Sweet(s)Donut | Rajongás

Sziasztok!

Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Ez az egyik közölük.

• Fandom: Bones
• Korhatár: +12
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 1510+1160 szó

 

Sweet(s)Donut

 

^{E l s ő} _{f e j e z e t}

 

Voltam már kihallgató szobában – egyszer az általános iskolát meghívták egy bemutatóra, az igazgató szerint a mi osztályunk érdemelte meg a legjobban. Aznap döntöttem el, hogy rendőr szeretnék lenni – a sorsom úgy alakult, hogy az FBI-hoz kerültem, különleges ügynökként. Ez a kihallgató szoba viszont most sokkal másabb volt – ketten ültek velem szemben.

-      Miss Pratt, szeretnénk, ha mindent elmondana – a fiatal férfi beszélt hozzám, nem az idősebb, keményebb testalkatú.

-      Tényleg nem tudom miért hoztak be, nem is voltam az államhatáron belül már egy hónapja.

-      De egy hete visszatért. Itt született, ugye? – Rájöttem, hogy miért a fiatalabb férfi kérdezget, és arra is, hogy ezeknek semmi fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok.

-      A nevem Lilian Pratt, különleges ügynök vagyok az FBI-nál, most helyeztek át ide, hogy egy bizonyos Dr. Lancelot Sweets társa legyek. Diplomám van ezen kívül pszichológiából, ezért sem dolgoznak velem szívesen. És igen, itt születtem. Még nem sikerült lekérni az adataimat?

-      Öhm… Köszönjük a tájékoztatást, így már csak ellenőrzésképp kellenek majd az adatok. Valószínűleg nem ilyen fogadtatásra számított. – Az idősebb férfi szólalt meg, mert a fiatalabbik csak értetlenül meredt rám. – Sweets, mielőtt bármit is kérdeznél, neked is kell a fedezés.

-      Igen, ezzel egyetértek, de Booth ügynök ő most más miatt van itt – jelentőségteljesen az előttük heverő lapokra nézett. De legalább megismerhettem a társamat. – Miss Pratt… megtaláltuk az ujjlenyomatát egy fánkon.

Éppen ittam és így sikeresen félrenyeltem egy korty vizet – na, erre nem számítottam. Számítottam arra, hogy valami gyilkosságért hívatnak be, de arra nem is gondoltam, hogy egy fánkért behoznak.

-      Egy fánk miatt ültem itt húsz percen keresztül? Megfigyelték, hogy hogyan viselkedem és várták az adatokat, de egy fánk miatt… Nehezen fogom túltenni magamat rajta – az utolsó mondatom nem is volt hazugság.

-      Nem az, az egy fánk az érdekes, hanem amit a fánkokban találtunk. – Booth ügynök vette át a kikérdező tiszt szerepét, Sweets inkább a háttérben húzta meg magát. Nem értettem mire céloz azzal, hogy valami volt a fánkban, egészed addig, amíg felém nem mutatták a képeket.

-      Ez… én… nem… - A képeken csontok voltak, egy egész csontváznyi csonthalmaz volt egy kupacba szedve. Elvettem a képről a szemem, nem bírtam tovább nézni. – Egy csonthalmaz, amiből nekem rá kéne jönnöm, hogy miért vagyok itt? – ráemeltem a tekinttetem Booth ügynökre.

-      Kicsit nyomoztunk és kiderült, hogy a csontok tulajdonosa Mrs. Carter, a Carter birtokról. Ráadásul tudomásunk van róla, hogy ön beszélt vele utoljára. – Booth ügynök fenyegetőnek hatott, Sweets inkább csak figyelt.

-      Úgy szerettem, mintha az anyám lenne, szerettem és tiszteltem. Azért különösképpen, hogy megengedte, hogy megtartsam a nevem, az eredetit. Nem hiszem, hogy ezért itt kéne lennem, hiszen igaz, én beszéltem vele utoljára, a nevelőanyám volt.

-      A nevelőanyja? A nevelt gyerekek néha fellázadnak a nevelőszülők ellen…

-      Abban az esetben, ha úgy érezték, hogy rosszul bánnak velük. Nézzék, mindent elmondok, amit tudok, de legfeljebb azért tarthatnának bent, mert nem jelentettem azonnal a gyilkosságot. – Sweets nem örült, hogy félbeszakítottam, de ez olyan dolog volt, ami a szakterületem volt régebben. Booth leült, hogy végighallgathassa a történteket.

-      Tudott a gyilkosságról és nem jelentette? Ez akár a jelvényének megvonásával is járhat… - Booth ügynök nem értette meg, viszont Sweets már ennyiből is tudta, hogy miért nem tettem.

-      Ha sokkban volt, akkor érhető miért nem hívta a rendőrséget.

-      Egy hónapja volt az öcsém születésnapja és ezért úgy döntöttem, hogy meglepem, megkértem az édesanyámat, hogy süsse meg Michael kedvencét, a csokis-rumos fánkot. Michael kollégiumban lakott, anyuék mindig is elég szabadlelkűek voltak, én mentem érte. Michael nagyon örült nekem, eldicsekedett mindenkinek, hogy milyen rendes vagyok, amiért megleptem. Apu felhívott, hogy elmegy és vesz Michaelnek fagylalttortát, kiskorában mindig azt kapott. Mi értünk először haza, megmondtam Michaelnek, hogy maradjon a nappaliban, mert én megnézem, hogy mit csinál anyu. – Régen eltemettem már ezeket a rémképeket. Az öcsém rohamát, a vért, az apám arcát, amikor belépett a házba.

-      Mi történt Miss Pratt? – Sweets hangja húzott fel a felszínre, még mielőtt megbolondultam volna.

-      A konyha ajtajában megálltam, nem tudtam tovább menni. Láttam már gyilkosságot és nem volt új nekem, de az anyámból csak egy tócsa valami volt a padlón. Fánkot sütött, egy adag már készen volt. Sosem felejtem el Michael tombolását, az apám elfehéredett arcát és az anyámat a padlón, csontok nélkül.

-      És mi lett az anyja többi… részével? – kérdezte Booth ügynök.

-      Nem tudom. Hívtam egy mentőt, mert az öcsém belerohant az üvegszekrénybe és megvágta megát. Nem tudták lefogni, nyugtatót nem adhattak be neki pszichológus engedély nélkül, tehát én megadtam azt és elmentem a mentővel.

-      És a nevelőapja? – Sweets kételkedett bennem, láttam a szemében és minden mozdulatában.

-      Fogalmam sincs. Nem jártam itt utána, csak egy hete jöttem, de kerülöm azt a környéket. Én csak a munka miatt jöttem vissza, és ha már itt tartunk, szeretnék végre munkába állni.

Sweets és Booth ügynök kimentek én pedig egyedül maradtam, megint. Persze tudtam, hogy a tükör mögül figyelnek, Sweets valószínűleg a reakciómat elemezte ki. Elkezdtem dobolni az asztalon – így vontam el a figyelmemet a történtekről.

Vissza már csak Booth ügynök jött, aki elengedett és elkísért az FBI épületéhez, aztán a Jefferson intézethez, hogy megismerhessem azokat, akikkel együtt fogok dolgozni – már ha sikerül tisztázni a gyilkosság ügyében. Nem én tettem, de ezt csak az öcsém és az apám tudta volna igazolni, akik viszont valamelyik elmegyógyintézetben voltak – és nem beszéltek arról a napról.

-      És mit fog csinálni? Nem vehet részt ebben az ügyben, viszont ő a társam.

-      Miért érzem úgy, hogy nem örülsz a társadnak?

-      Én vagyok a pszichológus.

-      Én csak azt mondom, hogy ebben a lányban meg kell tudnod bízni Sweets, és látom rajtad, hogy most nem azt teszed.

Akkor vették észre, hogy arrafelé tartok, amikor már megértettem a beszélgetés lényegét. Nem azért fájt, mert gyilkosként kezeltek, hanem azért, mert ezt a saját társam tette.

-      Megértem, hogy nem bízik bennem, de azon leszek, hogy ez megváltozzon. És dr. Sweets, maga az utolsó esélyem és nem kedvelem a pszichológusokat, mert kiskoromban nem voltak valami kedvesek velem. Szóval, ha beszélni akar velem, mint társ, vagy akár pszichológusként, én állok rendelkezésére.

Megkerestem Angela Montenegrot, mert hallottam róla, hogy van egy férfi, akit még nem sikerült elkapni – nagyon érdekelt, hogy milyen módszerekkel lógott meg. Angela nem bánt velem úgy, mint egy szökött bűnözővel, de elég szkeptikusan állt ahhoz, hogy én talán tudok valamit.

-      Néha egy tapasztalt szemnek, aki már régóta néz egy feladatot nehezebb meglátnia a dolgokat. – Úgy tűnt sikerült meggyőznöm, mert utat engedett. – Szóval ez a férfi képes mindent megbütykölni egy számítógép segítségével?

-      Nagyon veszélyes, rengeteg embert ölt már meg… Sweets szerintem még mindig nem tette magát túl rajta, de ha engem akartak volna megölni én se bíznék az idegenekbe.

-      Oh, hát akkor ezért kell neki valaki, aki fedezi. Ez az üzenet mikor érkezett? – rámutattam egy kódolatlan részre a kivetítőn.

-      Ez még nem volt itt az előbb, megpróbálom megfejteni. – Angela néhány percig csak nézte a betű és számhalmazt és végül kirakott valamit belőle. – Négy, fánk, lány, év, félelem. Hívd ide a többieket.

Miután mindenki próbálta összetenni a megoldást – úgy gondoltuk, hogy egy mondat lesz – nekem összeállt a kép.

-      Négy éves lány fél a fánktól – mondtam ki hangosan is a mondatot.

-      Senki sem fél a fánktól, nem tud semmit csinálni csak egy étel. Ennek így semmi értelme, ráadásul ez most azt jelenti, hogy a következő áldozat egy gyerek? Pelant akármennyire elvetemült, gyereket nem bántana. – Sweets érvelése helyén való volt.

***

Sweets egész nap került és, ha összefutottunk sem beszélt velem – tudtam, hogy ha nem kezdünk el társként működni, akkor nekem végem van, kirúgnak. Tudtam, hogy ha nem sikerül tisztáznom magam a gyilkosság ügyében, akkor szintén végem. Szükségem volt arra, hogy a társam megbízzon bennem, legalább egy kicsit – és ehhez az kellett, hogy tudja rólam, nem lehetek a gyilkos.

-      Dr. Lancelot Sweets – olvastam le halkan az ajtóról, majd kopogtam, és beléptem az ajtón. – Zavarhat…lak?

-      Pratt ügynök, mit tehetek érted? – Lancelot felém fordult.

-      Hallgass meg! Szeretném, ha elhinnéd, hogy én nem lehettem a gyilkos. Rendben?

-      Ülj le! – Miután mindketten leültünk, Sweets jelezte, hogy kezdhetem.

-      Nevelőszülőkhöz kerültem négy évesen, de nem tudom miért. Soha nem akartam rá gondolni, mert olyankor mindig féltem. A nevelőanyám megértett engem, miután megszületett Michael és nagyobb lett… kicsit nehezebb lett velem. Michael nagyon szerette a fánkokat, mindig azt kért anyutól… Anyu eleinte próbálkozott, hátha én is megszeretem a fánkot, de egy idő után feladta és inkább megvárta míg kimegyek az ebédlőből, csak utána hozta elő a fánkot. Én nem megyek fánk közelébe, nem készítek fánkot, mert félek a fánktól.

-      Sajnálom, hogy nem hittem neked. Félsz a fánktól? – Sweets elővett egy zsebkendőt és átadta. – Gondolod, hogy az igazi szüleid miatt félsz a fánktól? – Kezemmel elkezdtem dobolni az asztalon, Sweets nézett. – Mindig ezt csinálod, amikor a gyerekkorodról kell beszélned?

-      Nem kellett sohasem a gyerekkoromról beszélnem, mert nem voltam pszichológusnál. Remélem, értékeled, hogy megnyíltam előtted.

-      Értékelem.

Sweets elmesélte, hogy őt négyévesen örökbefogadták és egy idős házaspárhoz került, nagyon kedvesek voltak vele. Nem erőltettük, hogy a másik jobban megnyíljon, csak kötetlenül beszélgettünk. Sweets a nyíló ajtóra nézett, majd lassan felemelkedtünk.

-       Lilian Pratt? Letartóztatjuk Mrs. Carter meggyilkolásának vádjával.

 

o.o.o.o.o.o.o.o

 

^{M á s o d i k} _{f e j e z e t}

 

Megint a kihallgató szobában ültem, egyedül. Doboltam a kezemmel, de most csak azért, mert unatkoztam – egy nap alatt kétszer is megfordultam a kihallgató szobában és ez már kicsit unalmas volt. Pedig Sweets-cel már minden kezdett rendeződni – persze sejthettem volna, hogy amíg a gyilkost nem találják meg, addig nem vagyok biztonságban.

-      Miss Pratt, kér egy kis vizet? – Az ajtón belépő FBI ügynök a kérdéssel ellentétben nem nézett ki valami kedvesnek.

-      Nem, köszönöm – utasítottam vissza kedvesen. A kezében egy zacskót tartott, egy kicsit hátrébb húzódtam a székkel. – Gondolom nem nasit hozott.

-      Nem, ez inkább bizonyíték. Valószínűleg most azt hiszi, hogy mint FBI ügynök mindent tud, de ez nem így van. Maga most csak egy gyilkos, aki azt hiszi…

-      Nem vagyok gyilkos!

-      A nevelőapja elmondta, hogy látta magát a nevelőanyjával! Maga ott volt és eltüntette a testet!

-      A nevelőapám azt mondta, hogy én voltam? Miért?

Az ügynök leült és úgy nézett rám, mintha valami eszelős lennék – valószínűleg az ökölbefeszített kezem tévesztette meg. A zacskó az asztalra került és amint megláttam a tartalmát felpattantam.

A fóbiások nem szerették azokat a dolgokat, amik fóbiássá tették őket – ha valaki retteg valamitől, akkor viszont nincs az az isten, hogy egy helyen tartózkodjon azzal a valamivel. A fánk egy olyan étel volt, amit én messze elkerültem, most viszont össze voltam zárva egy zacskónyival – ami ráadásul tele volt valamivel.

A sarokba mentem és leültem – nem akartam látni, szagolni, de még csak a zacskó zizegését sem hallani. Általában nem zavart, ha egy helyen vagyok fánkokkal, de ebben a szobában csak az volt – az ügynök persze nem vette el, inkább közelebb hozta hozzám.

-      Nem látja, hogy poszttraumás stresszben szenved? – Nem hallottam mikor vágódott ki az ajtó, de nagyon örültem neki. Az ügynök eltávolodott tőlem.

-      Az apja miért vallott ellene?

-      Az emberek nagyon megijednek, amikor elveszítenek valakit, főleg, ha az tettlegességre utal. Ha van nevelt illetve örökbefogadott gyermek a családban, akkor őt veszik elő, mivel őt hiába nevelték, mégse a vérük. Pratt ügynök láthatóan nem szereti a fánkot, amíg le nem győzi a félelmét, addig nem is fogja.

-      Jól vagyok, csak… Most már minden rendben. – Lassan felálltam és visszaültem a helyemre. Sweets az ajtó felé indult, de az ügynök megállította.

-      A hölgy jobban bízik magában, láthatólag. – A papírokat kezdte nézni. – Nem tud esetleg mondani valakit, akivel a család jóban volt, vagy esetleg egy ellenséget?

-      Mikor még fiatal voltam volt egy férfi, a nevelőszüleim azt mondták, hogy ha vele vagyok, akkor nincs probléma. Ismerős volt, valahonnan, aztán rájöttem, hogy hasonlít az apámra. Az a férfi büszke volt rám, utána nem láttam, sokáig. Egy éve viszont hallottam a telefonon keresztül, hogy a nevelőanyám veszekszik valakivel, aztán meghallottam Christopher hangját.

-      Christopher? Esetleg a vezetéknevét nem tudja?

-      Nem, nem tudom.  – Soha nem mutatkozott be… – Talán a nevelőapám tudja.

***

Angela úgy gondolta, hogy amíg én nem vehetek részt semmiben – vagyis még nem zártak ki a gyanúsítottak listájáról, de a félelmem miatt nem is tartottak bent – addig átnézhetném a Pelant aktákat. Csöndesen nézegettem a különböző számítástechnikai kódokat és megfejtésüket, mindegyik egyszerű volt – mint amiket Christopher mesélt nekem. A számítástechnika számomra nem volt nagy nehézség – Christopher mindig olyanokat mesélt, mindig. Kerestem egy képet Pelantról…

-       Hova tűnt mindenki? – léptem be Sweets irodájába, őt láttam bemenni oda. – Tudom, nem dolgozhatok, de azt hiszem tudom, hogyan lehet lebuktatni Pelantot. Viszont ehhez szükség lesz egy számítógépre.

-       Pelant figyeli a gépeket, miért lenne jó, ha betörhetne hozzánk? Csak letöltene dolgokat, kitörölne információkat…

-       Én vagyok az a négy éves lány, aki fél a fánktól. Christopher Pelant… az apám.

-       Megnéztünk minden adatot róla, nincs gyereke… - Sweets rám nézett, majd beírt valamit a gépbe. – Utána néztem az örökbefogadásodnak, hogy tudjuk bizonyítani a sérelmezett gyermekkorod és megtaláltam az igazi szüleid. Sarah és Christian Pratt.

-       „A nő meghalt, mikor egy heves veszekedés közben megvágta magát és súlyos vérveszteséget szenvedett. A férje és négy éves gyermekük a veszekedést túlélte, azonban az apa a mentők kiérkezése után elhagyta a családi házat, a négy éves kislány előtt frissen sült fánkokat találtak, amik az édesanyja vérével voltak szennyezettek.” – A cikk valahogy valóságossá tette a félelmemet és ez csak bizonyította, hogy Pelant az apám.

-       Szóval, mi az ötlet? Mivel lehet Pelantot kiiktatni?

-       Találkozni fogok vele, de előtte tudnia kell, hogy rájöttem, hogy látni akar.

-       Az lehetetlen, meg is ölhet. Pelant tudja, hogy emlékszel, vagy legalábbis sejti és ez veszélyes lehet… – Sweets még magyarázott volna, de betapasztottam a száját.

-       Segítesz, vagy oldjam meg egyedül?

 

***

 

A Royal Dinerben ültem, és vártam, hogy Pelant – az apám, akit legszívesebben holtan láttam volna – felvegye velem a kapcsolatot. Direkt választottam közhelyet, mert ilyen helyeken biztosan nem ölt volna – még a feltűnésében sem voltam biztos.

-      Lilian? – Fiatal férfi ült le velem szembe, arcát eltakarta a kapucnija, de kezét kinyújtotta elém. Néztem azokat a kezeket, amik társasoztak velem és tanítottak, számítógép zseni lettem általa.

-      Igen. Hogy szólítsalak? Pelant vagy Pratt? Az anyám balesetben halt meg? És a nevelőanyám? – Sweets azt mondta, hogy ha sok kérdést rázúdítok az olyan, mintha elfogadnám, hogy az apám. Szó sem volt róla, hogy ezt a férfit az apámnak nevezzem, viszont szükségem volt a beismerésére.

-      Szólíts apának. Az anyád rájött, hogy rosszfiú vagyok. A nevelőanyád is rájött, de őt azért öltem meg, mert ellenezte, hogy átírjam a személyazonosságod. Tudod mivel indokolt? Hogy azért lettél ügynök, hogy megtaláld az anyád gyilkosát.

-      És meg is találtam – mintha vezényszót mondtam volna ki, több tucat FBI-os lépett elő és fogták le Pelantot. Le tudtam olvasni a szájáról, hogy megoldja a kiszabadulását, csak visszamosolyogtam rá. Tőle tanultam mindent, ami a számítástechnikához tartozik.

 

Booth ügynök és Sweets örültek, hogy Pelant végre rács mögé került – ennyi gyilkosság után már biztos a halálbüntetés. Szörnyű emberré váltam volna, ha az apám nem hagy el – hálás voltam neki a szerető családért. Viszont mindennél jobban örültem annak, hogy meg fog halni.

Ellenem ejtették az összes vádat, az öcsémet meglátogattam, hogy tudja, nincs egyedül. A nevelőapámat viszont csak akkor láttam, amikor visszahívták egy kihallgatásra, ahol elmondta, hogy biztos benne, hogy nem én voltam – nem igazán akartam többet látni. Sweets mondott egy csomó értelmetlen pszichológus dumát – olyan régen tanultam már a pszichológiát, hogy a fele mondandója után inkább leintettem.

-      A társam lettél, mostantól együtt dolgozunk minden ügyön. De muszáj rákérdeznem valamire. – Kacéran Sweetsre néztem. – Volt köztetek valami Olivia ügynökkel?

-      Oh. – Elhúzta a száját, majd az iroda ajtajához ment és bezárta. – Ezt miből gondolod?

-      Láttalak vele… olyanok voltatok, mint akiknek nem ment a szex.

Sweets arcán láttam, hogy pontosan eltaláltam – nem bírtam ki nevetés nélkül. Ügynöktársam leült a foteljébe, én a kanapéra feküdtem – aztán előrehajolt, pont felettem volt az arca.

-      Ajjaj Sweets. Mióta nem voltál… - A mondatom közepén egy másik száj került az enyémre, így esélyem se volt folytatni. Kicsit később visszaült a fotelba és úgy tett, mintha az előbbiek meg sem történtek volna. – Talán, egyszer, ha már nem élsz önmegtartóztatásban, randizhatnánk. Már ha nem ütközik szabályba.

-      Talán, esetleg. Most viszont frissítsük az emlékeid…

• Rajongás

Köszönöm, hogy velem tartottatok.

 

Találkozunk legközelebb!

Stella