Kiera Cass – Az Elit
 |
| Kiadó: GABO Eredeti cím: The Elite |
A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…
Véleményem
Eljött a rettegett szerelmi háromszögek ideje – csak nem egészen úgy, ahogy arra számítottam volna. Palota, Aspen, Maxon, America.
Azt hittem America látványos, s lányos szenvedésében lesz részem – azonban America megkímélt minden ilyesmitől, nem nyavalygott amiatt, hogy kit kéne választani olyan hangosan. Miközben olvastam akaratlanul is az jutott eszembe – már amikor America mégiscsak elidőzött a két fiú között –, hogy ha Aspent tényleg feltétel nélkül szerette volna – vagy a fiú őt – akkor nem került volna soha olyan helyzetbe, hogy választani kelljen. Ha kettő közül választani kell, akkor én Maxont választanám – és nem azért, mert rangosabb. Aspen előttem hiába próbálná kimagyarázni magát nem menne neki, mert én csalódtam benne annyira – még akkor is, ha nem tett semmit, csak szakított Americával –, hogy azt mondjam: ez nem működött, tehát a másodikat választom.
Annak ellenére, hogy a fölösleges – és szabálytalan – szenvedéseket megúsztam, már ami azt a háromszöget illeti, azonban sikerült találni egy másik háromszöget, vagy inkább négyszöget? Szóval van Kriss – aki egy Marlee-hez hasonlóan kedvelhető lány – és ő bizony fülig beleesik jóképű hercegünkbe, azonban nagyon jól tudja, hogy hercegünknek más valaki birtokolja a szívét, s mégis érzi, hogy lehet valami – helyesen. Mert America nem biztos lassan már semmiben – pedig jól tenné, ha végre eldöntené mit is szeretne igazán, ebben igaza van Maxonnak.
Szóval ez a rész nekem az előzőhöz képes néhol csalódás, néhol szárnyalás volt – mert amitől igazán féltem mégiscsak bekövetkezett. Talán az egyensúlyozza, hogy a szobalányok valamint a lázadók érdekessé tették – az amúgy nem unalmas történetet. A lázadóknál fejlemény van – ugyanis America tudja, mivel látta, hogy a könyvek érdeklik őket. Csak azt nem értem az öldöklés – a déliek részéről – mi cél szolgál, de reményeim szerint az utolsó kötetben erre is választ kapok. Minden bizonnyal, hiszen az a zárókötet.
Szóval szerintem ez egy jó rész volt, de kicsit zavart, hogy America nem tud dönteni – meg az, hogy bosszúból csinált néhány hülyeséget. De alapvetően Americával nincs bajom, mert mindennek ellenére egy életerős és határozott lány. Ami a későbbiekben nem lehet probléma – hiszen a király elég ellenszenvesen a tudtára adta, hogy nem tartja sokra. Mert nincs befolyása és az ötlete, miszerint el kellene törölni a kasztrendszert kudarcba fulladt.
A királyt egyre jobban nem kedvelem, mert még mindig nem tartom olyan királynak, ami megérdemelne egy országot – nyitottnak kéne lennie az opciókra, hogy a népe megbékéljen végre. De a drága király nem veszi figyelembe – néha még saját fiát sem –, hogy Gregory naplójában mik bújnak meg. America viszont ismeri a napló összes titkát – igaz, titokban kéne tartania, hogy nála van a könyv – és csöppet sem tetszik neki, hogy a körüllengett hős igazából egy álszent, s Illéa népe igazából jogosan érzi magát elárvultnak, leginkább az alsóbb kasztokban érződik ez.
Marlee és Woodwork hirtelen jött kapcsolata azt hittem majd ráébreszti Americát, hogy lépnie kell végre – de mivel előbb megkínozták a lányt, s kedvesét Americában összetört valami, amit csak igen soká lehetett némileg összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy végre belátja mit akar – hiszen az olvasók már tudják, annyira, de annyira tudják.
A király kegyetlenségén nem lepődtem meg, viszont volt egy rész amit megkönnyeztem – sosem hittem volna, hogy a fiát tudná bántani, pedig így tett. Fájdalmat okozott Maxonnak. Pozitívum talán, hogy így Maxonnak és Americának volt egy őszinte beszélgetése, amiben szóba került a halloween és ott a hajamat téptem. Egész addig – a könyv végigég – azért téptem a hajam, hogy America nem lép, aztán kiderült, hogy amikor Maxonnak esélye lett volna megkérnie a lány kezét nem tette. Ez olyan szinten felbosszantott, hogy emg kellett egy kicsit állnom – hiszen, ha szereti a lányt, s tudja jól, hogy ő is így érez, miért nem próbálja meg? Akárcsak a csóknál. Tovább olvasva a jelenemet még inkább hullott a hajam, mert America válasza igen lett volna – könyörgöm, még akkor is folytatódott volna a történet.
A borító megint csak gyönyörűre sikeredett – ennek a színvilága talán némileg közelebb áll hozzám. Az írónő fogalmazása továbbra is csodálatos, s karakterei élettel telik.
Where is the next?
Kedvenc idézeteim:
„– Milyen szerelmesnek lenni?
– A legcsodálatosabb és legszörnyűbb dolog, ami az emberrel megtörténhet. Tudatában vagyunk annak, hogy rábukkantunk valami egészen hihetetlen dologra, és örökre meg akarjuk tartani, aztán minden egyes percében rettegünk attól, hogy elveszítjük.
Halkan felsóhajtottam. Teljesen igaza volt.
A szerelem gyönyörűséges rettegés.”
„– Ha az emlékezetem nem csal, amikor először találkoztunk, mintha azt mondtad volna, hogy olyan, mint egy kalitka. – Elmosolyodott. – Valahogy hozzá lehet szokni, ugye?
Kicsit megráztam a fejem.
– Néha olyan szamár tudsz lenni. – Ideges nevetés tört fel elszoruló torkomból.
Maxon hagyta, hogy elhúzódjak tőle, de csak annyira, hogy belenézhessek barna szemébe.
– Nem a palotáról beszélek, Maxon. Csöppet sem érdekelnek a ruhák, az ágyam, sőt ha hiszed, ha nem, még az étel sem.
Kitört belőle a hangos kacagás. Nem volt titok, hogy korábban mennyire lelkesedtem az itt felszolgált hihetetlen ételekért.”
„De hogyan is választhatnék, amikor mindkét lehetőség annyira jó volt? Hogyan hozhatnék olyan döntést, ami elpusztítaná énem egy darabkáját? Azzal nyugtattam magam, hogy még van időm. Még mindig van idő.”
„– Hát jó. Nem tudok rendesen megtervezni egy háborút. E téren hihetetlenül tehetségtelen vagyok. És azt hiszem, a főzés sem menne valami jól. Habár még sosem próbáltam, úgyhogy…
– Soha?
– Még nem tűnt fel neked az a kisebb hadseregnyi szolga, akik mintha mind azon lennének, hogy megtömjenek süteménnyel? Nos, ők nemcsak téged etetnek, hanem engem is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése