metaoptika: Diana Gabaldon: Szitakötő borostyánban

A könyvről

Claire Randall húsz éven keresztül megőrizte a titkait. De most felnőtt lányával együtt visszatér Skócia fenséges, ködfátyolba burkolózó hegyei közé. Claire itt szeretné elmondani a lányának az igazságot egy fontos dologgal kapcsolatban, amely éppen olyan megdöbbentő, mint ami mögötte van: az ősöreg kőkör rejtélye; az idő korlátain átívelő szerelem; és James Fraser, a skót harcos, akinek lovagiassága egykor ott tartotta Claire-t a férfi évszázadának veszedelmei között, a saját korába való visszatérés helyett.

Kiadó: Könyvmolyképző | Megjelenés: 2012 | Eredeti cím: Dragonfly in Amber | Olvass bele: x | Moly-olvasás

Én és a könyv

2016. februárjában, mikor az első kötetet megvettem egyszerűen nem tudtam otthagyni a következő részt. Aztán kiderült, hogy ez egy nagyon jó döntés volt, ugyanis ha akkor nem veszem meg egészen biztosan ~~jó sokáig nem tudtam volna megvenni~~ mardosott volna a kíváncsiság.

„De az éjszaka órái alatt tehetetlen voltam; éppen annyira nem tudtam mozdulni, mint egy szitakötő a borostyánban.”

Cím tekintetében azt kell, mondjam, nagyon örülök, hogy megmaradtak annál, hogy szó szerint lefordítják. Ráadásul már az első résznél megfigyelhető volt, hogy a cím sokszor megjelenik a történetben is.

„Egész másnap szórakozott voltam, az előző napi események körül jártak a gondolataim, miközben Marie d'Arbanville reggeli szalonjában egy magyar költőt hallgattunk meg…”

A tartalom most is nagyon hosszú – én mondjuk kifejezetten örülök ennek, mert így azt a jó pár hónapot, amit körülölel a kötet, nem 400 oldalba sűrítette bele az írónő. Kifejezetten élveztem a francia részeket, amik kicsit más hangulatot adtak a kötet mondjuk felének. Maga a francia világ korabeli bemutatása és a két szereplő azonosulása az új beosztásukkal és helyzetükkel elég érdekes olvasmány volt.

A történet elején Brianna és Claire elutaznak Skóciába, mert a nő szeretne egy kis segítséget kérni a cullodeni csata utáni helyzetekről való kutatásában. Ekkor ismerjük meg Rogert, akinek rögtön bűnös gondolatai támadnak Claire lánya iránt. Ezek a részek általánosságban E/3-ban íródtak, ami furcsa volt úgy, hogy az első részben egyáltalán nem volt ez jellemző rá. Persze, ahogy olvastam úgy döbbentem rá, hogyha még nem is lennének elválasztások a kötetben magában, így nagyon jól elkülönülne egymástól a jelen és a múlt.

Claire egy kicsit olyan fásultnak és öregnek tűnik, de ez természetes az időugrás tekintetében. Ezek a részek első olvasásra lehet, hogy furák – nem csak az E/3 miatt –, mert szerintem sokakat érdekel Claire és Jamie élete, és nem éppen ezt várták. Talán a Brianna-Roger-Claire háromszög nem köti le az olvasókat először, de aztán elég jó csattanókat tartogat – külön tetszett Geilis feltűnése és a kapcsolata Rogerrel is nagyon passzol és értelmet ad az első rész egyik kérdésére.

Az első rész ugye úgy ér véget, hogy Claire terhes és a második rész elején ott van Brianna. Viszont egy kis utánaszámolással rájöhetünk, hogy nem jön ki Brianna életkora – nem a kétszáz év, ami nem passzol – és így egy kicsit érdekesebbé teszi a dolgokat. Felvetődik a kérdés, hogy mi történt a másik gyermekkel – Meghalt? Él, de nem jutott át a kőkörön?

Aztán Claire elmondja Briannának az egész történetet és a lány nem hisz neki, nekünk olvasóknak viszont egy kalandos hullámvasút a párizsi élet. Igen, Párizs és nem Róma – pedig arról is olvastam volna szívesen –, mert meg kell állítani a Bonnie Prince-t, nehogy a culloden-i csata megvalósuljon. Ugyanakkor Jamie híres jakobita és éppen emiatt nem lehet nyíltan ellenezni a dolgokat – meg a kor szelleme sem engedi meg.

A párizsi jelenetek mind olyan újfajta otthonosságot adnak nem csak a párnak, hanem az olvasónak is. Az új karakterek és a régiek összemosása nagyon érdekes – Raymond mester kifejezetten érdekes figura, talán nem én vagyok az egyetlen, akit érdekel későbbi sorsa. Talán a kezdetek voltak azok, amik kellettek – hiszen volt egy kis feszültség, de általánosságban olyan nyugis volt.

Alex Randall és Mary Hawkins kapcsolata már az elejétől fogva sejteti, hogy bizony Frank felmenői között nem éppen Jonathan Randall áll, mint ük-ük-ük-ük nagyapa, sokkal inkább Alex. És Alex karaktere a legellentmondásosabb, mert beteg is és olyan félig rossz megítélése van – bár ez legutóbbi inkább csak a Mary elleni erőszak után alakul ki. Ellentmondásos, mert habár mindent tud Jonathanról – igen, valószínűleg még azt is, amit Jamie-vel tett – kitart mellette, mert a testvére. Jonathan Randall pedig egészen másmilyen színben tűnik fel a történet végén és el sem tudja az ember képzelni, hogy pár órával később ők ketten élet-halál csatát vívnak egymással.

Kis üresség, talán ez a legmegfelelőbb érzés, amit a könyv letétele után érez az ember. Mert ott van az, hogy Jamie valószínűleg él, de Claire azt szeretné, ha a lánya boldog lenne és hinne neki. De talán egy kicsit azért is van üresség érzés, mert az ember várná, hogy na, most Claire, Brianna és Roger átutaznak a kőkörön és minden rendben – mert igen, Roger is hallotta a zümmögést.

Claire és Jamie története nem áll meg és a záró szavak egy olyan jövő felé mutatnak, ami a múltban található. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk: Jamie mit keresett kétszáz évvel később Claire ablaka alatt. De a legjobban talán mindenki azt várja, hogy végre legyen Jamie-éknek egy kis nyugtuk – amikor Jamie nem kerül börtönbe percenként és Claire sem kerül minden második pillanatban veszélyes helyzetbe.

„A skótoknak hosszú az emlékezete, és nem a legmegbocsátóbb népség a világon.”

A főbb karakterek mellé újak is becsatlakoztak és igen érdekes volt róluk olvasni. Kíváncsi lennék, hogy mi történik Mary Hawkins-szal és a pici babával. Ahogyan érdekel az is, hogy a Bonnie Prince életet Diana Gabaldon szerint hogyan alakul. Lousie és a többi francia élete is foglalkoztat, mert megszerettem őket.

Murtagh mellé egy újabb mellékszereplő kedvencem lett Fergus személyében. A kissrác belopta magát a szívembe, mert érdekes volt a háttértörténete és olyan jó volt érezni, hogy Claire szívében az űr kicsit kisebb lett.

Claire és Jamie, valamint Brianna és Roger párosai voltak azok, akik mozgatták a történetet és míg utóbbi páros még nem is igazán számít párosnak azért lehet sejteni, hogy bizony ők egy pár lesznek. Claire és Jamie voltak az abszolút főszereplők és számomra mindig is egy álompár maradnak.

„A következő években belülről terjed kifelé a keményedés, ahogy az ember megtalálja és megjavítja a réseket a lelken, amíg az „én” olyan szilárd, kecses és részletes nem lesz, mint egy borostyánba zárt rovar.”

A borító maradt ugyanaz az egyszerű kialakítású, de azért itt egy kicsit egyértelműbb – egy szitakötő és a borostyán. Nagyon tetszik, hogy megtartották azt a formát, hogy az egyik ábra rajzolt a másik pedig egy kép. Valamint külön öröm, hogy a sorozatot is kihangsúlyozzák – így az emberek tudják, hogy bizony ez nem egykötetes történet. Viszont engem bánt, hogy a cím kicsivel van, a sorozat pedig hatalmas betűkkel – én felcserélném a kettőt.

„– Da mi basia mille. – De Claire hangja mondta ki a szavakat, nem Rogeré. Reszketett a hangja, és Roger hallotta, hogy sír, de kezdte visszanyerni az önuralmát. Nem engedhette el hosszabb időre; annak az ereje, amit kötőféken tartott, könnyedén elpusztíthatta volna.

– Catullus. Egy szerelmes vers egyik sora. Hugh – Hugh Munro – adta nekem a költeményt nászajándékba, egy szitakötőt tartalmazó borostyán köré csavarva. – Claire keze, ami még mindig ökölbe szorult, most lehullott az oldala mellé. – Már nem tudnám az egészet elszavalni, de azt a sort… azt ismerem. – A hangja kezdett kiegyensúlyozottabbá válni beszéd közben, de továbbra is a hátát fordította Roger felé. A kis ezüstkarika ragyogott Roger kezében, még mindig melegen az ujj hőjétől, amiről lehúzták.

– …da mi basia mille…

Claire továbbra is elfordulva folytatta, immár lefordítva.

Csókot ezret előbb, utána százat,

s ezret másikat adj, és újra százat,

ezret újra utána, s újra százat”