metaoptika: Kiera Cass: A Párválasztó

Kiera Cass – A Párválasztó

Kiadó: GABO
Eredeti cím: The Selection

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Véleményem

Hol is kezdjem? Ezt a könyvet akkor tettem fel a várólistámra, amikor láttam Az Igazi blogturnéját és beneveztem rá. Gondoltam, hogy ha megnyerem az utolsót, akkor beszerzem az első kettőt is és kiolvasom őket egy szuszra – sajnos nem nyertem, de úgy éreztem muszáj lesz nekem ezt a sorozatot elolvasnom. És bumm, egyik nap nem sokkal éjfél előtt befejeztem a PLL kritikáját és úgy döntöttem, akkor most egy kicsit olvasok – és belemerültem a könyvbe.

Először másra számítottam – azt hittem kosztümös lesz, úgy értem régi-kosztümös –, de nem állított meg, mert érdekelt, hogy milyen is az ország, ahol játszódik, és mégis miért változik meg America véleménye a hercegről. Valósággal faltam a lapokat és nem tudtam abbahagyni, mert mindig történt valami.

Kicsit olyan érzésem volt, mint a rózsás televízió sorozatnál, és kezdetben nem fogott meg ez a vonal – aztán később ez változott, mert megismertem a szereplőket és végre megértettem mi miért történik. Ha már szereplők, akkor térjünk egy kicsit ki rájuk is.

America először ellenszenves volt – talán, mert fölöslegesen „hisztizett” az elején –, de aztán megkedveltem. Tetszik az, hogy nem akar megváltozni és tudja mik az értékek és, hogy vannak érzései. Nem az a karakter, akit könnyen be lehetne csapni és hagyná magát megtéveszteni – egyszerűen talpraesett. Annak ellenére, hogy először mennyi ellenszenvvel viseltetik Maxon irányába szerintem elég nagy fordulat a barátság, s később valami több.

Aspen. Eleinte kedveltem, mert úgy éreztem ő és America nem számít, mi történik, kitartanak egymás mellett és boldogok lesznek. Aztán a viselkedése átcsapott nekem nagyon ellenszenvesbe és nagyon örültem, hogy Americát kiválasztották – majd megjelent a palotában, mint Aspen Leger palotaőr.

Maxon a hallottak/tudottak alapján kedves lett nekem – még akkor is, amikor America először nyilatkozik róla. Ha őszinte akarnék lenni, ő talán számomra is lehetne a szőke herceg fehér lovon – pedig általában nem vagyok oda a tipikus szépfiúkért. Az érzései és nyíltsága számomra nagyon sokat jelent, mert America szemén keresztül látva elég sekélyesnek gondoltam első pillanatokban.

Kiválasztottak. Nem mindenkiről tudunk meg dolgokat, az első nyolc elküldött lányt sajnáltam – igazán kevés esélyük volt megtapasztalni milyen az ottani élet. Aztán a bennmaradók közül egyet egész biztos ki tudok emelni – mint negatívum. Celeste szerintem nem illik a közegbe – annak ellenére, hogy tudom a Párválasztó miről is szól, még. Viszont Marlee-t nagyon megkedveltem, ahogy Ashleyt is – kár, hogy neki el kellett hagyni a palotát.

A királyi családból nekem a király eléggé unszimpatikus és az egész viselkedése nekem nem egy, az országával törődő ember fizimiskáját testesíti meg. A királynő – valószínűleg a sorsa, előélete miatt – viszont nagyon kedvelhető.

Nem számítottam arra, hogy America rögtön odalesz a hercegért – mert tudtam az hihetetlen lenne, s az írónő ezt igazán ügyesen megoldotta. Viszont nagyon tetszett America és Maxon első találkozása – talán van egy kis mellékérzésem ezzel kapcsolatban, de az nem örvend akkora hangsúlynak. Aztán ott van még az első csók, ami után olyan jóízűt nevettem – szegény fiúnak először van lehetősége megcsókolni valakit és… America meglepettsége persze teljesen érthető, de hát pár gondolattal arrébb pont arról gondolkozott, hogy lehet a herceg még sosem csókolózott.

Aspen feltűnése nekem csalódás volt – oké, tudtam róla, hogy ez meg fog történni, de annyira féltem, hogy ez tönkrevágja a sorozatot. Hiszen sablonos szerelmi háromszögekben már jó párszor lehetett részem. Csak remélhetem, hogy ez nem olyan lesz.

Az érdekességét a könyvnek talán az adja, hogy nem csak a szereplőket – főleg Americát – ismerjük meg, hanem mindent ahhoz, hogy tudjuk mik történtek, miért lett kasztrendszer. A másik pedig a lázadók. Maxon hercegnek volt egy érdekes felvetése – miszerint valamit keresnek – és nem bírok elmenni mellette, engem érdekel, hogy vajon mit kereshetnek.

A borító szerintem kábulatos, aki csak ránéz tudhatja, hogy valami fenséges történet bújik meg a lapok között – szó szerint. Az szerintem mindenki fejében megfordul, hogy ez egy valamilyen szinten kosztümös történet és inkább lányoknak szól.

IGAZÁN TETSZETT!

Kedvenc idézeteim:

„– Szerinted különleges képességnek számít az, hogy reggel sokáig tudok aludni? – faggattam apát habozva, mintha nem igazán tudnám eldönteni a választ.

– Igen, azt feltétlenül tüntesd fel. És arról se feledkezz meg, hogy öt percen belül képes vagy legyűrni egy komplett ebédet – felelte. (…)

– Jaj, ti ketten! Miért nem írod be egyszerűen csak azt, hogy micsoda barbár vagy!”

„– Vannak, akik alig várják, hogy rád vethessék magukat – jegyeztem meg, és fejemmel a szoba belseje felé intettem.

Fanyarul felkacagott. – Te azonban nem, így neked aztán semmi gondot nem okozott, hogy ágyékon rúgj.

– A combodba rúgtam!

– Ugyanmár!”

„– Olyan jóképű, nem gondolod? – nézett rám.

Egy kicsit hallgattam. – Igen, elég helyes.

– Ugyan már, America! Csak észrevetted a szemét meg a hangját…

– Kivéve, amikor elneveti magát! (…)

– Na jó, a nevetése tényleg vicces kicsit, de azért az is cuki.

– Na persze, már amennyiben élvezed az asztmaroham füledben felhangzó édes dallamát minden alkalommal, ahányszor csak elmondasz egy viccet.”

„Elált a lélegzetem. Sikerült abba a helyzetbe keverednem, amitől korábban tartottam. Nincsenek itt testőrök, nincsenek itt kamerák, senki nem állíthatja le, a herceg azt csinál tesz, amit akar.

Ösztönösen cselekedtem. A hangsúly az ösztönön volt. Reflexszerűen felrántottam a térdemet, és telibe találtam őfelségét. Elég erősen.”