz visszaszokni a nagyvárosi élethez – még akkor is, ha máshol nem éltem olyan sokat. Szerencsére olyan állást találtam, amit akár otthonról is el lehetett végezni – vagy bárhol, ahol volt internet. Legszívesebben a közeli kávézóban szerettem ülni, egy nagy halom palacsintával a tányéromon és a város zaját hallgatva. Itt találkoztam vele megint.
Nem is tűnt volna fel, ha nem ül le mellém – úgy mint akkor… Kapucniját ráhúzta a baseballsapkájára és leginkább a földet bámulta. Pedig én sokszor mondtam neki, hogy a sebhelye senkit sem érdekel.
- Láttalak… - Olyan halkan mondta, hogy azt hittem, csak képzeltem.
Chritopher maga volt a rejtély, de szívesen töltöttem vele az időt – persze szigorúan az én lakásomon találkoztunk. Amikor arról kérdeztem, hogy miért nem megyünk át hozzá, akkor mindig azt mondta, hogy az a magántere.
Elég sok időt töltöttünk együtt, már amikor Christopher nem ment el a magánügyeit intézni – akár napokra is. Aztán valahogy minden gátlás és titok eltűnt a kapcsolatunkból és kezdett megváltozni – a barátságunk elején még egy kicsit veszélyesnek tűnt, de ez teljesen megszűnt.
Azokat a pillanatokat szerettem a legjobban, amikor sikerült megnevettetnem – a mosolya még a csúnya sebhely ellenére is gyönyörű volt. Persze ezek az alkalmak elég ritkán fordultak elő, aztán meg már állandó lett a jókedve.
Emlékszem, amikor beállított egy este és nagyon furcsán viselkedett – azt mondta, hogy látta, ahogy egy szerelmes pár női tagja kéri meg a férfiét. Nevettünk rajta. Aztán megvacsoráztunk és leültünk filmet nézni. Christopher néha mondott érdekességeket vagy éppen hibákat javított – okos volt, magas IQ-val és ezt a tetteiben is megmutatkozott.
Másnap úgy keltem fel, hogy félig rajta feküdtem – eddig egyszer sem maradt estére nálam, most viszont szinte letámadtam. Arra még emlékeztem, hogy a film közben valamikor elaludtam, de arra nem, hogy Christopher is – arra meg nem is emlékezhettem, hogy eldőltünk.
- Christopher? – suttogtam, mert tapasztalatból tudtam, hogy a hangos köszönés reggel az ijesztő is lehet.
- ’Reggelt – motyogta. Lassan nyitotta ki a szemét, és zavartan nézett körül. – Elaludtunk a film közben, pedig munkával akartam kezdeni a napot.
- Ne is mondd! A főnököm kitalálta, hogy építsek fel egy újabb adatbázist az FBI részére, de ahhoz szinte be kell költöznöm a szerver termükbe legalább nyolc ellenőrrel és minimális szabadsággal.
- Megcsinálod, mert te vagy a legjobb.
Az FBI-osok olyanok voltak, mint a rendőrök – csak még komorabbak és kedvtelenebbek. Mielőtt még nekikezdtem az adatbázisnak részt kellett vennem egy beszélgetésen – csak, hogy felmérjék, nem vagyok-e bűnöző. A pszichológus körülbelül egyidős lehetett velem és nagyon profinak tűnt, nagyon nem profi kérdésekkel. Az olyan kérdések, mint a „Van barátja?” vagy „Gondolkodott már azon, hogy gyilkol?” egyáltalán nem tűntek helyénvalónak. A válaszom viszont nem nyugtatta meg őket és feltettek egy újabb kérdéssort.
- Van olyan informatikus, aki gyilkos is.
- Véleményem szerint minden szakmába meg lehet bolondulni, ha az nem tökéletes az ember számára. – Az okfejtésem hatása érződött, de mindenféle kérdést elutasítottam a családommal kapcsolatban. – Tudomásom szerint nem vagyok bűnöző, nem állok kapcsolatban bűnözővel és a pszichológusom szerint képtelen lennék akár egy pókot is megölni.
- Siet valahova?
- Egy adatbázis felépítése magában eltarthat fél óráig, ha hozzávesszük, hogy mennyi mindent kell beállítani és az adatok mennyiségét, akkor ez az idő akár két óra is lehet. Nem szeretek bezárva lenni egy helyen és igen, sietek haza, mert rájöttem valamire.
- Most jött rá valamire? – Olyan furán nézett rám a pszichológus, hogy muszáj volt elfordulnom, hogy ne lássa a mosolygásom.
- Igazából igen. A legjobb barátom szokott segíteni nekem, ha elakadok valamiben. Ő idősebb is, és jóval több tapasztalattal is rendelkezik nálam. És rájöttem, hogy együtt jók vagyunk, és ezt el kell mondanom neki is.
- Oké.
Miután visszatértem a nagy munkából, Chritopher csak egy üzenetet hagyott – pedig megbeszéltük, hogy találkozunk és megbeszéljük a dolgokat. A levél léte elszomorított, mert ebből csak arra tudtam, gondolni, hogy ennyi volt és ne is számítsak többre. Azonban a levélben más rejtőzött.
„Kedves Tiria,
remélem nem haragszol rám, annyira. Nem akarlak bajba sodorni, ezért mentem el. Hidd el, ha lenne más út azt választanám, de mindenkinek megvan a maga szenvedélye. Az enyém egy olyan dolog, amiről soha sem fogok mesélni és csak remélem, hogy soha sem tudod meg. Te egy olyan részemet ismerted meg, amit mások nem – remélem még összefutunk az életben, mert szeretlek.
Szeretettel:
Chirstopher”
***
Elég sokszor elgondolkoztam azon, hogy elköltözöm, de a tudat, hogy Christopher itt keresne először, visszatartott. Maradtam. Vártam. Reméltem. És végül újra találkoztunk, összejöttünk és hozzám költözött.
Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy valamit tervel, de sosem kérdeztem rá – fontos volt neki a magántere és én ezt tiszteletben tartottam. Persze szerettem volna mindent tudni róla, de a levél óta inkább nem kérdeztem a múltjáról. Őt viszont érdekelte az enyém.
Az ágyon feküdtünk és végre sikerült rávennem, hogy lemondjon a beépített számítógépes rendszerről, amikor témát váltott. Hirtelen ért.
- Meséld el nekem, hogy mit kerestél olyan messze Washington DC-től, kérlek.
- Menekültem.
- Mindent így kell kihúznom belőled? – Szeme furcsán csillogott, mintha már mindent tudott volna rólam, csak udvariasságból érdeklődött.
- A szüleimet meggyilkolta egy volt tanárom és hagyott nekem egy üzenetet. Aztán jött a hír, hogy elkapták és halálbüntetést kapott, de akkor én már messze jártam. Ezért voltam ott, olyan messze.
Chirstopher sokat dolgozott, de igyekezett minden éjszakát otthon tölteni. Minden nagyon jó volt, sőt… A főnökömet annyira meglepte, hogy milyen csodálatos hangulatban vagyok, hogy előléptetett – onnantól kezdve már nem csak weboldalakat és adatbázisokat készítettem, hanem tárgyalásokra is jártam. Nagyon örültem, amikor Christopher egyszer-egyszer valami kis aprósággal tért haza – bár olyankor mindig nagyon későn ért haza.
Egyik nap egy dobozzal tért haza, én meg egyszerűen nem értettem, hogy miért hozott nekem ruhát. Aztán előkerült az esküvői meghívó is, amin az ő neve állt, de mégis átadta nekem.
- Mivel én azon a héten éppen nem leszek a városban, és az államban sem, így én nem tudok elmenni. Viszont ezt a párt nagyon kedvelem és szeretném, ha valaki átadná az ajándékot.
- Oké, de te csomagolsz és én is veszek hozzá valamit.
- Rendben.
Az esküvő napján tudtam meg egy nagyon jó hírt – alig vártam, hogy elmondjam Christophernek. Az ajándékcsomag nehéz volt a méretéhez képest, de nem tudtam Christopher mit tett bele – el tudtam képzelni egy komplett számítógépcsomagot. A szertartás gyönyörű volt, de inkább a háttérben húztam meg magam – voltak páran, akik még így tettek.
A fogadáson nem vettem részt, mert csak egy idegennek éreztem magam – inkább elmentem vásárolni valamit, amivel rá tudtam vezetni Christophert a hírre. A tökéletes dolgot találtam meg, aztán még a plázában töltöttem egy kis időt.
Pár nap múlva hangos dörömbölésre ébredtem fel – megfordult a fejemben, hogy valami részeg tévedt el, de azért felvettem a köntösöm és az ajtóhoz botorkáltam. Nem voltam még teljesen éber, de amikor a nyitott ajtóban néhány FBI ügynök állt, a jelvényükkel a kezükben, máris felébredem. Nem tudtam, hogy mit akarhatnak – rögtön körbejárták az egész házat, aztán megálltak mögöttem és megbilincseltek.
A kihallgató szobában egy szál köntösben ültem és vártam, hogy valaki végre elmagyarázza nekem, hogy mégis miért törtek be hozzám. Senki sem akart jönni, nekem viszont a mosdóba kellett mennem – ha kimentem volna a szobából, akkor lecsuknak szökési kísérlettel, ha viszont nem megyek ki, akkor…
- Kérem, ki kell mennem a mosdóba. Tudom, hogy a tükör mögött vannak.
Nem jött senki, de nem bírtam tovább – mindent kiadtam magamból, amit az előző nap magamba vettem. Akkor már jöttek, hogy megnézzék, jól vagyok-e. Felismertem a pszichológust – valamit suttogott a mellette álló ügynöknek, hogy ez lehet a stressz miatt.
Miután nagyjából feltakarítottak, a két ügynök leült velem szembe és egy ideig nem is csináltak mást. Zavarban voltam, és kényelmetlenül éreztem magam – két férfi ült velem szemben, én pedig alig voltam felöltözve.
- Nem fogok megint hányni, csak, ha most elém tesznek valami halat, nem bírom a halat.
- Ideges? Zavarban van?
- Viccel?! Csak egy köntös van rajtam, nem tudom, miért vagyok itt és a hormonjaim teljesen megbolondultak.
- Ott volt az esküvőmön – mondta az idősebb pasi, ő tényleg ügynök volt. Ismerős volt az arca, aztán rájöttem, hogy honnan.
- Igen, és csodálatos volt.
- Maga hozta ezt az ajándékot? – Az asztalra tett képeket néztem és csak a csomagolásról, na meg az általam vásárolt vázáról ismertem fel azt a csomagot, amit én vittem az esküvőre. A tartalma viszont felkavarta a gyomrom.
- Igen, én, de nem tudtam, hogy ez van benne. Ez borzalmas!
- Ismeri ezt a férfit? – Az asztalra tett újabb képre néztem, aztán bólintottam. – Milyen kapcsolatban állnak?
- Ő a… barátom. De Christopher nem tett volna ilyet, ő…
- Az ön barátja több embert is megölt és magát ez nem is érdekelte?
- Nem kérdeztem a múltjáról, megegyeztünk… Azt akarják mondani, hogy a férfi, akinek a gyerekét várom, egy gyilkos?
Amint otthon voltam rákerestem mindenre és kerestem minden bűntényt, amit csak Pelanthoz lehetett kötni. Nem bírtam volna ki, ha nem tudok mindent – és amire jutottam az egy fájl volt.
Christopher hazajött, de nem tűnt túlságosan boldognak és nem úgy tervezte, hogy huzamosabb ideig itt marad. Nem árulhattam el semmit neki, viszont meg kellett akadályoznom a tervét – arra gondoltam, hogy talán elcsábítom egy utazásra. Christopher azonban csak annyit mondott, hogy másnap keressem meg a lakásán – és megadta a címét.
Aznap este magamra vettem három réteg ruhát és mindenre felkészültem – az áldozatot, az FBI ügynököt azonnal hívtam. Azt mondta, hogy felkészültek és nem fognak tudni betörni az irodájába…
Láttam Christopher autóját és tudtam, hogy az, az FBI ügynök nem hitte, hogy Pelant a lakására megy. Tisztes távolból figyeltem, ahogy Christopher a nagy ablakokhoz megy – láttam rajta, hogy arra vár, ránézzenek. A szobában egy aranyos kis család ült a földön – az FBI ügynök és a felesége, valamint a kislányuk és a pszichológus.
Amikor az FBI ügynök felnézett és a többiek elé állt, akkor ugrottam elő – a pisztolyból kirobbanó lövedék éppen a kabátom ujjába csapódott be. A fájdalomtól nem láttam semmit pár másodpercen keresztül, de aztán pont láttam, ahogy Christophert lelövik. Az igazi fájdalom csak ekkor jött.
Odakúsztam Christopher teste mellé és a fejét az ölembe vettem – az FBI ügynök nem a szívét vagy a fejét célozta, hogy szenvedjen. Nem haragudtam igazán senkire, de mégis utáltam az egész világot – életem szerelme, a legjobb barátom haldoklott a karjaimban.
- Christopher, miért kellett ölnöd? – Zokogásom érthetetlenné tették a kérdésem, de ő mégis figyelt rám. – Boldog család lehettünk volna…
- Menj… hozzám… – Próbáltam enyhíteni a szenvedésein, de nem sikerült. Az én fájdalmam semmi sem volt, mint amit ő érzett. – Sajnálom…
Christopher utolsó szavai után már nem lélegzett többet – a mentősöknek csak nagy nehezen sikerült kiszedniük a karjaim közül. Lehámozták rólam azt a három réteg ruhát, amit vészesetre felvettem, aztán megvizsgálták a karom.
- Megmentette az életünket. – Az ügynök velem szemben állt és kérdőn nézett rám. A pszichológus várakozón nézett rám, mintha kész lenne kezelni a kirohanásomat.
- Én szóltam. Feltörtem a gépét és megláttam, azt a fájlt. – A pszichológus félrenézett rólam. – Társbűnözőként kezelnek?
- Nem, nem tehetett semmit. Christopher Pelant eltűnt, amikor magával megismerkedett és ez volt a legjobb dolog, amit történhetett. Az, hogy megbízott benne és nem kérdezgette a múltjáról erős és mély érzelmeket váltott ki. Az a Christopher, akit maga ismert más volt. Részvétem!
A pszichológuson kívül nem volt más, aki sajnálta Christophert – viszont sokan köszönték meg nekem, hogy megmentettem őket… Volt egy férfi, aki azt mondta, hogy reméli, most már visszakapja a pénzét – és, amint Christopher lakására mentem és láttam, amit felépített…
Visszakerestem mindent és elküldtem az FBI-nak, aztán visszautaltam a pénzt is – egy levéllel, hogy az elköltött részt sajnos nem tudom visszaadni. Aztán körülnéztem, hogy megismerjem a férfit, akit szerettem.
A sakktáblán egy levél volt.
„Tiria…
Vajon most mit gondolsz rólam? Ha ezt a levelet olvasod én meghaltam és minden, amit látsz a Tiéd. Gyilkos vagyok és forrt bennem a düh, hogy Téged is megöljelek – még az elején. Veled megváltoztam, de teljesen nem lehet kitörölni a múltat. Volt egy lezáratlan ügyem… Biztos jövőt akartam Neked biztosítani.
Láttam a tesztet, amikor nem voltál otthon és azt hitted, hogy valahol, egy másik államban vagyok, ott voltam nálad. Remélem, a gyermekünk a Te jóságodat fogja örökölni – add meg neki, amit kíván és ne mesélj rólam neki. Tudom, lehetetlen kérés, de nem akarom, hogy megtudja, miféle vagyok…
Tudnod kell, hogy szerettelek, de nem érdemelted volna meg azt az életet, amivel szembesülnöd kellett volna – jobb így, hogy számodra Christopherként és nem Pelantként halok meg.
Vigyázz magadra és a kicsire!
Christopher Pelant”
***
Pár év múlva két rosszcsont fiúcska szaladgált a hatalmas ház egyik szobájából a másikba – miközben én próbáltam sütni egy ikertortát. Az FBI remek munkalehetőséget ajánlott nekem és mellette még a gyerekekre is jutott időm. Az idősebbiket Christopher Pelant Jr.-nak neveztem el – annak ellenére, hogy tudtam ez milyen veszélyes lehet –, a másik pedig a Jack Pelant nevet kapta, mert a milliomos férfi, akinek visszautaltam a pénzét, nem kérte, hogy adjam el a házat – amit a lopott pénzből vett Christopher.
Az ünnepi zsúrra hivatalos volt Christine – és a szülei, Booth ügynök és Dr. Brennan –, valamint a fiúk haverja Michael Vincent – és szülei, Jack Hodgins és Angela. A két fiú nagyon el lett kényeztetve és mindenki kedvelte őket – azonban az apjukról soha nem beszéltem.
Csak egy kép az éjjeliszekrényemen. Annyi maradt meg az emlékéből.
Köszönöm, hogy velem tartottatok.
Találkozunk legközelebb!
Stella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.