Egy jubileumi előadás [novella]

Sziasztok!

Ez egy nagy nap a Madách Színház életében, hiszen ma mutatják be Az Operaház Fantomja 1000. előadását. Az én anyukám nagyon nagy fan, szerintem volt olyan hét gyerekkoromban, amikor minden egyes nap végignézte. Én nagyon szeretem a zenéjét és láttam a 900. előadást is – ma pedig ezen az ünnepi előadáson is ott leszek, a férjemmel. És Anyával, természetesen.

Ezt a novellát pedig fogadjátok sok szeretettel ezen nap emlékére. (Londonban kicsit előrébb járnak, szóval a HP-hoz közeli időpontot kerestem.)

Fandom: Harry Potter Ship: Snanger Helyszín: Őfelsége Színháza, London, Anglia Idő: 2010. október 23. Besorolás: AU, Domestic, Fluff Warning: OOC Korhatár: +12 Terjedelem: 1481 szó

Forrás: J. K. Rowling, és Andrew Lloyd Webber valamint Cameron Mackintosh.

Leírás: Hermione megnézi Az Operaház Fantomja 10000. előadását. Csak azt nem tudja, a darab vagy a székszomszédja tett rá nagyobb benyomást.

Hermione sietősen lépkedett az utcán — nem futott, de közel járt hozzá —, késésben volt Őfelsége Színházából. Nagyon várta már, hogy október legyen, mert nehezen jutott hozzá jegyéhez. Kivételesen örült annak, hogy barátai közül senki sem mutatott érdeklődést a színházba járásra — kész vagyont fizetett az egyik legjobb helyért, ráadásul örömest ment egyedül. A színház épülete messziről hirdette, hogy az előadás elérte a tízezredik előadását, az az előadás, ami Hermione szívének legkedvesebb volt: Az Operaház Fantomja.

 

Jegyét elővéve — sűrűn bocsánatot kérve — bebocsátást nyert. Szeretett volna még egy kicsit nézelődni, de csak annyira volt ideje, hogy leadja kabátját és a tömegtől mentes mosdóban megigazítsa sminkét. A Royal Circle-beli helyét nem volt nehéz megtalálni, de már előre látta, hogy mennyire sokat fog elnézést kérni, ahogy meglátta, már majdnem mindenki a helyén ült — öt emberen gázolt végig, de még pont időben huppant le az ülésre, mielőtt a nézőtér elsötétedett volna.

 

Megijedt, mint minden egyes alkalommal, amikor a csillár leesett. Határozottan megérte megvenni ezt a drága jegyet — a színészek jól látszottak és minden esemény hangsúlyos volt. Kissé előredőlve, száját mosolyra húzva, nézte az előadást. Nevetett, amikor körülötte mindenki, szemét törölgette a The Music of the Night jelenete alatt, és úgy érezte, ezért az élményért nagyon örül, hogy mugli születésű volt. Kívülről tudta a zenéket, de csak magában dalolászott, nem akarta felhúzni a körülötte ülőket, akik amúgy is haragosan néztek rajta végig, amikor besétált előttük.

 

Egyedül bal székszomszédja nem szólt egy szót sem. Nem is figyelt igazán, kik mellett ül, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy időben elfoglalja helyét. Mikor az első felvonás végén legördült a függöny, meghatottan dőlt hátra. Mivel pontosan középen ült, tudta, hogy senki sem fog felé indulni — ő viszont ráért kikászálódni, mert előtte kisebb tömeg gyűlt össze. Elhúzta száját, mikor meghallotta gyomrának korgását. Fejben átgondolta, de sehogy sem jött ki a lépés, hogy sorra kerüljön a büfénél.

 

— Nem baj, az élmény ettől még élmény — suttogta maga elé félhangosan.

 

— Fogja! — Hermione felsikkantott, mikor meghallotta a baritont maga mellől. Majdnem kiverte a férfi kezéből a felé nyújtott islert. — A darab érdekel és nem a maga gyomrának korgása.

 

Még mindig képtelen volt megszólalni, de hálásan biccentett a férfi felé. Nem zavarta, hogy annak pokróc-stílusa nem illet a napjába. Az sem, hogy az illemről mindketten megfeledkeztek. Egyszerűen hálásan harapott bele a csokis tetejű édességbe. Oldalról egy figyelmeztető morgást hallott, ezért elszégyellve magát, elindult a nézőtérről kifele. Arra már nem számított, hogy a férfi követni fogja.

 

Kilépve a fényre jobban meg tudta nézni magának. Perselus Piton még lobogó talárja nélkül is olyan látvány volt, amire mindenki felkapta fejét. Hermione kissé elmosolyodott, ahogy a férfi szemforgatását figyelte. Egyszerű fekete nadrág és fekete ing volt rajta. Ami más volt — és Hermione ezt üdítő változásnak vélte —, hogy a férfi frissen mosott hajkoronáját egy ezüstcsattal összefogta tarkójánál. Hallotta a híreket, hogy amióta kikerült évekkel azelőtt a Szent Mungóból, egészen megváltozott a megjelenése bizonyos tekintetben.

 

— Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni, Piton professzor. — Az utolsó falatokat is lenyelte, aztán a morzsákat söprögette ruhájáról.

 

— Ezt elhiszem, Miss Granger. De mondja csak, hol hagyta Weasley-t vagy valamelyik barátnőjét? — A férfi szemtelen hangja nem ijesztette meg.

 

— Ők nem értik, mi ez az egész. De számomra ez maga a megtestesült álom — lendült bele a mesélésbe. — Tudja, láttam már a darabot, de mikor hallottam a jubileumi előadásról, nos, nem is haboztam. Egy kész vagyont fizettem a jegyért, de ezt magának biztosan nem kell magyaráznom, hiszen mellettem ül.

 

— Merlinre, maga még mindig túl sokat beszél — sóhajtott fel a varázsló. — Én csak udvariasságból kérdeztem, megtehette volna, hogy nem fáraszt ennyi szóval.

 

Hermione elszégyellte magát. Az igazság, hogy az elmúlt időszakban nem nagyon találta a helyét. Amióta betöltötte a harmincat, mintha háttérbe szorult volna az, amit ő akart. Ezért is szakított Ronnal tavaly — a fiú és ő más irányba tartottak, ami számára összeegyeztethetetlen volt. Igazából már korábban rájött, hogy nem szerelmes belé, de nem akart szingli lenni, az egyszerűen megrémisztette. Aztán már jobban félt attól, hogy egy bizonytalan kapcsolatba ragadjon és megtette, szakított a születésnapja előtt két nappal.

 

Megszólalt a szünet végét jelző csengő. Piton professzorral együtt lépdeltek a folyosón, aztán előre engedte a férfit. Egész más érzés volt leülnie úgy, hogy tudta, ki ül mellette. Korábbi jókedve kissé háttérbe szorult — részben attól, hogy a férfi Ront említette, részben, hogy lelkesedését olyan csúnyán reagálta le. A cirádás csengettyűszó újra megszólalt, jelezve a késlekedőknek, hogy ideje elfoglalni helyüket.

 

— Most azért lett ilyen bánatos, mert nem lelkendeztem a csacsogásáért?

 

— Nem! — vágta rá erélyesen, de közben végig tudta, hogy heves reakciója egy beismerés volt.

 

— Látom — replikázott a férfi szenvtelenül. — Én magam is többedjére látom a darabot. Minden alkalommal irigykedem.

 

— Mégis miért? — szaladt ki a kérdés hangosan száján. A férfi elmosolyodott, de olyan módon, amitől Hermionénak szemforgatási kényszere keletkezett.

 

A nézőtér elsötétedett és egy újabb felvonásnyi varázslat vette kezdetét. A zenék a szíve mélyéig hatoltak, a The Point of No Return alatt úgy érezte, ő is ugyanolyan helyzetben van, mint Christine. Arra vágyott, hogy valaki azt érezzen iránta, mint amit a Fantom Christine iránt — még ha mások furcsának is találták volna ezt az elképzelését, neki nagyon imponált a Fantom feláldozása, hogy a szeretett nő boldogságra találjon. De neki az kellett, hogy a Fantom vele maradjon.

 

Óvatos pillantást vetett a mellette ülő férfira, aki elmélyülten bámulta a színpadot. Túl sokáig tartotta rajta a tekintetét, mert a varázsló felé fordult, kissé felvont szemöldökkel. Elpirultan fordult vissza a darab felé és aztán egészen a végéig ott is ragadt. Szíve hevesen dobogott, ahogy az utolsó taktusok is elhagyták a zenekari árkot. Állva tapsolta meg az élményt, amit még ezerszer át akart élni.

 

Mellette Piton is felállt és a maga kimért stílusában tapsolni kezdett. Hermione mosolyogva pillantott fel a feketébe öltözött alakra, aki szintén valami mosolyfélére húzta száját egy pillanatra. Hermione még akkor is nehezen tért magához, amikor kifelé sétált — a tény, hogy Lloyd Webbert látta és hallotta, számára egy álom beteljesülése volt. Hatalmas vigyorral az arcán sétálgatott, miközben markában egyetlen arany cetlit szorongatott.

 

A tömeg lassan haladt, szinte lehetetlennek tűnt, hogy eljusson a kabátjáig. Nem sietett, otthon nem várta senki, így fejében újra lejátszotta a dalokat, és a sor végén haladva szépen lassan elérte a pultot. Nagy meglepetésére jobbra tőle Piton professzor állt, aki láthatóan nem bajlódott az öltözködéssel. Hermione kabátját lerakták a pultra, de mielőtt érte nyúlhatott volna, a férfi már felemelte és úgy tartotta, hogy csak bele kelljen bújnia.

 

— Nem gondoltam volna… — gyorsan elharapta a mondat végét, de látta, hogy a varázsló pontosan tudta, miként akarta befejezni a mondatot.

 

— Talán meglepődött, hogy úriemberként lát? — Piton szemtelenül felvonta egyik szemöldökét, ami Hermione zavarát csak tovább fokozta. — Na, bújjon bele a kabátjába!

 

— Köszönöm! — hálálkodott. — Hogy tetszett a darab ez alkalommal?

 

— Azt nyújtotta, amit elvártam tőle — érkezett a szűkszavú felelet.

 

— Nem gondoltam volna…

 

— Újra ez a mondat — sóhajtott fel tettetett ingerültséggel Piton. — Túl sokat gondolkodik, ha mindent így kezd. Szeretem a darabot, mint mondtam már, kissé irigykedem is.

 

— Valóban! Azonban azt nem árulta el még, hogy miért?

 

Hermione begombolta kabátját, de le sem vette szemét a férfiról, aki elegáns szabású fekete felöltőjét gombolta éppen be. Nem úgy tűnt, mintha egykori professzora válaszolni akarna. Kíváncsiságát az évek múlásával megtanulta kissé visszafojtani, de teljesen sosem sikerült. Az pedig, ahogy Piton mondta az „irigykedem” szót, beszédes volt.

 

— A Fantom választhatta, hogy elengedi a szeretett nőt. Aztán meghalhatott úgy, hogy tudta, a nőnek jobb lett az élete. — A férfi hangjában bujkált valami keserűség, de olyan halványan, hogy azt csak azért vette észre, mert nagyon figyelt arra, mit mond.

 

Ismerte a férfi történetét, nem is kellett volna meglepnie, hogy ezt fogja mondani.

 

— Sajnálom!

 

— Már túl vagyok rajta, Miss Granger. — A férfi megkerülte, de ő maga nem indult meg. — A színház be fog zárni, nem jön? Tudja, ma kevésbé irigykedtem.

 

— Ennek örülök — mosolygott a professzorra. Az olyan nagy léptekkel haladt, hogy Hermionénak kissé futnia kellett, hogy utolérje. — Én mindig is a Fantomnak szurkoltam. Tudja, a titokzatos férfi, akit mindenki félreért, és aki nem a szó szoros értelmében Adonisz, ezért sikk élcelődni rajta… Hjaj, egyszerűen tökéletes.

 

Nem vette észre, hogy a férfi mikor torpant meg, így egyenesen nekiütközött. Piton utánakapott a derekának, csak ezért nem landolt a földön. Ahogy felnézett a férfi arcára — az este folyamán többedjére — elpirult. Nem volt fél arca letakarva egy maszkkal, de Hermionéba még így is belenyilallt a felismerés. Az első alkalommal, amikor látta a darabot, még meg is jegyezte Ronnak — aki akkor elkísérte —, hogy a Fantom kissé emlékezteti Piton professzorra. De az csak most tudatosult benne, hogy gondolatai milyen képet raktak össze a férfiról fejében.

 

— Elég sok időbe telt, mire ráeszméltél, igaz? — A kedves hang és a férfi keze, a derekát átölelve, teljesen elvették a beszédképességét. Annyi mindent akart volna mondani, de nem tudta, mivel kezdje.

 

— Nem gondoltam volna…

 

Hallotta Perselus mély nevetését, de aztán már csak arra volt képes, hogy teljesen átadja magát a csóknak. A férfi ajkai selymesek voltak, csókja pedig határozott — pontosan olyan, amire Hermione egész életében vágyakozott. A háttérben a darab zenéi mentek, de ő teljesen belemerült abba, hogy végre úgy érezte, valakinek számít. Megtalálta a Fantomját.

Kedves Olvasók!

Ti szeretitek Az Operaház Fantomját? Láttátok már esetleg a darabot? Én ezeket a jubileumi előadásokat nagyon tudom ajánlani a Madáchnál, mert általában hármas szereposztás van, tehát nagyjából mindenkivel látni lehet – így nem kell azon izgulni, vajon a kedvenc színészek lesznek-e adott napon.

Bevallom, én mostanság már a háttérben munkálkodókat szoktam jobban figyelni. Konkrétan az, amit ők művelnek (a táncosok pl.) az valami zseniális. Mindig nagyon örülök, ha Balázs Dávid vagy Rákli Tamást meglátom a csoportosulásban. Főleg előbbit láttam többször és külön kedvencem az, amikor szerepben is láthattam (pl. Mary Poppinsban). Szóval, remélem, ők is ott lesznek az este.

Ha érdekel, hallgassatok bele az Andrew Lloyd Webber-féle zenékbe:

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella

Képek forrása: Pinterest; Pinterest; Pinterest; Pinterest; Pinterest