Diana Gabaldon: Őszi dobszó

A könyvről

 

Skóciában kezdődött, egy ősi kőkörnél. Ott, ahol a kiválasztottak számára megnyílik egy átjáró a múltba – vagy a halálba.

Claire Randall túlélte ezt az elképesztő utazást, méghozzá nem is egyszer, hanem kétszer. Első útja végén Jamie Fraser, a 18. századi skót harcos ölelő karjai között kötött ki, akinek iránta érzett szerelme legendássá vált – egy tragikus szenvedély meséjévé, melynek végén Claire visszatért a jelenbe, hogy világra hozza a férfi gyermekét. A nő két évtized elteltével másodjára is útra kelt, ezúttal Amerikába, ahol a határvidéken újra találkozott Jamie-vel. Valakit azonban hátrahagyott a huszadik században: a lányukat, Briannát…

Brianna felkavaró felfedezést tesz, ami a kőkörhöz vezeti őt, ahol a lány a félelmetes ismeretlenbe veti magát. Miközben anyja és sosem látott apja után kutat, kockára teszi saját jövőjét, hogy megváltoztassa a történelmet… És hogy megmentse szülei életét. De ahogy Brianna beleveti magát az érintetlen vadonba, egy szívszorító találkozás folytán talán örökre a múltban ragad…

Vagy ott, ahol lennie kell, ahová a szíve és lelke kötődik…

 

Kiadó: Könyvmolyképző | Megjelenés: 2017 | Eredeti cím: Drums of Autumn | Olvass bele: x | Moly-olvasás

 

Én és a könyv

 

Talán senkit sem fog meglepni, ha azt mondom, hogy rögtön megvettem a kötetet, amint megjelent. Habár a harmadik rész annyira már nem fogott meg, mint az első kettő, de érdekesnek találtam és szerettem az Outlander világában barangolni. Ez az a sorozat, ami igazából olyan jó történelmi és érzelmi pillanatokkal szolgálhat az olvasónak. Látni magunk előtt, ahogy a szereplők öregszenek és tartanak az elmúlásba kicsit szomorú, de talán jó látni azt, hogy végre nem örökké élő mutánsokkal vagyunk körülvéve. Én szeretem azt, amit az Outlander ad nekem, az Őszi dobszó pedig egy újabb ország múltbéli arcát mutatja be, Amerikáét.

 

„Már jóval azelőtt meghallottam a dobokat, mielőtt megpillanthattam volna őket. Az ütemes zaj úgy visszhangzott a gyomromban, mintha magam is üreges lettem volna. A hang keresztülhatolt a tömegen. Nyers, katonás ritmus, ami túlharsogja a beszéd vagy a lövések hangját is. ”

 

Az eredeti cím az Drums of Autumn, azaz Az ősz dobjai, ami majdnem a kötet címe is lett, aztán egy hirtelen változtatás után már Őszi dobszó került a borítókra és onnantól kezdve már veszett fejszenyele. Az első olyan rész, aminek nem közvetlen fordítás a magyar címe és ez vegyes érzésekkel fogott el. Egyfelől egyik cím sem valami értelmes, de én örültem volna, ha az eredeti elképzelést tartják meg. Mindenesetre, a cím pont nem olyan érdekes ebben az esetben, a történet az, ami érdekelt úgy igazán.

 

„Amíg a testem és a tested él, mi egyek vagyunk. (…) És amikor a testem megszűnik létezni, a lelkem akkor is veled marad, Claire, esküszöm a mennyországba vetett hitemre, nem foglak többé elhagyni.”

 

Ez a rész már – az előzőhöz hasonlóan – kicsit lassabban ment olvasás terén, a történet lassan csordogált. Talán ez annak is volt köszönhető, hogy az első két részben megismert fiatalos Claire és Jamie már a múlté és a nehezen létrejött kapcsolatuk a harmadik részben újra olyan idegen volt – aztán újra minden mintha majdnem a régi volna, leszámítva, hogy a nagyszájú Claire és a fürge és erejének teljében lévő Jamie már a múlté.

Míg az első két részben működött, hogy Jamie-ék mindennapjait végigkövessük – ami elég izgalmas volt, a jövő sejtelmességének köszönhetően – az itt már nem az igazi. Az első kötetet nagyon lassan sikerült olvasnom, mert alig történt benne valami – néhol túlságosan is belassultak a dolgok, aztán meg felgyorsultak és a lényeges jelenetek csak úgy elteltek.

Nem szép dolog ilyet mondani, de a Claire-Jamie jelenetek megálltak a pergésben és nagyon sokáig nem tűnt úgy, hogy ebben érdemi változás lesz – a látszólag értelmetlen bonyodalmak, amiknek nincs válasza nagyon sokáig az kicsit zavaró volt, nem a bonyodalom miatt, hanem a helyzetek miatt, amikor azok kiderültek.  De azoknak üzenném, akik annakidején azért hagyták félbe az első részt, mert túl sok erotikus jelent volt benne: ebben alig van.

Eleinte tartottam attól, hogy Birannáék elveszik majd a reflektorfényt az eredeti kettősről, de bevallom, amikor eltávolodtunk a legizgalmasabb résznél Bree-től és Rogertől, nos, akkor utána Claire-ék kevésbé voltak érdekesek. Új kedvenc párt avattam Bree-Roger személyben, akik olyan édesen kerülgették egymást eleinte – bár Rogert néha nem értettem, de nem baj, mindig kell egy kis szerelmi civódás. Mondjuk hozzátenném, hogy mikor a férfiú régimódiasan megkérte Bree kezét az én szívem elkezdett nagyon kalapálni, mert bizony erre vártam régóta – csak nem éppen Bree válaszára. Kettősükben lehet igazán megfigyelni a 20. századi és a régimódi felfogás találkozását – míg a lány még élne és csak a testiséget fedezné fel amellett, akit szeret, addig a férfi komolyan gondolja a dolgokat.

Voltak szereplők, akiket nagyon hiányoltam – főleg az előző részből ismert események tekintetében – például Fergus és Marsali. Sajnos ők nem kaptak elég teret, pedig kicsit jobban megismerkedtem volna a gyermekükkel is, és végre elkezdtem Marsalit megkedvelni erre úgy volt mellőzve, ahogy csak lehet. Bár aztán megérkeznek és boldogság van, de azért mégiscsak… A másik szereplő, aki ott volt és nagyon is sokat szerepelt, de néha nagyon eltűnt az nem más, mint Ifjú Ian – az indiánok jelenléte már kezdetektől fogva sejteti, hogy Ian és köztük lesz valami. Én örültem, hogy talált magának egy helyes lányt, és nagyon büszke is voltam rá, mikor saját magát „feláldozva” mentette a bácsikáját és nénikéjét.

A feljebb olvasható idézet az első kötet 366. oldalán található és szerintem ez eléggé egyértelmű, hogy az első részben mit keresett Jamie Claire ablaka alatt. Mondjuk a hogyan került oda még mindig kérdés, de ez szerintem csak egy szellem-jelenés, hogy Claire-nek ideje útra indulnia a köveken át, hogy találkozzon Jamie-vel – és akkor végre újra együtt lehetnek. Mindez mondjuk csak az én teóriám, meg tudom, hogy Jamie ezt csak romantikusan mondta, de akkor is van benne valami, nem?

Amit nem szoktam szeretni a könyvekben, ha váltakozik a személy és szám – ebben pedig ez történt és habár az elején nem szerettem, egészen megbarátkoztam vele. Talán azért, mert mindkét módban múltidő volt, valamint, hogy így szét lehetett választani a múltban (E/1) és jelenben (E/3) játszódó történéseket – legalábbis az elején, aztán amikor mindannyian a múltban voltak már sok értelme nem volt. Azt viszont a továbbiakban sem kultiválom, hogy egy fejezeten belül történjenek ezek a változtatások – olyan drasztikusak.

Visszatérve az új másik kedvenc párosomra: Brianna és Roger. Mikor a jelenben már végre minden happy és talán alakulnak a dolgok, Bree megtesz egy lépést és otthagyja Rogert – mindezt azért teszi, hogy vissza tudjon térni, mert szereti Rogert. Viszont azt nem tartottam túl jó ötletnek, hogy Roger eltitkolta a lány elől a tűzvészről szóló cikket – amúgy is felesleges volt, mert a lány mostohaapja történész volt, így mindent tudott a régiségek felkutatásáról.

Brianna és Roger kőkörön való utazása kicsit felidézte bennem az első részben olvasott Claire-féle átkelést, de mégsem volt ugyanaz. Míg Claire véletlenül került egy rossz korba, addig Bree gondosan kitervelte – és neki voltak ott rokonai is. Kicsit olyan érzésem volt, hogy míg Claire annak idején igyekezett beilleszkedni, addig Bree és Roger, mintha inkább a 20. századi valójára akarták szabni a világot, ahová belecsöppentek – egyáltalán nem éreztem úgy, hogy nekik nehézségükre esett volna beilleszkedni egy egészen más korba.

Míg a jelenben ők a kedvenc párosom, addig a múltban kicsit úgy érzem, mintha valami álomképet szerettem volna meg. Bree egy kiállhatatlan sajnos, és habár Roger mindent megtesz azért, hogy a lány ugyanazt érezze, mint ő – és mint az ő idejükben – mégsem sikerül neki, egyáltalán nem érzem úgy, hogy ők ketten valóban egy pár akartak lenni ott és akkor. Mindenesetre a vadházasságuk érdekes és egy igazán érdekes újdonságot is megtudhattam arról, hogy a skótoknál ez mégis hogyan működik – egy évig ugyanis ez érvényes, aztán dönthet a két fél, hogy maradnak-e a továbbiakban is házasok vagy sem.

Aztán a nászéjszaka történik úgy, ahogy – nem egyértelmű, hogy Briannának végül is milyen élmény ez, mert a leírás alapján nem a legtökéletesebb éjszaka, visszagondolva rá viszont szép emlékként őrzi a lány. Aztán rá pár napra rá – kb. egy napra – Bree-t megerőszakolja Stephen Bonnett azért, mert így megkaphatja anyja gyűrűjét. Az, hogy ezt a jelenetet/aktust Roger végignézte az sejtelembe burkolódzik, de végül csak kiderül, hogy ott volt a helyszínen.

Örültem, hogy mikor Brianna átlépett a kövön, egyenesen Lallybroch-ba utazott, ahol megismerkedett a rokonaival. Mert így az apja kinézete nem volt annyira nagy rejtély, mint akkor, amikor az anyja mesélt róla. De valahogy a Jenny-ékkel való találkozás sokkal jobban megérintett, mint az, amikor Jamie-vel, az apjával találkozott (vizelés közben látni apádat először) – az valahogy olyan komikusan semmilyen volt. Mondjuk érdekes volt belecsöppeni egy tárgyalásba, ahol Fergust gyanúsították, és aztán a nagy örömben eszükbe sem jutott, hogy egy kicsit kerülgessék egymást, azt majd kicsit később – hiszen apa-lánya kapcsolat az csak idővel lesz bonyolult. Viszont megtanultam azt a legszebb szót, ami skótul van és annyit jelent, drágám, ez pedig nem más, mint a leannan.

Birannát amúgy nem értettem, miért nem várta meg Rogert és mentek együtt az anyjáékhoz és aztán haza – ez lett volna az ésszerű. De nem, Brianna Fraser egy csökönyös, maga feje után menő ember – aki miatt Rogert jó sokáig hiányoltam. Igen, Roger végre feltűnt és aztán jó sok időre eltűnt – mindezt azért, mert Brianna végig Wakefieldként keresteti, pedig hallotta, ahogy a kocsmában MacKenzie-nek hívja magát.

A bonyodalom most nem Claire és Jamie életéhez köthető – bár az egyik mégiscsak –, hanem Briannáéhoz és Rogeréhez. Roger eltűnése és végül is megkerülése – ami eléggé szerencsétlenül alakul, tekintve, hogy MacKenzie-ként mutatkozik be és Jamie azt hiszi, ő az, aki a lányát megerőszakolta, így megveri és elviteti a férfit az indiánokhoz – majd elkerülése a gonosz indiánokhoz, nos, az egy bonyodalom. A másik Brianna terhessége – aki nem tudja, kié a gyermek, de váltig állítja, hogy nem Rogeré, hogy miért is gondolja ezt?

„– Ó, megszakított közösülés?

(…)

– Van egy szó azokra, akik ennek a fogamzásgátlási módszernek a hívei.

– És mi az? – kérdezte riadtan.

– Szülők – feleltem.”

De Bree terhességének kiderülése is egy kicsit olyan… Jobb lett volna, ha kicsit látunk Brianna „szemszögéből” is valamit. Mert az, hogy Lizzie, aki Bree szolgálólánya, kifigyelte úrnőjének a szokásait az egy dolog… Mindenesetre, Roger jó nagy kalamajkába, Bree meg egy bonyolult állapotba kerül. És aztán a terhes Bree eléggé kiborul, mert fél, hogy a szerelme – akibe tényleg szerelmes – meghalt, hiszen nem jött el érte.

Az biztos, hogy ebből a részből megtanulhatja az ember, hogy mennyivel egyszerűbb minden, ha nem kertelünk és titkolózunk. Mert, ha Bree elmondta volna a dolgokat Rogerről, akkor egészen biztosan egyszerűbben is visszakerült volna a lányhoz. De Ian arcát elképzelni – „Ian kissé megriadt, és felnézett kutyája gondozásából.” –, miközben Bree elkezdi körülírni Rogert, nos, az mindent megért.

Roger kalandos megérkezése Fraser’s Ridge-be igazán örömteli, hiszen az ember azt várná, hogy a szerelmesek majd nagyon örülnek egymásnak, de nem egészen úgy alakul. Köszönhetően ez annak, hogy Bree nem tudja, ki a gyermekének apja és attól fél, Roger nem szeretné a gyereket akkor, ha nem az övé lenne.

Az egyik legszebb barátság viszont Brianna és Lord John között szövődik, ami után mondjuk annyi minden történik és olyan gyorsan peregnek az események, hogy míg Claire és Jamie Rogerért küzdenek, addig Brianna majdnem meghal és Bonnettnek köszönheti az életét – illetve Lord John is. Azután megszületik Jeremiah – ekkor érnek vissza Claire-ék – és visszamennek az otthonukba.

Bree és Roger kapcsolata sosem lesz már a régi, kicsit olyan távolságtartóak, pedig elvileg szeretik egymást. Aztán végül mégis összemelegednek és elindulnak azon az úton, ami nekik van megírva. Szerintem amúgy Rogeré a gyerek és a végén teljes lesz a békesség – ha meg nem, Roger is örökbefogadott fiú, szóval nem lesz gond.

Összességében nem volt rossz, az első kötet lassan olvasható, viszont a második már úgy pereg, hogy néha aludni is elfelejtettem. Roger és Brianna kapcsolata nem a legtökéletesebb, és Fergus-Marsali páros is el volt hanyagolva, valamint egy csomó kérdés megválaszolatlan maradt – vagy csak beleveszett a sokaságba –, de jó volt visszatérni az Outlander világába. Várom, hogy az ötödik rész mit tartogat még, mert ha jól sejtem, egy újabb forradalom közeleg.

 

„MacKenzie, gondoltam hirtelen. Viking vadállatok, vérszomjas behemótok. És láttam fellobbanni ezt a lángoló örökséget Brianna szemében is, ami az egyetlen eleven eleme volt arcának.”

 

A régi, jól megszokott karakterek mellett újra kaptunk néhány újoncot. Stephen Bonnett mindközül a legmegfejthetetlenebb, mivel az elején szánni való, aztán meg gonosz és a végén pedig hős megmentő. Szóval nem igazán tudom őt hova tenni.

A többi új karakter is érdekes volt, de számomra a régiek inkább a kedvenceimmé váltak. Például Fergus és Marsalit is kezdtem megkedvelni – sajnos nekik elég kevés szerep jutott. Ifjú Ian viszont elég sok szerepet kapott és Rollo lett az újoncok közül a nagy kedvencem, hiszen mindig is odáig voltam a kutyákért. Bree és Roger feltűnése és egyre nagyobb szerepe nagyon tetszett, mert ők a jövő – egy része – és az ő kapcsolatukra nagyon kíváncsi voltam. Jamie és Claire öregszenek, de ugyanannyira szeretem őket még mindig. Lord John Grey és Willie feltűnése a szívemnek nagyon kedves volt – én igazán a szívembe zártam Johnt, igazán kivételes férfiú.

 

„Sajnos a dühös topogásnak viszonylag kevés látszatja van, ha az ember mezítláb csinálja egy füves réten.”

 

A borító most nem lett nyerő. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert stílusában passzol a többihez és nagyon szeretem a passzoló sorozat borítókat, de több problémám is van ezzel a külcsínnel. Kezdetnek mindenki (azaz a fanok nagy részének) szemét nagyon szúrta az, hogy a cím lila. Igen, a korábbi narancssárga-piros színektől eltérően ez egyáltalán nem illik bele a képbe – bár távolról alig látszik, de közelről nagyon is. Főleg úgy nem érthető, hogy az ötödik rész címe narancssárga lesz újra.

Ami még rettenetesen zavar, hogy jobb oldalt az a sárga izé az mégis micsoda. Leginkább egy erszényre hasonlít vagy valami fejdíszre, de őszintén mondom, még nem jöttem rá, hogy mégis miez. Viszont a rajzos rész bal oldalt még mindig tetszik, bár megint fogalmam sincs, milyen növényt ábrázol.