Vérbeli sebész
A reptéren álltam már, innen már nem volt visszaút. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, amire éppen készültem. Olyan hirtelen döntöttem, hogy még rendesen átgondolni sem volt időm.
Mindig is forrófejű voltam – mások elmondása szerint -, de annyira akartam… A gyomorgörcsön kívül más nem jelezte, hogy helytelen, vagy részben helytelen dolgot készülök tenni.
Megfogtam a bőröndöm és elindultam a folyosó irányába. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy észre se vettem mikor ültem le a székbe. Hirtelen tört rám a repüléstől való félelem, soha nem repültem még.
A stewardessek kedvesek voltak és megnyugtattak, már amennyire sikerült nekik. Egy ideig arra fogtam az idegességet, hogy ez az első repülésem, aztán szépen lassan rájöttem, hogy egészen másról van szó.
A repülő elkezdett rázkódni, én már csak félálomban érzékeltem, hogy kényszerleszállást hajt végre, szerencsére már a Chicagói reptér közelében. Mindenkit azonnal leszállítattak még a csomagjainkat is alig tudtuk megfogni. Én már meg sem lepődtem.
Üdv az én világomban! Nadia vagyok, sebészeti rezidens.
***
Kora hajnal volt, s egy teljesen ismeretlen városban kellett kiismernem magam. Megpróbáltam a lehető leghamarabb a Megyei Kórházba jutni, de nem sikerült. A vonatot választottam utoljára, úgy gondoltam azzal nem tudok annyira eltévedni. Tévedtem.
Már hat-hét óra volt mire rájöttem melyik megállónál kell leszállnom. Eléggé hülyének éreztem magam, hát még úgy, hogy a bőröndömet magam után húztam. Annyira ide akartam jönni, most meg…
Mégis mit képzeltem, amikor eljöttem ide? Alig éltem még, anya is beleesett abba a ,,hibába”, hogy rögtön elkezdte a gyakorlatot. Szerencséjére megtalálta az igazit… Ray igazán nagyszerű ember, de nem éreztem magam teljesnek. Szerettem Rayt, még akkor is, ha nem ő volt az apám. Az elején kibuktam, de aztán elfogadtam…
Éppen az érettségiről tértem haza – még mindig az izgatottság hatása alatt voltam – és mindent egy rózsaszín ködön keresztül láttam. Úgy gondoltam, hogy nekem van a világon a legjobb szüleim.
Orvos akartam lenni, más szakmáról álmodozni sem mertem. Kislánykorom óta már azt tervezgettem, hogy milyen orvos leszek. A szüleim is orvosok, nagyon jó orvosok. Volt egyfajta megfelelési kényszerem.
Annyira megörültem a levélnek, hogy felvettek az egyetemre. Arról álmodoztam a szüleimnek, hogy én is olyan jó orvos leszek, mint ők. Annyira fogom szeretni a munkámat, mint ők.
Egyvalamiben azért különböztem tőlük, leginkább apámtól. Én világéletemben sebész akartam lenni. Olyan sebész akartam lenni, akire felnéznek az emberek. Azt tudtam, hogy anya is sebészként végzett, de miután ide költözött már egészen mást kezdett el dolgozni.
Anya nem beszélt sokat a rezidensi éveiről. Amikor arról kérdeztem mindig csak annyit mondott: ,,Nagyon jó mentorom volt, remélem neked is jó lesz!” De ennyi! Neveket is csak elejtve hallottam: Abby, Carter, Tony, Frank…
Aznap mégis szóba került a rezidenség. Eleinte úgy hittem, hogy azért beszélnek nekem erről, mert én is nemsokára az leszek. Aztán, amikor anya elkezdett beszélni a mentoráról, megvilágosodtam.
Anya érzett valamit a mentora iránt, de végül nem történt köztük semmi. Ezt is csak addig hittem el, míg nem folytatta. A „nem történt semmit” bővítenie kellett először egy csókkal, majd egy egész ágyjelenettel.
Nem vagyok nehézfelfogású, de még akkor sem esett le, hogy mit akarnak mondani nekem ezekkel. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy csak fel akarnak készíteni, biztosra akarnak menni.
Még arra is gondoltam, hogy anya mindezt azért mondta el nekem, mert nem lenne szégyen, ha nekem is megtetszene a mentorom. Ebben erősen kételkedtem – mármint, hogy beleszeretnék a mentoromba -, de mindenesetre megfogadtam a tanácsait.
Csak nagy nehezen esett le, hogy miért mondják nekem el ezeket. A világ kettőt fordult velem, s teljesen kétségbeestem. A világ, az elképzeléseim hirtelen értelmüket vesztették. Többé nem volt a megfelelési kényszer, ami az utamat egyengetné. Már csak én voltam.
Ordítoztam, elutasítottam Rayt. Nem akartam róla tudomást venni, gyerekesen viselkedtem. Anyámat is semmibe vettem, az egyetemre viszont bejártam. Egyetlen menekülési útvonalként a tanulást találtam.
Végigsétáltam az utcán, magam után húzva a bőröndöm. A Nap már adott egy kis világosságot, ami számomra egyet jelentett: elkéstem az első napomon. Mondjuk azt talán felhozhatnám mentségemként, hogy messziről jövök.
Egy mentőautó éppen előttem fordult be az utcán, szirénájától volt hangos az egész környék. Mosolyogva fojtattam az utam, ezért választottam ezt a szakmát. Elgondolkoztam még máson is, mint a sebészet, de végül ez maradt meg. Vonzódtam hozzá.
***
Az ajtón belépve megütött az otthonérzés. Annyira így képzeltem el a Megyeit, mindent. Arról azonban elfelejtettek tájékoztatni, hogy hova is kell mennem. Nem találtam egy útbaigazító táblát sem, ezért maradtam az A-tervnél.
A recepciónál egy idősebb férfi állt, és papírokat rendezgetett. Mellette egy vörös hajú férfi keresett valamit. Mindketten nagyon elfoglaltnak tűntek, így észre sem vették, hogy megálltam a pult előtt.
Megköszörültem a torkom mire mindketten felkapták a fejüket – egyikük morcosan, míg másikjuk meglepődve. Az idősebb férfi névjegytáblájára „Frank” volt írva, így gondoltam, hogy Franknak hívják. A másik férfi köpenyére „A. Morris” volt hímezve.
- Elnézést, nem akartam semmit megzavarni – kezdtem bele a szabadkozásba.
- A betegfelvétel nem itt van – mondta mogorván Frank, mire hátrahőköltem.
Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire durva legyen velem. Nem szerettem, ha valaki durva, bárkivel. Nem értettem, hogy mit tettem, amiért ezt a fogadtatást kell ,,élveznem”. Én mindig, mindenkivel megpróbáltam a legkedvesebb lenni, úgy látszik most elrontottam valamit.
- Frank, miért ilyen ellenséges ezzel a lánnyal? Nem látja, hogy – nézett a hátam mögé – bőrönddel van? – kérdezte kedvesen Morris.
- Nem vagyunk mi menekülőtábor! – csattant az éles hang Franktól. Azt hittem, hogy abban a pillanatban áll meg a szívem.
- Elnézést! Én csak egy kis útbaigazítást akartam! Már így is el vagyok késve! – mondtam már én is mogorván.
Ez használt, mert a következő pillanatban már azt kérdezték, hogy hova kell mennem. Elmondtam nekik, hogy sebészeti rezidens vagyok és ez az első napom. Rögtön felirányítottak az első emeletre, hogy ott van a sebészet, majd jókívánságaikat is megosztották velem.
A liftben megint rám tört a félelem. Féltem attól, hogy fölöslegesen utaztam ide. Annyira akartam találkozni Vele… Tudni akartam Róla mindent. Egyszerűen, ezért jöttem ide! Nagyon nehéz volt visszafognom magam. Le akartam ordítani a fejét, hogy miért hagyta el az anyámat.
A liftajtó kinyílt én pedig elindultam. A bőröndöm kerekei beakadtak a lift és az emelet közti résen. Bosszankodva szabadítottam ki a bőröndöm, hogy tovább tudjak haladni. Ez a nap úgy látszik nem az én napom, és ez még csak az eleje.
Nem figyeltem, hogy merre megyek. Egyenesen előre haladtam, s reménykedtem benne, hogy egyetlen üvegajtónak nem fogok nekimenni. Ha üvegajtónak nem is, de valakinek nekimentem.
Megint beakadt a bőröndöm kereke, s már azon voltam, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, amikor nem vettem észre, hogy előttem jönnek. Megindultam, hogy kiszabadítsam a beszorult kereket, amikor fejjel nekimentem valakinek.
A homlokomat fogtam, miközben felemeltem a fejem. Amikor felnéztem egy gyönyörű aranybarna szempárral találtam szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi a nevem. Nem is úgy varázsolt el, hogy ,,azonnal beleszerettem végérvényesen”, hanem mint egy ismeretlen ismerős.
A szeme annyira ismerős volt valahonnan. Villámcsapásként ért a tény, hogy a velem szemben álló embernek ugyanolyan színű a szeme, mint az enyém. Az ütő is megállt bennem, erre nem számítottam.
Igazán jóképű férfi volt, s kedvesnek tűnt – ezt abból következtettem ki, hogy nem tromfolt le azonnal a késésért. Nagyon jóképű volt – már, ahogy én láttam – kezdtem megérteni anyámat.
- Jó napot! Ön bizonyára az új rezidens. Eltévedt, hogy húsz percet késett?
- Elnézést, csak nem tudtam, hogy hogyan jutok el ide.
- Ez egyszer elnézem. Én Dr. Dubenko vagyok, az Ön mentora – mutatkozott be. Kezet is nyújtott, de én nem bírtam megmozdítani a karom.
A bőröndömet elengedve rohantam a mosdó irányába, szerencsére a közelben volt. Nem tudtam mire vélni a kiborulásom. Talán csak ez az egész találkozásdi nem volt jó ötlet. Nem azért jöttem ide, hogy érzelegjek, hanem, hogy tapasztalatokat szerezzek.
- Jól van? Talán megbántottam valamivel? – jött be Dr. Dubenko.
- Nem, elnézést a kiborulásomért. Hosszú volt a repülőút, kimerültem.
- Értem. Azért a nevét szabad megtudnom?
- Persze. Nadia Barnett vagyok – mosolyogtam rá a legőszintébben.
***
Egy hét elteltével kezdtem beleszokni mindenbe. Abba, hogy az apám anélkül dicsér, hogy tudná, a lánya vagyok, aztán ott voltak az egyéb dolgok. Bizalmasan viselkedett velem, és nagy elvárásokkal volt felém. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.
Egy nappal azonban nem számoltam. Ez a nap pedig édesanyám születésnapja volt. Amikor eljöttem otthonról mindent titokban tartottam. Anyuéknak azt mondtam, hogy nagyon sok tanulni valóm van, és ezért nem megyek haza.
Minden erre a napra tartogatott hazugságom azonnal porba hullott, amikor délután Dr. Dubenko lement a sürgősségire. Nem voltam kíváncsi, hogy miért ment le, de mivel minden csendes volt úgy döntöttem lemegyek.
A furcsa volt az is, hogy a sürgősségin is csend volt. Mindenhol nyugalom, s csend uralkodott. Először azt hittem, hogy valaki eltűntetett mindenkit, majd jött egy sokkal kétségbe ejtőbb gondolat.
Nem hallgattam a belső kis hangra, ami azt súgta, hogy: ne menj tovább, mert pórul jársz! Valójában elkezdett érdekelni, hogy Dubenko hova sietett olyan jókedvvel. Arra már rájöttem magamtól is, hogy valami fontos esemény lehet, ami az egész kórházat ennyire lecsendesítette.
Az egyik szobából páran kijöttek és valami meglepetésről beszéltek, nevetgéltek. Megint rám szólt a kis hangocska, de megint nem hallgattam rá. Benéztem a szoba ablakán, s meg is akadt a szemem valakin, vagyis valakiken.
A bajok csak azután kezdődtek, amikor Ray egyenesen a szemembe nézett, majd anyám felé fordult. Annyi erőm se volt, hogy eltűnjek onnan, csak álltam, mint egy cövek. Anyám rám kapta a tekintetét, mire többen is felém fordultak. Még le tudtam olvasni a szájáról, hogy a nevemet mondja.
***
Nem akartam bemenni a szobába, de Dr. Dubenko kijött, hogy bemutasson volt tanítványának. Ezt akartam a leginkább elkerülni, de mégis bementem. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam.
- Hadd mutassam be a legújabb gyakornokomat! – kezdett bele Dr. Dubenko, de anyám a szavába vágott.
- Nadia?! – akadt ki véglegesen anya.
- Neela, ti ismeritek egymást? – Dr. Dubenko kérdése meghökkentette anyámat. Ő valószínűleg azt hitte, hogy már mindent elmondtam.
- Igen. Lucien, ő a lányom – mondta anyám. – Aki nem mondta, hogy ide tart.
- Nadia, miért nem szóltál? Sajnálom, Neela! De miért jöttél ide? – Dr. Dubenko nem értette, de nem akartam neki mindenki előtt elmondani.
Ray kisegített minket, míg anyámmal kimentünk a folyósóra. Annyira nehéz volt idáig eljutnom, erre az anyám itt terem, s biztosan mindent ki fog tálalni. Azt tudtam, hogy szakorvos-rezidens között nem jó, ha van valamiféle románc, de arról semmit sem hallottam, hogy mi van a szülő-gyermek kapcsolatnál.
Eddig sem viselkedett velem másként Dr. Dubenko, s tényleg jó tanár volt. Szerettem volna, ha ő maradhatna a tanárom, s egyáltalán, hogy itt maradhassak. Nem azért utaztam el idáig, hogy minden egy pillanat alatt dőljön össze, mint egy kártyavár.
- Neela, engedd meg, hogy gratuláljak. Nadia egy vérbeli sebész, gondolhattam volna, hogy te vagy az édesanyja.
- Lucien! Nem csak tőlem örökölte ezt a tulajdonságot. Az a helyzet, hogy Nadia a te lányod is – mondta ki anyám, amit nekem már rég el kellett volna mondanom.
Az apám rám nézett, s hosszasan vizslatott. Bennem még az ütő is megállt.
- Ez igaz? – kérdezte tőlem komolyan.
- Igen. Az igazi nevem Nadia Dubenko, a… a lányod vagyok! – mondtam ki mélyen a szemébe nézve.
***
Mit is mondhatnék? Van egy csodálatos családom. Az édesanyám sebész és az édesapám is az. Én magam is a sebészeti pályára vonultam, teljesen önkéntesen. Elég sok mindenen keresztülmentem néhány év alatt.
Az édesapám mikor megtudta, hogy a lánya vagyok megijedt. Azt hittem, hogy majd elküld vagy valami más rossz fog történni. Ehelyett, a kezdeti ijedtség elmúlása után minden rendbe jött. Én annyira örültem mindennek, aztán minden megváltozott…
Életem során én mindig a szikét fogtam, de aztán egyszer csak én kerültem a műtőasztalra. Azt akartam, hogy az apám műtsön, ha már meg kell műteni, de a szabályzat ezt nem engedte. Nem tudtam, hogy mi fog történni velem, de reméltem, hogy minden jóra fog fordulni. Hiszen az a nap sem kezdődött másként, tán csak egy kicsivel. Reggel, amikor felkeltem az ágyból, még nem gondoltam volna, hogy egy eltévedt golyó fogja eldönteni, hogy mit csináljak aznap.
A Sors fintora az lett végül, hogy édesapám boldog nagypapa lett. Az orvosok nem sok jóval bíztatták, amikor rólam kérdezték, akkor még nem tudhatták, hogy mindent hallok. Mindent hallottam, de elmémet még mindig sötétség fedte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.