Sziasztok!
Mint már korábban említettem, imádom a Bones című sorozatot és benne Sweets-t – és Pelantot, aki szerintem az egyik legzseniálisabb serial killer volt az évadok folyamán. Ezért is írtam pár velük kapcsolatos novellát. Nem csak romantikus történeteket szerettem amúgy írni, ebben sem az kap szerepet, sokkal inkább a testvérség.
Sweets and his sister
Az épületbe fiatal lány lépett be – igazolványa nem volt, de szerencséjére nem volt senki, aki megállíthatta volna. Gyorsan ment, hogy minél hamarabb ott legyen az irodában – abban az irodában, ahol egy fiatal férfi dolgozott. Tudta, hogy a férfi nem biztos, hogy a helyén tartózkodik, de bízott benne – habár az ebédet félóra múlvára beszélték meg a közeli bisztróba.
A megfelelő emeleten elkezdte keresni az irodát – tudta, hogy már nem járhat messze, elvégre itt volt, az épületben és a megfelelő emeleten. Egy baljós mozdulat azonban a figyelem középpontjába helyezte és pillanatokon belül elfogták és elvitték.
A lány meglepődött, hogy nem valami kihallgató szobába vitték, hanem egy irodába – az asztal mögött ülő férfi jóképű volt és nem tűnt annyira veszélyesnek. Az asztal sarkánál egy magas, öltönyös fiatal férfi állt – a lány rögtön felismerte, amint ránézett.
- Lancelot! – Mindenki, de legfőképp Lancelot lepődött meg, amikor a lány a karjába vetette megát. – Hogy te milyen magas lettél, tuti nem azokat a géneket örökölted, mint én – mutatott rá saját, alig százhatvan centis magasságára.
- Leonora?! Azt hittem a Royalban találkozunk…
- Sweets, ki ez? – Az idősebb férfi azokra nézett, akik bevitték oda a lányt. – Elmehettek, csak félreértés lehetett.
- Ez a lány megpróbált betörni dr. Sweets irodájába, Booth ügynök. – Lancelot és Booth ügynök is a lányra nézett.
Leonora Sweets viszont nem mondott semmit, csak leült a székre és várt. Nem beszélt az életéről mások előtt, sem arról, hogy mivel foglalkozott – vagy, hogy a megélhetéséért mit kellett tennie. Azért imádkozott, hogy az a pár ember, aki bekísérte, szépen elhagyja az irodát. Mikor végre hármasban maradtak Leonora felnézett Lancelotra.
- Nem akartam betörni, csak meg akartalak lepni. Nem vagyok hülye, csak nem bírtam várni…
- Leonora... ismerd meg Booth ügynököt, ő egy nagyon jó barátom és kollégám. – A lány kezet fogott a férfival és be is mutatkozott. Booth ügynök megrökönyödve vette tudomásul, hogy Sweets-nek van egy húga.
- Tudom, mit gondolsz rólam, de nem is ismersz. Lance… úgy nézel rám, mintha valami rosszat tettem volna. – Sweets elfordult a lánytól. – Szerettelek volna megismerni, mert a testvérem vagy. De te sohasem kerestél, és nem tudod mi történt velem. Nem jöttél volna el a találkozóra.
- Nahát, Sweets! Nem mondtad, hogy a pszichológia családi vonás. – Lancelot Sweets úgy nézett az ügynökre, aztán a testvérére, hogy a lány inkább kiment az irodából, ki az épületből. S közben észre sem vette, hogy a karkötője leszakadt a csuklójáról…
Leonora Sweets világéletében a bátyja után kutatott – fontos volt neki, még akkor is, amikor külön helyekre kerültek. Az intézetben nem voltak együtt – Leonora akkor még kisbaba volt, aki ráadásul drogfüggőséggel jött a világra. Aztán egyszer Lancelot kikerült az intézetből és soha többé nem tért vissza – Leonora viszont rengeteg nevelőszülőnél járt. A fiatal lány elhatározta, hogy felnőttként segíteni fog azoknak a fiataloknak, akik drogfüggőként születtek.
A fiatal lány tudta, hogy a bátyja egy időben nyomozott a családja után, de amikor tudomást szerzett róla, már nem kereste tovább. Leonora nem hibáztatta a bátyját, hiszen akkor már dolgozott a fiatalokkal és sokan őt is drogosnak gondolták – pedig akkor beszélgethettek volna, sokat.
- Leonora, igaz? – Booth ügynök ült le vele szembe. – Sweets nem is mondta, hogy van egy testvére. Pedig nagyon okos lánynak tűnsz.
- Köszönöm.
- Mióta ülsz itt?
- Nem igazán figyeltem az időt, de amióta eljöttem az irodádból, azóta reménykedem. – Booth ügynök rendelt magának egy kávét és egy pitét, aztán újra felém fordult.
- Szóval, eljöttél, ennyi év után és…
- Hátsó szándékkal jöttem, de tudom, hogy reménytelen eset. Az olyan emberek, mint én, nem kapják meg a kellő bizalmat. Persze a fiataljaim erősebbek és megtanulták elfogadni, hogy drogfüggőként születtek, de…
- Drogfüggőkkel foglalkozol? – Ez egy FBI ügynöknek igen nehéz falat volt, hiszen a legtöbb drogos gyilkolt is, vagy fog gyilkolni.
- Leginkább olyan fiatalokkal foglalkozom, akiknek a szülei drogoztak. Az anyám is drogozott, mikor engem várt, szerencsére Lancelottal nem… Lancelot azt hiszi, hogy drogos vagyok, mert amikor kutatott a családja után, csak az alapítványomat találta.
- Szóval, eljöttél hozzá, hogy beszélgessetek. Hátsó szándékkal. Szerintem Sweets észbe kap és legalább a pszichológus énje előjön, előbb s utóbb.
- Szeretem a bátyámat, mindig is bálványoztam. Voltak az életemben kisebb ballépéseim, de amikor arra gondoltam, hogy a bátyám mit gondolhat… Azért jöttem ide, mert van valami, amiben csak ő segíthet, de nem akarom elvenni az idejét. Azt szeretném, ha megismerne, de a fájdalom néha már elviselhetetlen…
- Megpróbálok beszélni vele, addig menj haza. – Leonora leírta a hotel címét, ahol lakott, aztán elment.
***
Egy nap telt el, és Lancelot Sweets rájött, hogy élete igazi értelme segítségért jött. Egész nap az aranyláncot nézte, amiben egy apró fénykép volt róla. Akkor rájött arra is, hogy a húga végig felfigyelt rá és, hogy számított rá. Tudni akarta, hogy mi történt a lánnyal és milyen életet élt, de akkor már késő volt.
A telefonhívás percekkel azután jött, hogy Booth beszélt a fiatal pszichológussal és meggyőzte, hogy beszéljen vele. A telefonhívás, amit a férfi figyelmen kívül hagyott. A telefonhívás, amivel a figyelmét akarták felhívni, hogy a húga életveszélyben van.
Késő volt beszélni. Késő megismerni egymást. Késő a halogatásra.
Lancelot Sweets ült a betegágy mellett és várta, hogy a húga felébredjen – tudni akarta, hogy mit tehet érte. Amikor az orvos elmondta, hogy mi történt, a pszichológus összeomlott. A húga igazi volt, a régi családjából, az intézetre emlékeztette. Leonora lassan ébredezett és Lancelot Sweets tudta mit kell tennie.
- Lance… Sajnálom.
- Leonora, miért nem mondtad? Ha elmondtad volna, hogy rosszul vagy…
- Lancelot, szerinted miért jöttem? De te nem úgy éltél, mint én. Te jó családhoz kerültél és boldog voltál, engem drogosként kezeltek… Várható volt, hogy tönkremegy a vesém, ezt már a születésemkor is lehetett tudni, de engem vertek…
- Ssss… - Lancelot csitítgatta a húgát. – Ha ezen túl leszünk segíteni fogok neked. Többet nem hagylak cserben.
***
A műtét után a testvérek együtt lábadoztak és közben mindent megbeszéltek. A lány boldogan mesélt a munkájáról és ugyanolyan szenvedéllyel viseltetett a bátyja munkájának irányába is. Azt is megbeszélték, hogy Lancelot majd néha meglátogatja az alapítványt és besegít a húgának.
Az igazság az volt, hogy a fiatal lány nagyon büszke volt a bátyjára, amikor megtudta, hogy pszichológus lett – sokszor elgondolkozott rajta, hogy meglátogassa vagy csak szimplán egy találkozón összefussanak, de inkább maradt a helyén.
A kívülállók semmit se fogtak fel abból, ami a két testvér között zajlott. Csak néhányan tudták, hogy milyen volt, amikor különváltak, és amikor újra találkoztak… Leonora kezére visszakerült a karkötő, de a kiskép helyére egy újabb került – azon Lancelot már idősebb volt és mosolyogva nézett a kamerába.
Köszönöm, hogy velem tartottatok.
Találkozunk legközelebb!
Stella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.