15. fejezet | A túlélő

15. Álmaim férfija...

Egy ideig nem történt semmi és elkezdtem reménykedni, hogy a szívem nem árul el – fölösleges volt reménykednem. Edward maga elé tette a kezét, de nem szólalt meg.

Idegesítő volt állni és várni, hogy mi fog történni. Alice mellém táncolt és bátorítóan rám mosolygott. Nem akartam megnehezíteni senki dolgát, de ezzel -, hogy Edward mögött állok elrejtve – nem megyünk sokra. Ha most kilépnék, akkor vajon mi történne?

- Apa… - Suttogta megtörten Edward. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha valami olyat hallott volna, amit nehezére esett megérteni.

Isis törte meg a feszült csendet. Hangja vádló volt – még Edward is megijedt tőle.

- Megint azzal a nővel voltál? Hát neked tényleg nem számít a nagymama? – Lépett Carlisle elé és kezét melle előtt összefonta.

Egy kicsit balabbra léptem, hogy lássak valamit. A helyzet komikusnak is tűnhetett volna – a kilencéves gyerektest, szemben egy felnőtt férfiéval – de nem volt az. Én folyamatosan Isist néztem, de amikor felemeltem a fejem elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját.

Tekintetünk összefonódott.

Visszafogott lélegzettel vártam a következményeket. Bíztam Edwardban és tudtam, hogy neki van igaza.

Carlisle arrébb tolta Isis testét és egyenesen Edward elé lépett. Vártam, hogy Edward majd mond valamit, de nem tette, aztán mégiscsak...

- Apa… - Kezdte, de nem fojtatta.

- Hát ennyire nem bíztok bennem? – A hangja is csábított… Látni akartam Őt!

Edward arrébb állt és így szemtől szemben álltunk egymással. Lekaptam a tekintetem, mert nem illett csak úgy megbámulni valakit – még akkor sem, ha az a valaki igen jól néz ki.

- Ki maga? – A dühös hangra felkaptam a fejem.

Az írisze, mint az ónix, s kezét ökölbe zárta. Ijedtemben tettem egy lépést hátra, de követett. Én voltam az áldozat, aki csapdába esett a vadász házában.

A jobb ökle hátrahúzódott, majd minden erőt beleadva a falba csapódott – pontosan egy milliméterre az arcomtól – és egy lyukat hagyott maga után. Azt hittem, hogy a szívem abban a pillanatban ugrik ki a bordáim fogságából.

- Ki maga? – Ugyanazt a kérdést tette fel, de mielőtt a másik keze is a falba csapódhatott volna válaszoltam.

- Anne Platt… Én nem akartam felfordulástokozni… elmegyek, csak ne… ne bántson! – Hadartam el mindent egy szuszra, ami csak abban a pillanatban eszembe jutott.

Nem tagadom, halálra rémültem és legszívesebben elszaladtam volna, de nem éreztem a lábaim. Reszketve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

Edward elkapott mielőtt a sokktól elájultam volna. Magamban már eldöntöttem, hogy amint elég erősnek érzem magam, elrohanok. Carlisle a sarokban állt és gyanúsan méregetett.

Edward túl gyorsan beszélt a testvéréhez, de láttam, hogy Alice sértődötten nézett bátyjára. A mostaniak szerint én voltam az illúzió romboló, amiért mégsem jött össze a ,,szerezzünk új felséget az apánknak-project”.

Mindig is tudtam, hogy ezek nem a saját érzéseim, hanem Esme-é, amikor az álmaimban ,,benne voltam”.

- Én megmondtam, de Ti nem hittetek nekem! Hazaviszlek Anne – nézett rám szelíd szemekkel Edward, pedig azt hittem, hogy rám is haragszik.

Autóval mentünk – Edward indoka az volt, hogy Carlisle nem tudja hol vendégeskedem és ha autóval megyünk akkor gyorsabban ott lehetünk, és becsaphatjuk Őt.

- Most aggódom – mondtam és Edwardra néztem. – Figyelnél Carlisle-ra? Nem szeretném, ha valami butaságot csinálna.

- Alice bevetette az aduászt – ezt nem kérdésnek szánta, de bólintottam. – Tényleg el akar menni, de csak miután ,,az ikreknek nincs szükségük rá”. Alice figyeli a jövőjét, megakadályozzuk, ha valamire készülne.

- Edward, én… Mindegy! Majd még találkozunk? – Szálltam ki az autóból.

- Nem tudom, de remélem.

Fáradtan dőltem le a kanapéra és vártam. Nem tudom, hogy mire, de talán a csodára. A csodára, ami azt jelenti, hogy… átugrom egy olyan időbe, amikor minden boldog.

- Kérsz valamit enni? – Juliette jött át a nappaliba. Nemet intettem, s mégis egy tálcával tért vissza a kezében.

Nem éppen szokásos ebédet kaptam. Egy jó nagy csokis muffin helyezkedett el a tálca közepén.

- Egy nagy adag boldogsághormon. Elmeséled mi történt? – Ült le mellém a kanapéra.

- Azt hiszem, nem mindenki kedvel Cullenéknél. És lehet, hogy a fal kipótlását nekem kéne kifizetnem. Elkerülöm őket, amennyire csak lehet.

- Hát, Cullenék igazán… tehetősek. Nem fogják a szemedre hányni, hogy nem fizetted ki a falat. És szerintem nem is te vertél bele egy akkorát, hogy az történjen vele.

- De miattam történt és ez éppen eléggé megbolygatta a lelkiismeretem. 

- Aludd ki magadból ezeket a dolgokat.

Aznap este tényleg boldogat álmodtam, és azzal is tisztában voltam valamennyire, hogy kinek a szemszögéből nézem a dolgokat.

Szerencsére, nem volt se túl hideg, se túl meleg, így a túrázás része a dolognak kevésbé volt megterhelő, mint vártam. Alice vidáman énekelgetett, és körülöttünk ugrándozott, mint egy kis őzike. Néha elkapta Jasper szabad kezét, és megpördült, majd újra messzebbre táncikált. Esme, fogalmam sincs, hogy nem botlott meg semmiben, mert le sem vette egész úton a szemét az öcsémről. Carlisle mosolyogva sétált mellette.

***

Esme vidám nevetése vonta el róluk a figyelmemet. Hosszú, fehér mutatóujjával újra és újra végigsimított a kisöcsém apró orrán és száján, mire Edward csücsöríteni kezdett, várva a megszokott táplálékot. Még mindig furcsa volt, hogy ami számomra természetes reakciónak tűnt, azt ők ennyire élvezik. Carlisle csillogó szemekkel pillantott a feleségére, aztán magához vonta, és egy lágy csókot nyomott az ajkaira. Olyan szépek voltak így együtt – mint egy boldog, tökéletes házaspár és a gyermekük valamelyik kedves, családi filmsorozatból.

***

Furcsa érzés volt Esme közelében lenni. Megnyugtató. Mindig tudta, hogy mit kell mondania, vagy hogy mikor kell hallgatnia ahhoz, hogy az ember jól érezze magát mellette. És valahányszor elmosolyodott, a belőle áradó szeretet felmelegítette a körülötte lévőket. Látszott rajta, hogy boldog – csak néha vettem észre némi szomorú csillogást a szemeiben, ha az öcsém közelében volt. Nem tudtam elképzelni abban a másik, boldogtalan életben, ahol nem ragyogott ilyen gyönyörű mosoly az arcán.

***

Összerezzentem, és ösztönösen lehunytam a szemeimet. Mikor mégis oldalra néztem, egy hatalmas lyuk tátongott a falban. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – a hangja megint dühvel teli volt.

Riadtan kapkodtam a levegőt. Ha a falbetörés valamiféle udvarlási szokás Cullenéknél, akkor tényleg csak erős idegzetűek merészkedhetnek a közelükbe. Nem mintha a másságukmiatt elkerülték volna az emberek őket – a házakból kilépő férfiak idegesen néztek a Volvo felé, amiben Edward hozott Juliette-hez -, de ösztönösen érezhették a fenyegetést. Én is éreztem legelőször…

Megpróbáltam rendszerezni az álmokat, de sehogy se jöttem rá, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz egy boldog család képe és egy falbetörés. Aztán rájöttem… hiszen mindkettő a szerelemről szólt.

Viszont arra is ráébredtem, hogy nem vagyok szerelmes. Csak egy tinédzser zavaros érzései. És egy felnőtt férfi fájdalmas, zavaros érzései.

Nem voltam benne biztos, hogy én nem veszítettem volna el az ép elmémet, ha egy lánnyal találom szembe magam, aki a volt feleségem hasonmása.

A telefonom órája szerint hajnali három volt. Megpróbáltam visszaaludni, nem sok sikerrel. Az sem sokat segített, hogy hallottam, mint művelnek odafent.

Nem akartam megzavarni semmit, de pokolian szomjas lettem. Felkeltem és lábujjhegyen átsétáltam a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Lassan kortyolgattam belőle néhányat, aztán visszafeküdtem a kanapéra.

A tévéről levettem a hangot és csak a jeleneteket néztem. Pont egy romantikus filmbe botlottam bele, de nem kapcsoltam el. Jó volt látni, hogy mennyit bénáznak, míg végre kimerik mondani egymásnak azt a bizonyos szót.

A férfi minden gesztusából áradt, hogy nagyon szereti és tiszteli a nőt. A nőből áradt a szeretet, de valamiért úgy érezte, hogy nem lehetnek egy pár.

Észre se vettem, hogy a Nap már felkelt, csak amikor Daniel elment. Eleinte nem értettem, hogy Daniel hova megy kora reggel, de Juliette elmagyarázta, hogy az öccse és az anyja is itt él.

Hallottam a konyhából a jellegzetes hangokat, de még nem keltem fel. Juliette most biztosan fel van dobva és ezt a világért le nem törném.

Óvatosan lépkedtem mögé, majd egy határozott mozdulattal rátettem a vállaira a kezem. Sikítva ugrott fel, s a kezében tartott forró nedű a kezemen landolt.

- Úr Isten! Sajnálom! – Juliette leültetett az egyik székre és a kezemre helyezett egy zacskó lefagyasztott zöldborsót.

- Nem a te hibád. Hülye ötlet volt megijeszteni – vettem le egy kicsit a hideget a kezemről. Nem volt súlyos, csak első fokú égési sérülés.

- De mégiscsak én öntöttem le a kezed… Nagyon fáj?

- Csak egy kicsit zsibbad, de nem vészes. Viszont felmennék és letusolnék, ha nem nagy gond. Aztán elmehetnénk sétálni és nekem pasit fogni – kacsintottam Juliettére, aki vette a célzást.

- Csak nyugodtan.

A bőröndömből előkerestem egy jobban kivágott felsőt és egy kissé jobban simuló sztrecs nadrágot. Nem tudom, hogy honnan jött ez az ötlet, de nem szoktam így öltözni.

A víz kellemesen simogatta a testem és az időérzékem is teljesen elveszett. Nem szívesen gondoltam Carlislera vagy Cullenékre. Persze voltak olyanok, akiket nagyon megkedveltem – idetartozik Isabella, Alice és Isis, és természetesen Edy baba.

Edy az asztalnál ült és tanult. Már másodikos volt, s egyszerűen tökéletes. Ha tehette tanult – ezért néhányan kicsúfolták, de aztán minden helyre jött. Carlisle bement az iskolába és beszélt az igazgatóval.

Kopogtam a nyitott ajtón. Mosolyogva fordult hátra, majd felállt és kihúzta a széket.

- Ha apa ezt megtudja – somolygott rám cinkosan.

- Mindent megtudtál csinálni? – Az asztalon éppen egy matematika füzet volt kinyitva, s a lapokon látszott már, hogy a sok radírozás megviselte.

- Hát… a szorzásokat nem igazán.

- Leül…? – Edy még csak azt sem engedte, hogy befejezzem a mondatot már közbe is vágott.

- Állva maradok!

Nem kellett sokáig magyaráznom, hogy miért nyolc a végeredménye a négyszer kettőnek – Edy mindig hatot írt, mert összeadta őket.

Carlisle „adott” olvasnivalókat, amiket teljesen átszellemülve olvastam. Persze nem engedte volna, hogy olyan rémisztő dolgokat olvassak, csak a dolgozószobájában az asztalon hagyta őket.

Egyáltalán nem éreztem változást, csak még több mindent megtudtam és a sok tudástól megijedtem, hogy valami nincs rendben…

A hidegvíz meglepetésként ért és amilyen gyorsan csak tudtam elzártam a csapot. Elhasználtam az összes meleg vizet…

Úgy látszik, hogy a korai kelésem miatt az álmok már ébren is ,,letámadnak”. Bár egyáltalán nem bántam ezt az álmot, olyan kedves volt. Edy baba a szívemhez nőt.

Megtörülköztem és felvettem a kiválasztott ruhákat. A tükörbe megszemlélve majdnem választottam egy másik összeállítást.

Új környezet, új emberek… Attól, mert régen eltaszítottam magamtól az embereket most nem kell ennek történnie. Kihevertem az eseményeket és már nem zavar, ha egy férfi hozzám ér. Semmi nem állhat az utamba, hacsak azt nem én magam állítom fel.

De, ha jobban belegondoltam akkor rájöttem, hogy nem biztos, hogy készen állnék egy testi kapcsolatra – sokkal inkább egy lelki kapcsolatra lett volna szükségem. De persze az álmaim férfija nem termett minden fán.

Kedves, megértő és oltalmazó – ezek a főbb szempontok. Aztán, ha van humora az már csak egy plusz pont.

Anya régebben azt mondta, hogy olyan férfit kell választani, akivel hasonló hullámhosszon vagyok, és, aki mondjuk felsőbb egyetemet végzett – köztudott, hogy a férfiak nem szeretik, ha a nő az okosabb.

Szerettem volna megismerni az igazi lelki kapcsolatot, de semmiképp egy mással. Az olyan, mintha egy állat egy emberrel akarna házasságot kötni – lehetetlen.

Előző fejezet

Következő fejezet