Furcsa volt, minden nagyon furcsa volt. A kín, ami napokig kínzott hirtelenjében eltűnt – a szívverésemmel együtt, aztán meghallottam bumm… A szívem újra dobogott, de nem olyan ütemesen, mint azelőtt.
Fehér plafon volt felettem és a szoba szaga is jellegzetesen kórházi volt – fertőtlenítők tömény használata. Élesebben láttam, s hallottam – mégse voltam teljesen jól. Mintha valaki kiölte volna belőlem, amitől én vagyok én. Aztán megéreztem azt a különös illatot – édes volt, nagyon édes.
- Miss Belby – szólongatott az orvos, miközben éles fény hasított a retinámba. – Örülünk, hogy újra köztünk van.
Kinyitottam a szám és megpróbáltam közölni az orvossal furcsa érzéseket, azonban egy hang se jött ki a torkomon. A tűz, ami egészen eddig végigkísért megnémított volna? Vagy aki megtámadt eltörte a nyelőcsövem?
- Kisasszony, tudja, hogy hol van? – Bólogattam. – Tudja mi történt? – Megrántottam a vállam, majd bólintottam egyet.
Ránéztem az orvosra, s belevesztem a szemeibe. Láttam minden fájdalmát, minden szomorúságot… Aztán megéreztem, mintha valaki belemászott volna a fejembe. Megfogtam az orvos kezét, hogy jelezzek neki – bőre jéghideg volt, akárcsak támadómnak.
- Edward, azt hittem Edannel vagy – mondta az orvos bársonyos hangján.
- Mikor találtak rá? Utánanéztem, ez biztos, hogy egy fajtánkbeli volt – nézett rám, mintha ott sem volnék.
- De nem történt vele semmi, bár eddig egyszer sem szólalt meg. És ver a szíve!
- Hogyhogy nem szólalt meg? Miss Belby, tudja, hogy hol van? – nézett rám a fiatalabb férfi. Hangja kemény volt, bár sejtettem, hogy nem nekem szól.
- Kórházban – hangom alig volt több suttogásnál, de még ezt is meghallották. – Mi… történt?
- Megtámadták, de szerencsére még időben megtaláltuk. El tudná mondani, hogy mit érzett? – nézett rám a szőke hajú férfi.
- Égett, mindenem. Aztán nem volt szívverésem… Mi történt a hangommal?
- Valószínűleg megsérültek a hangszalagjai. Tudja, hogy ami megtámadta mit csinált?
- Nem vagyok hülye – emeltem a tekintetem a plafonra. – A maguk fajtája miatt halt meg az apám. Elígért Neki és aztán nem tartotta be a szavát… Hallottam, hogy apám azzal akarta magát védeni, hogy azt mondta… – néztem óvatosan a kutakodó szempárokba. – Azt mondta, hogy a változás megölne.
A fiú idegesen pillantott a szőke hajú orvosra, aztán suttogott valamit hevesen gesztikulálva – kezdtek egy kicsit elhomályosodni és ez egyáltalán nem tetszett. Aztán rám tört a remegés és egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
- Egy farkas? Ki változtatna át egy farkast? – kérdezte a fiú és hallottam egy fenyegető morgást. Morgást, amely az én torkomat hagyta el. – Változz vissza!
- Edward! – csitította az orvos. – Miss Belby, kérem próbáljon visszaváltozni. Gondoljon arra, hogy ember – próbált segíteni.
Annál nagyobb szégyent még nem éreztem, mint a visszaváltozásom után – teljesen meztelen voltam. Mindketten elfordultak míg visszamáztam az ágyba és álig betakarózta. Éreztem, hogy az arcomba tóduló vér még mindig látszódott – emiatt egy kicsit még mindig kényelmetlenül éreztem magam.
- Doktor – szólítottam meg, mire ő rögtön felém fordult mosolyogva. – Kérem, elmondaná, hogy mi történt velem?
- Azt tudja, hogy mik vagyunk – ez megállapítás volt nem kérdés. Bólintottam. – És tud valami furcsaságot a családjáról?
- Az érdekli, hogy tudtam-e, hogy az apám alakváltó volt? Véletlenül tudtam meg, apám azt mondta engem nem fenyeget az átváltozás veszélye.
- Úgy látszik a vámpírméreg működésre ösztönözte az alakváltó géneket.
- De nem működik valami fényesen – szólt közbe Edward. – Az ösztön azt súgta volna, hogy megtámadj bennünket, de te csak morogtál egyet.
- Valószínűsítem, hogy erre is a vámpírméreg a magyarázat – mondta a doktor.
- Carlisle! Ha a vámpírméreg lenne a magyarázat, akkor Isabella miért támadt az átváltozás után?
- A nagyapám vámpír volt – kotyogtam közbe. Mindketten rám kapták a tekintetüket, és csak annyit tudta kiolvasni belőle: Miért nem mondtad előbb?
- Akkor a több méreg miatt történt. És mivel van benne – felköhintettem – benned alapból egy kis vámpírméreg, így nem érzékelsz veszélynek.
- Ebben van valami. De Carlisle itt nem maradhat, aztán meg Edan is… Jobban van már?
Megint egy olyan beszélgetésbe kezdtek, amihez nekem semmi közöm sem volt. Viszont megtudtam, hogy ez az Edan megtámadta az én támadómat az erdőben – aztán a családja segítségével elpusztították.
- Esetleg hazamehetnék? – kérdeztem halkan.
***
Egy év – ennyi telt el a támadás óta. Azóta, hogy találkoztam Carlisle és Edward Cullennel. Edan – mint később kiderült Edward fia – bejött, amikor bementem kontrollra. A hangom sokat javult, de még mindig olyan volt mintha halkan beszélnék – ennél jobb már biztos nem lesz.
És egy hete elkezdtem randizni – olyan régimódi randevúkon vettem részt. Carlisle igazán megértő volt, és kedves. Annyira csodáltam a tartásáért – még ha Isis segített is neki, nem számított. Viccelődtünk és jól éreztük magunkat egymás közelében. Persze a beszélgetések nem csak az ő életéről szóltak – bár a hangomat nem volt szabad erőltetnem szívesen meséltem neki.
A családja egy kissé félve fogadott – és Rosalie elmondta, hogy soha nem lehet olyan jó, mint Esme volt. Ez egy kicsit rosszul esett, de volt benne igazság – sosem pályáztam Esme helyére, de az elfogadásukat szerettem volna…
Minden rendben volt – idővel már nem volt nekik fura, hogy ott vagyok. Félig költöztem csak hozzá, mert a szívem még visszahúzott a családi házhoz.
- Nem akarsz ideköltözni – suttogta a fülembe miközben a köntösöm szélével játszadozott.
- Tudod, hogy miért nem. Ott van az összes emlékem – mondtam a legolcsóbb kifogást. Ha nem Carlisle lett volna, biztos, hogy elküld – de Carlisle értette.
- Mi lenne, ha én költöznék oda?
A válaszom egy heves csók volt. Elterültünk az ágyon – Alice-ék ágyán. Annyira szerettem…
Az esküvőnkön rosszul lettem – a boldogító igen után elkezdtem köhögni. Aztán elsötétült a világ – és éreztem, ahogy Edward is Carlisle különféle anyagokkal teli fecskendőket szúrtak belém.
A testem így ellenkezett a terhesség ellen – az már túl sok méreg lett. A farkas bennem haldoklott és ez magával rántotta a többi részem is. Tizenhat nap elteltével viszont megszűnt a szenvedésem – megszűnt a fojtogató karok szorítása. Egy egészséges fiúgyermeknek adtam életet – Alexander.
A különféle anyagok megtették hatásukat – megvédték a farkast és erősítették a szervezetem. A küzdelem a testemben elcsendesedett és a „felek” kiegyeztek döntetlenben. Alex miatt viszont aggódtunk, de szerencsére nem lett baja.
A házunk… Ahol annyi minden történt az idő múlásával…
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.