Colleen Hoover: Szívcsapás

Colleen Hoover - Szívcsapás

{Moly-olvasás}

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Slammed

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen összetörik. Ekkor lép be életébe az új szomszéd, a 21 éves, jóképű Will, akinek a slam költészet iránti szenvedélye őt is magával ragadja. Bár az első pillanattól fogva közel kerülnek egymáshoz, egy szörnyű felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Mindennapi találkozásaik onnantól fogva fájdalmassá válnak. Küzdenek az egymás iránti vonzalmuk ellen, és szenvednek az őket szétszakító erők miatt. Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom.

Véleményem

Kapcsolatom a könyvvel egy véletlen műve volt – éppen csak követtem a Blogturnés könyveket és kettő könyv volt, ami felkeltette az érdeklődésem, de csak ez volt előrendelhető – aztán egy hirtelen felkapott ötletből született az, hogy én megvettem. Ez már a második – na jó, ha úgy vesszük akkor a 3. – könyv, amiben helyet kap egy olyan téma, ami végül is érdekel. Azt hittem, hogy ez a könyv majd nem ilyen lesz, de sokkal többet adott – és olvasva a könyvet egyáltalán nem az kapta a hangsúlyt. Igazából a történet olvasása közben engem Eddie karaktere és története fogott meg igazán – őt egy kicsit hiányoltam a vége felé.

Érdekes, a szerzőtől még nem olvastam csak terveztem olvasni, de ezután a kötet után lehet, hogy beszerzem húgomnak a Reménytelent a születésnapjára.

Szóval, először pár szót ejtenék a szövegről – ami számomra nagy kihívás volt, megint, Zakály Viki után – illetve annak gondozásáról. A fordító nagyon jó munkát végzett – ebben semmi kivetnivalót nem találtam –, amivel inkább bajom volt az a jelen idő – ugyanis sosem szerettem olyan könyveket olvasni, amik nem múlt idejűek. Túltéve magam a sokkon, elkezdtem élvezni a tartalmat és hozzászoktam a számomra idegen igeidőhöz. Nem tudom, hogy eredetileg is jelenidejű-e a cselekmény, de nem is baj, hogy kicsit kizökkentett a megszokottból.

A történet maga megkapó, bár a fülszöveg megtévesztő – de megértem mi célból, hiszen az a titokzatos szétszakító erő mégis inkább sokkoló- meglepi céljából került bele. De azért mégse tudok csak úgy elmenni mellette, mert, ha valaki így veszi meg a könyvet – mintha a slam igazán nagy szerepet játszana, s nem csak akkora szerepet, amit végül kap – akkor lehet, hogy egy kicsit meglepődik. Miért? Mert igen, a költészet szerepet kap benne, de a „Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom.” rész nekem valahogy sántít, mert ez inkább mindenről szól – és nem csak a szerelemről.

A történet amúgy tetszett, mert nem volt túl bonyolult – jó, tekintsünk el a szerelmet akadályozó tényezőktől – és olvastatta magát. Mondjuk, ha nem hajnal közeledtével kezdek bele talán sikerül rövid-olvasási rekordot felállítanom, de így se rossz – főleg a 10 órás alvási időt kivonva belőle. A történet középpontjában eleinte a tanár-diák szerelemről van szó, majd csatlakozik hozzá a többször örökbefogadott lány helyzete is, akinek problémás az előélete – már úgy értve, hogy az anyja miatt. Aztán előjön a rák.

Kicsit sokkoló volt róla olvasni, mert a nagypapámnak pontosan ilyen rákja volt és ő is ugyanolyan volt, mint Lake anyja – nem törődött annyira a betegségével, hogy feleméssze, s nem szerette, ha a családja/szerettei foglalkoznak vele. Szóval ez a rész engem nagyon megérintett és akkor is ejtettem volna könnyet, ha csak olvastam volna.

A tanár-diák dolog engem idegesített – már nem az, hogy volt, hanem, hogy milyen volt. Számomra hihetetlennek tűnt, annak ellenére, hogy olvasva értettem – az első randinak nem akartak olyat, ami átlagos –, de azért egy „És melyik egyetemre jársz?” vagy „Mit dolgozol?” kérdéstől még nem lett volna sablonos… És még akkor is be lehetett volna tenni ezt az ütközzünk-egymásnak-a-folyósón dolgot – mert meg lehetett volna tenni. Ehelyett nem beszélnek semmit és egy csók aztán másnaptól Will pálforduláson esik át – majd Lake anyja is kicsit kiakasztott, de mindegy… Szóval miután túltettem magam azon, hogy akkor mostantól Lake a szenvedők táborát foglya erősíteni – mert szentül hittem, hogy így lesz, nagyot nem tévedtem, de nem is lett igazam – folytattam. Lake és inkább Will pálfordulásait nem bírtam – néha csak a szememet forgattam. De mindezek ellenére életszerű volt, mert igazából ilyen – kíváncsi vagyok az írónő hogyan kezdett neki egy ilyen regénynek.

Az örökbefogadásos témáról is vannak személyes tapasztalataim, de igazából nem tudom, hogy ez ilyen-e – a személyes tapasztalatom szerencsés volt – és csak az olvasottakra tudok támaszkodni. Viszont a karakter valami hihetetlenül szuperre sikerült ezáltal – a sok, sikertelen örökbefogadásról.

Lake – Layken – egy elég határozott és erős karakter lett, ez főleg akkor mutatkozott meg, amikor az öccséért szállt vitába az édesanyjával. Az édesanyja ugyanis rákos, s úgy gondolta, ha ő meghal majd a legjobb barátnője lesz Kel gondviselője, csakhogy Lake ezt nem így gondolta – látva a szomszéd példáját, hiszen Will is mindent megtett az öccséért. Szóval Lake szerelemben nem lett valami nagy sikeres, viszont erős – először édesapja halálát, majd édesanyja betegségét kell megemésztenie miközben Will hol elutasítja, hol közeledik felé.

Kel és Caulder hihetetlen páros – rögtön megkedveltem mindkét kiskölyköt. Az ugyan csak a jövő zenéje, de mindketten ugyanarra a sorsa jutnak – mert mindkettejüket a testvére neveli fel. Kel nagyobb szerepet kap, de éppen csak egy hajszálnyival mivel Kel és Caulder általában együtt tűnnek fel a színen.

Will – oh, Will – tökéletes. Fekete haj, zöld szem – ez tipikusan az „Ide vele!” effektust érte el nálam –, erős jellem. Érdekes volt olvasni, hogy 21 évesen – igen, tudom, hogy ott másként vannak a dolgok, de ilyen fiatalon még meglepő – tanár, vagyis inkább tanársegéd, de ez lényegtelen. Mindent megtesz az öccséért – miután szüleik elhunytak autóbalesetben –, de mivel fiatal magának is hagy teret. A tér pedig a csütörtökönkénti slam-est – s itt tényleg nagy szerepet kap a költészet.

Eddie – aki igazából Olivia – lesz Lake legjobb barátnője, igaz kicsit hirtelen módon. Eddig karaktere tetszik a legjobban, olyan talpraesett, kedves és szókimondó. A barájával, Gavinnel, már több mint két éve alkotnak párt és eszük ágában sincs elválni egymástól – hiszen Eddie-nek csak Gavin van. És Eddie mindent tud – eléggé átlátja az embereket, s gyorsan el is dönti ki milyen.

A borító tetszik – az eredetit kapta – csak egy valami nem jön be: a nagyangol cím, s kicsi magyar. Mert a magyar borítókra magyarul kéne rákerülnie a címnek! Az angol cím és a magyar cím is a slam-re utal – csak utóbbi a történetből vett idézet.