17. hallgass a szívere!
Alex azt mondja, hogy a temetés után minden könnyebb lesz. Alex nem tudja, hogy miért estem letargiába. Alex tudja, hogy szerettem az édesanyám. Alex nem tudja, hogy mit csináltam aznap, amikor az édesanyámnak szívrohama volt.
Nem mertem elmondani Alexnek, hogy egy mással voltam. Egy más majdnem megcsókolt, s Alex mentett meg. Vajon akkor mi történt volna, ha tényleg megcsókol? Hazaengedett volna?
Edward vajon elmondta Neki, hogy miért jöttem el? Most szánalmat érez irántam? Ha visszamennék mi történne?
Nem akarok visszamenni! Ott minden olyan más… Alexet vigasztalja Matt, de engem senki. Ez fáj.
Nem igazán szeretek enni mostanság, de azért Alex belém gyömöszöl valamit. De inni szeretek, az tökéletes elfoglaltság, ráadásul a fájdalmat is tompítja.
Alex próbálkozik, hogy kirángasson a szobából – az apjától tanult dolgokat, még régebben. Nem hiszem, hogy el fog érni vele valamit is, de ráhagyom.
Kaptam nyugtatókat is, de nem használtak. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint anya, amikor megtudta, hogy apa rákos. Hasonló volt a szituáció, de mégsem.
Alexet is megviselte azért, de egy férfi mikor mutatja ki, hogy mit is érez? Persze van egy kivétel, de Ő most távol van, és lesz. Nem baj!
- Mehetünk? – Alex hangja rekedtes volt, s a szemei is vörösek voltak. Nem beszéltem senkivel, csak bólogattam.
Alex eléggé megértő volt, s nem erőltetet semmit. Hálás voltam neki, hogy hagyja tönkre tenni az életem.
A temetés után könnyebb lesz…
Sok ember felöltözve talpig feketébe, néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. A pap elmondja a betanult szövegét, s egy fehérrózsát dobok a sírra, majd pedig betemetik földdel.
Apa mellé temettettem, s ez egy kicsit jobb kedvre derített – együtt vannak örökké. Fölösleges lett volna elmenni Volterrába, de ezt csak én tudtam.
Bele kellett törődnöm, hogy sose jön értem Aro, és soha nem leszek más. Pedig most más akartam lenni – túl akartam élni. Carlisle sokkal jobban bírta nálam.
Csak annyit szerettem volna, hogy minden helyre jöjjön. Ha kell bármit megteszek, csak jöjjön rendbe minden.
Kisgyerekes álmokat dédelgettem, mint például, hogy egy kívánságra teljesül a kívánságom. Persze nem történt semmi, továbbra is hallgattam a részvétnyilvánításokat.
Alex kísérgetett mindenfelé, de hagyta, hogy a tízedik pohár pezsgőt is megigyam. Többen rossz szemmel néztek felénk, de nem nagyon tudtak érdekelni.
- Most már menjünk haza – irányított Alex a kijárat felé.
Semmi kedvem sem volt hazamenni, hogy a falakat bámuljam. Bár a falak nagy szolgálatot tesznek most. Szerettem volna mást is csinálni az iváson kívül, de nem sikerült. Nem volt semmiféle célom – az egyetem ötletét végleg elvetettem.
Aztán, hogy pasit találjak már rég elvetettem – mintha a majdnem csók után nem érdekeltek volna a férfiak. Viszont Carlisle okozott egy töprengési lehetőséget.
Két lehetőség volt – de egyik sem tetszett igazán, félelemből.
Az A. variáció szerint Carlisle csak azért akart megcsókolni, mert nagyon hasonlítok a volt feleségére.
A B. variáció szerint szerelmes lettem Carlisle-ba. Ezt alátámasztja a furcsa bizsergés, amit akkor éreztem, amikor hozzámért – igazából ez lehet, hogy csak egy rejtett vágy volt.
Tizennyolc évesen az emberlánya nem kerül letargikus állapotba és nincs teljesen kétségbeesve. Tizennyolc évesen azért kéne aggódnom, hogy felvesznek-e az egyetemre.
Ha választhatnék egy új életet a múltban, akkor nem tudom ki lennék. Inkább a jelent, vagy a jövőt változtatnám meg – mindkettőre lett volna lehetőségem, csak nem éltem vele.
Alex beköltözött a nappaliba, én váltogattam, hogy hol alszom. Anyuék szobájában sok ,,érdekességre” tettem szert. Az egyik, hogy apa gyógyszerei még megvoltak, a másik pedig, hogy anyué is.
Új szenvedélyem egy nap alatt meglett, s a jó az volt benne, hogy Alex nem is tudott róla. Teljesen belefeledkezhettem a gondolataimba, csak pár szem bogyó és máris szebbnek láttam a világot. Állíthatom, hogy jobb volt, mint az ital.
Idővel belenyugodtam abba, hogy nekem sose lesz normális életem. Sose lesz férjem és gyerekeim. Helyette egy gyógyszerfüggő lettem.
- Anne, csak tudnám, hogy miért teszed ezt magaddal – siránkozott Alex.
Emlékszem, mikor Alex rajtakapott, hogy gyógyszerekhez nyúltam majd’ szívrohamot kapott. Annyira elsápadt, hogy megijedtem.
- Így nem fáj annyira.
De azért azt hozzá kell tennem, hogy soha nem emeltem az ,,adagot”. Maximum hármat vettem be, s azt is általában este elalvás előtt.
Alex ezt nem érthette, hiába mondta az ellenkezőjét. Lehet, hogy neki is meghaltak a szülei, de ez sokkal súlyosabb volt. Persze van abban valami, hogy huszonnégy évesen még mindig nem léptem túl. De még azt se mondhattam az édesanyámnak, hogy szeretem.
És tizennyolc évesen rengeteg más hibát is elkövettem, amikről nem szerettem beszélni. Még Alexnek se, főleg neki. Függtem Alextől és tudtam, hogy nem bírná elviselni, hogy majdnem egy mástól kaptam meg életem első csókját.
És idővel arra is rájöttem, hogy többet éreztem Carlisle iránt, csak magam se tudom, hogy mit. Szerelmes nem lehettem belé, mert… lehetetlen volna.
Túlságosan bennem éltek Esme érzései – akivel mellesleg már jó ideje nem találkoztam, talán megbántottam valamivel. Carlisle egy idősebb férfi, akinek csak egy hasonmás voltam. Múló gyengeség mindössze.
Nem tudom, hogy a csókot ki bánta volna meg előbb, de az biztos, hogy én akkor is elmenekültem volna. Pedig mennyit vártam arra… Végre egy jóképű, rendes pasi, és mégse lehet köztünk semmi.
- Talán vissza kéne menned Juliette-hez – próbálkozott Alex.
- Nem akarok Cullenékkel találkozni. Jól elvagyok itthon.
- Tönkre teszed az életed, de hozzám ne gyere sírva, hogy nincs barátod még hatvan évesen se. Hat éve mindennap begyógyszerezd magad, de ezzel semmit sem érsz el. Másmilyennek ismertelek meg.
- Meghalt az édesanyám és én nem voltam itt. Utálom La Push-t ! És sose fogok oda visszamenni!
Becsaptam az ajtóm, hogy ne kelljen látnom Alex arcát. Lehet, hogy mindenkit elveszítettem és csak Alex maradt nekem, de néha már idegesít. A hülye okoskodásaitól megfájdul a fejem.
Már éppen lefekvéshez készülődtünk és nálam volt a napi adagom. Egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, majd vártam, hogy jöjjön álom a szememre.
- Rokonok vagyunk? – Esme leült velem szembe. Úgy mért végig, mint egy elmebeteget.
- Valami olyasmi. Bár, ha ezek után kitagadsz megértem. Nem érdemlem meg, hogy a családodba tartozzak – bújtak elő első könnycseppjeim.
- Kis tündérem, hát nem veszed észre a jeleket? Mindennek megvan az oka. Tudtad jól, hogy édesanyád elfogja intézni, hogy ne legyél jelen a halálánál. És tudta, hogyha kórházba kerül mit fognak csinálni az orvosok.
- Rájöttem, de ez nagyon nehéz.
Esme az ölébe húzott és a hátamat kezdte el simogatni. Olyan megnyugtató volt így lenni.
- És azt is tudod, hogy Carlisle miért akart megcsókolni? – Hangja nem volt vádló, pedig minimum annyit megérdemeltem volna azok után, hogy szerelme meg akart csókolni.
- Mert azt hitte, hogy te vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Nem. Azért akart megcsókolni, mert érezte a vonzást. Vonzod a volt férjem. Egyet tudok tanácsolni, most utoljára, remélem megfogadod.
- Biztos lehetsz benne!
- Hallgass a szívedre!
Lehunytam a szemem, majd nagyokat pislogtam. Tudtam, hogy mindenre képes lennék, csak a szívemre nem tudok hallgatni.
A szív mondhat bármit, ha az ész az erősebb. Pedig, ha a szívemre hallgatnék biztos, hogy minden egyszerűbb lenne.
„Mit ér, hogy a szívem most is ver, és dobban, ha senki nem felel. Hiszem még, csoda megtalállak majd. Minden csak hozzád hajt!”
Nem akartam ezzel foglalkozni, csak el akartam felejteni a gyógyszereket. Nem érdekelt már semmi – huszonnégy éves koromban még mindig szingli vagyok és ez nem is fog változni.
Csak annyit szerettem volna, hogy megtörténjen az a csók – az első csókom. Ha már más lehetőségem nincs, akkor egy mással hagy csókollózzak.
Persze nincs jogom tönkretenni Cullenék életét. Úgy meg mégse mehetek oda, hogy ,,Hello, csak azért jöttem, hogy megcsókolj!” Nem voltam szerelmes Carlisle-ba, de rá kellett jönnöm, hogy most szerelmes lettem Belé.
Persze ezek az érzések mindig csak érzések maradnak. Ez egy bonyolult élet. Lehet, hogy az itteni fiúk még keresik a nagy Ő-t? Vagy csak az én életem ilyen bonyolult?
Megint megpróbálkoztam az elalvással. És nem is kellett csalódnom, az álmok nem kerültek el.
– Nem ezért vagyok itt most – szakított félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét – mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.
– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.
– Dehogy is nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot nyeltem.
– Nem értem, miről beszélsz… – ráztam meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!
– Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz engem. Mi ketten… – mutatott rám és magára. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.
***
Azt hittem, soha többé nem kell átélnem ilyen fájdalmat, de a tűz pont úgy marta végig a csontjaimat és ereimet, mint pár hete a barlangban. Sikítani akartam, talán, meg is tettem – nem voltam biztos benne. Hidegséget éreztem az oldalamnál, ezért megpróbáltam a lehető legközelebb bújni hozzá, hogy enyhítse a lángokat, aztán a hideg eltávolodott tőlem, és helyette valami puha vett körül – valami barack illatú. Könyörögtem a hűvösségnek, hogy jöjjön vissza, de csak apró érintéseket kaptam, amik mintha tapogatták, vizsgálgatták volna a testemet. Megfogták a homlokomat, aztán a szemhéjaim húzták feljebb, én pedig homályos foltokat látva próbáltam újra visszacsukni őket. Aztán a kutató érintéseket egy másik simogató kéz váltotta le.
***
Nem éreztem semmit, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Hiszen a sötétség végén ott volt a fény – nekem csak annyi dolgom volt, hogy elmenjek odáig.
Valaki nem akart elengedni, s fájt, hogy nem tehettem mást. Aztán a fénybe megpillantottam a szüleim. Ijedten néztem vissza a sötétségbe.
Választanom kellett. Vagy a sötétség kételyeibe vetem magam, vagy csatlakozok a szüleimhez. Nehéz döntés volt és az időm is egyre fogyott.
Megpróbáltam felidézni, hogy miért vagyok itt. Csak homályos emlékeim voltak róla, hogy szerettem valakit, vagy valakiket. Az életemnél is jobban szerettem őket.
De azt is tudtam, hogy van egy férfi, aki nagyon szeret engem és nem élné túl, ha elveszítene. És én sem akartam elveszíteni. A szüleim rám mosolyogtak, majd eltűntek, s helyükön Esme jelent meg.
- Vigyázz Rá nagyon! – suttogta, majd visszalökött a sötétségbe.
Futva igyekeztem az alagút másik vége felé, de az sehol sem akart felbukkanni. Kétségbeesve néztem körül, aztán megéreztem, hogy valahol tűz van.
Ismertem az érzést és azt is tudtam, hogy mi lesz a vége – már csak ki kell várnom a végét. Mert utána minden rendbe fog jönni.
Hallottam a külvilágot, legfőbbképp Szerelmem bocsánatkérő hangját. Be akartam neki bizonyítani, hogy milyen erős vagyok. Minden egyes előtörő sikolyt gondosan elfojtottam, s csak vártam…
***
A madarak a vízparthoz közelítettek. A nádat éppen a szél megfújta, s ezért egy kicsit eldőlt. A Nap megcsillant a hullámokon.
A vízpart mellett volt egy erdő is, az erdő mélyén egy füstoszlop jelezte a házikót. S még egy grizzly is előbukkant, ahogy egy szamócást szemlél meg közelebbről.
Az ecsetet ledobtam az ágy melletti nejlonra. Amióta nekem is jó a hallásom fel tudok készülni a váratlan dolgokra. Néhány váratlan dolgot nem bántam, sőt még élveztem is.
Szerelmem hátulról átölelt, majd egy csókkal jutalmazta legújabb részletét a falfestményemnek.
- A grizzlyt csak azért festettem rá, mert Emmett megkért rá. De illik a képhez. És Alice, hogy áll a vadonatúj szobánkkal?
- Nemsokára kész.
- Én is nemsokára kész leszek – mosolyogtam rá sejtelmesen. – De most kifelé – toltam az ajtó irányába. – Ez mindenkinek meglepetés lesz – mondtam egy kicsit hangosabban.
Örültem, hogy Alice rám hagyta ennek a szobának a kifestését. Az óriás családfának a befejezéséhez szükségem volt egy kis segítségre.
Edward volt az egyetlen, akit kivételesen beengedtem a meglepetéshez. A fa elég nagy volt, hogy az új generációk is elférjenek majd rajta. És persze a legkisebbek párja is rá fog majd férni – a rubrikák elég nagyok, hogy két név is elférjen bennük.
Legalulra kerültünk Szerelmemmel, majd felettünk a ,,gyerekek”. Gondosan kidolgoztam a fát, hogy ahol nem lehet gyerek ott ne legyen még több rubrika, viszont ki lehet bővíteni.
- Szerinted ez így jó? – Kérdeztem Edwardot.
- Tökéletes. És a többieknek is nagyon fog tetszeni, ez biztos!
Nem akartam felkelni, még nem. Olyan szép volt ez az álom, s még a végét se tudom. Sose tudom meg az álmaim végét, pedig néhánynak olyan jó lenne tudni.
Alex meglepődött, amikor lementem a konyhába. Eddig mindig Ő készítette el a reggelim – és minden egyebet. Kutakodó tekintete láttán kitártam a kezem.
Azt hihette, hogy már reggel is rákaptam a gyógyszerekre, pedig éppen leszokóban voltam. Könnyebb volt nekem, mint egy igazi függőnek, mert én alapból csak este szedtem be bogyókat.
Hálás voltam Alexnek, amiért megbízott bennem. Nem jött utánam és az emeletre se ment ellenőrizni a mennyiséget. És azért is hálás voltam Alexnek, hogy itt volt velem a nehéz időkben.
Miután megettem mindkét szendvicset felmentem és kiválogattam a ruháimat. Előkerült anya fekete kardigánja is, amit gondosan összehajtogatva betettem egy dobozba – minden dolgot, ami a szüleimre emlékeztetett egy dobozba összegyűjtöttem.
A ruháimat csak azért válogattam ki, mert volt olyan, amit egyszer se vettem fel és nem is szándékoztam felvenni. Azokat a ruhákat viszont előtérbe helyeztem, amik egy kicsit nyitottabbak voltak. A fejembe vettem véglegesen, hogy legalább az első csókomat megkapom.
És bebizonyítom mindenkinek, hogy milyen erős vagyok. Az édesapám halálán is túltettem magam, akkor az édesanyámén is. Hiszen már rég nem is a gyászról volt szó, hanem csak a feldúltságról. Senkinek nem kívánnám ezeket a dolgokat, még az ellenségeimnek se.
Igazából fogalmam se volt, hogy hogyan kéne helyretenni az életem. Olyan tervek, mint például az esküvő, egyetem szóba se jöhettek. Még a családról is le kell mondanom…
A kezemet néztem, ahol a bőr mindig is halványabb volt. A régi emlékek hatására teljesen összetörtem. Hibába estem, mert egy olyan férfiba szerettem bele, akibe nem szabadott volna, s ezt nem másíthatom meg – még mindig volt olyan, amikor tagadtam, még magam előtt is.
Egy tizennyolc éves lány még nem tudja, hogy mi az a szerelem! Csak azt hiszi, mert szeretné, ha az, amit érez tényleg SZERELEM lenne. És én tizennyolc évesen nem voltam szerelmes, hogy aztán mi történt, hogy megkedveltem Őt…
| Előző fejezet | Következő fejezet |
