metaoptika: Kiera Cass: Az Igazi

Kiera Cass – Az Igazi

Kiadó: GABO
Eredeti cím: The One

A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet.

Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön.

Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért.

"Egyik kezem Maxonéban pihent, arcomat a mellkasára fektettem. Ő a fejem tetején nyugtatta az állát, így forogtunk az eső zenéjére.

Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy van közös jövőnk. Ha ilyen érzés, amikor együtt vagyunk, akkor valahogy rá fogunk találni az útra, amely visszavezet bennünket egymáshoz."

Véleményem

Nem tudom, mit írhatnék erről a könyvről, mert talán ehhez egy félnapnyi – az olvasás befejezésétől számítva – pihenés lenne szükséges. Minden sorozat/trilógia befejeztével elfog egy a hiányérzethez hasonló érzés – tán’ annyival másabb, hogy tudom, bármikor újra belevetethetem magam az élmények átélésébe. Mert míg az előző kötetek érdekfeszítőek és eseménydúsak voltak, addig ez valaminek a lezárása egy rendkívül mozgalmas véggel.

America és Maxon kalandja ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, s már az első sorokból ki lehet következtetni, hogy az írónő gondosan elrejtette minden kérdésre – ami valaha felmerült – a választ. Most már nyíltan előtűnnek a lázadók, a négy lány valódi énje is szerepet kap – meglepő módon kedvelhetünk meg olyan személyeket, akikről ezt az első, de még a második kötet után is nevetségesnek gondoltunk, csak mert azt hittük megtaláltuk a főkolompost.

Engem volt, ami zavart, mert olyan gyorsan történt minden – persze, örülök, hogy ez nem egy végtelenségig elhúzott történet lett, mert minden gondosan el lett simítva –, hogy néhány dologra nem került annyi figyelem. Örömmel olvastam volna még egy kicsit az északi lázadókról – ha már kiderült hány ember vett is részt benne.

A másik, ami még zavart az America-Maxon kapcsolatának se veled, se nélküled része. Úgy örültem, hogy végre mindketten tisztázták mit szeretnének – habár egyikük sem mondta ki hangosan, a másikra várva –, aztán a végén, miután már annyira boldog voltam elromlott. Minden.

Aspen megváltozott érzései annyira egyértelműek voltak és America olyan sokáig nem hagyta szóhoz jutni – pedig azzal megspórolták volna az utolsó összetűzést, ami lehet, hogy szükséges volt, de annyira elcsépeltmegoldás. Maxon pedig természetes, hogy félreérti a helyzetet, de igazán meghallgathatta volna a magyarázatot, hiszen azt ígérte, hogy megóvja Americát attól, aki megbántotta. Úgy látszik ezt elfelejtette, meg az előző estét is.

Imádtam a történetet, imádtam a karaktereket és az írónő lehengerlő stílusát – bemutatott egy másik világot, s hagyta, hagy fedezzük fel magunk benne. Ennél a kötetnél sírtam, mert néha olyan igazságtalannak éreztem némely szereplő sorsát – mégis, valahogy úgy érzem, ha másként végződött volna, az nem lett volna ennyire megkapó. Hiszen még az is megsiratta a királyt, aki nem kedvelte – mert ott volt a királyné, aki mindennek ellenére szerette a férjét, annyira, hogy feláldozza magát. A királyné önzetlensége eléggé mély nyomott hagyott bennem – annyira reméltem, hogy ő életben marad, de tudom, hogy az előtte lévő boldog percek mindenért kárpótolják.

Talán Celeste sorsa volt a legmeglepőbb – az valami olyan volt, amire nem számítottam. Szerettem, ahogy a történet körbefogja a szereplőket és megmutatja igaz valójukat, s mégis amikor Celeste halálát kellett olvasnom megtört bennem valami – hiszen végre kitárulkozott, elmondta az igazat és nem ezt érdemelte volna.

A lázadók közül az északiaké és a délieké is elég világos lett, mégis meglepett a végkifejlett – America gyorsan felfedezte az összefüggéseket és ezen meg sem lepődtem, bár kicsit váratlanul ért az édesapja halála, majd titka. Igazából gondoltam, hogy Aspen vagy valaki közeli hozzátartozója benne lesz – hiszen August célzott is rá –, de sosem gondoltam volna az apjára. Pedig eléggé nyilvánvaló, így visszagondolva.

Nekem egy kicsit hirtelen lett vége – egész sokáig csak lépegetett a történet és rákoncentrált az északi lázadókra, valamint Maxonra és Americára. Kriss lelepleződése, vagy inkább reagálása, számomra nagy csalódás volt – igazán gondolhatta volna, hogy America nem fogja lejáratni vagy leleplezni mindenki előtt.

Néha várom a folytatást, de az nem jön – pedig úgy megismerném a pici Maxonok és Americák életének egy részletét. Aztán mégis látom magam előtt a jelenetet, mert Maxon olyan kedvesen körülírta mikor Americának vallott az érzéseiről. Aztán belegondolok, hogy America milyen sokáig nem akart hercegné lenni, most pedig királyné lett – ezt mindig megmosolygom.

Ez egy ifjúsági regény, heves csókcsatákkal és sok szenvedéllyel – bár ebben a trilógiában ez nem volt annyira hangsúlyos. Talán arra számítottam, hogy ebben megtörténik az a bizonyos szenvedélyes éjszaka, de nem így lett – még sincs hiányérzetem.

Az írónő ezzel a történetével rabul ejtett. Megalkotott egy utópiát, ami nem csak egy részleges valami volt, hanem egy egész – történelemmel, helyhatárokkal, emberekkel. A könyvei olyan ruhába öltözhettek, ami illik a történethez és ez utolsó – akármennyire spoileres is – remek összhangban van a többivel.

Köszönöm ezt a nagyszerű élményt!

Kedvenc idézeteim:

„– Ne izgulj már, America, szerintem ott lesz a herceg – tréfálkozik Marlee. May felkacag én pedig feléjük legyintek.

– Nem attól félek, hogy meggondolja magát! Hanem attól, hogy hasra esem, esetleg rosszul mondom ki a nevét, vagy valami ilyen. Nagy tehetségem van abban, hogy elszúrjak dolgokat – nyüszítettem.”

„Ha vágysz valamire, akkor minden erőddel küzdj meg érte!”

„– Hogy érzed magad, kedvesem?

– A „kedvesemért” leginkább orrba vágni szeretnélek. – De beértem azzal, hogy meztelen hasát böktem meg.

Mosolyogva fölém hajolt.

– Na jó. Akkor hogy hívjalak? Drágám? Kicsikém? Szerelmem?

– Bármelyik megteszi, feltéve, hogy senki mást nem nevezel így – feleltem, miközben ujjaim céltalanul vándoroltak fel-le a mellkasán és a karján. – És én hogy hívjalak?

– Őkirályi férjsége. Attól tartok, ezt törvény írja elő.”

„– Pedig jó ötletnek tűnt – húztam el a számat.

Szemében együtt érző fény csillant.

– De America, neked főként szörnyű ötleteid vannak. Csodásak a szándékaid, de az ötleteidről inkább ne is beszéljünk.”

„-… Nem az számít, hogyan ítéled meg a saját jellemedet, hanem egyedül az, hogy mit kezdesz vele. Te a többieknél sokkal inkább hajlasz arra, hogy azt tedd, amit helyesnek vélsz, anélkül, hogy előbb hosszasan latolgatnád, ez milyen következményekkel jár majd számodra.”