14. CARLISLE
A fejem fájt, hogy nem tudtam mit titkoltam el- ha tudnám, akkor biztos megváltoztatnám. Az is képtelenségnek tűnt, hogy Carlisle-lal egy házban lettünk volna.
Talán csak Esme egyik emléke volt, amiben Carlisle Anne-nak szólítja – elvégre Esme második neve Anne… És az magyarázná, hogy hol voltunk, mert én ott még nem jártam és valószínűleg nem is fogok.
A lábam izomláz gyötörte, s nagyon fáradt voltam. Legszívesebben az egész napot az ágyban – vagyis a kanapén - töltöttem volna, de Isabellát nem akartam megbántani.
Juliette lázasan készülődött – összepakolt egy kis muffint. Megpróbáltam a lehető legkevesebbet beszélni vele, mert látszott rajt, hogy haragszik rám – és nem mellesleg én is haragudtam rá.
Isabella tökéletesen eltervezett mindent, hogy senki ne tudja meg, hogy ott jártam. Isabella nem ellenezte, hogy barátkozzunk – de Ő nem is volt más.
Egy olyan világban élünk, ahol bármi valósággá válhat. Elég egyet kívánnod és máris kész a baj, vagy valami egészen más. Aro-ék rég nem érdekeltek és mégis hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz ezután.
A fák a lábam alatt kettétörtek, s mintha egy régi jelenetet néztem volna végig, valakinek a bőrébe bújva… pedig nem is álmodtam.
Juliette kijött, hogy szóljon, de annyira elmerengtem, hogy csak az érintésére reagáltam. Megremegtem, ahogy hozzámért, aztán követtem.
Nem erdőkön keresztül mentünk, hanem a rezervátum kis utjain. Lábammal az elé tévedő nagyobb kavicsokat elrúgtam. Zsebre vágott kézzel mentem Juliette mellett, aki most nem tűnt idegesnek.
Alice elénk sietett, amin egy kicsit meglepődtem, mert Isabella azt mondta, hogy nem lesz otthon senki. Alice jelenlétét nem bántam, mert már a kezdetektől fogva a szívembe zártam ezt a kis koboldszerű lánykát.
Némán követtük Alicet, miközben Ő végig csacsogott.
- Azért örülünk, hogy előled nem kell titkolnunk semmit. Edward is örül, csak nem akarja bevallani. És én nem is értem, hogy miért tiltakozik a kapcsolatotok ellen olyan nagyon – nézett rám Alice. – Kedves vagy, nem vagy követelődző és Ő is ezt szeretné. Csak tudod, Edward félti Carlislet, de idővel úgyis megbékél.
- Alice, miről beszélsz? – Fogtam meg a karját és magam felé fordítottam. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszél és ez nagyon zavart.
- Majd idővel megtudod, remélem. Nagyon nem lenne jó, ha valami olyan történne, aminek nem kéne… Itt is vagyunk! Anne, légy üdvözölve a Black-háznál, ami egy ideje már Cullen ház.
- Hányan is vagytok? Már, ha szabad ilyet kérdeznem.
- Kilencen. Edward, Edan, Emmett, Jasper, Isabella, Rosalie, Isis és Carlisle. Na meg Én.
- Uh… Hát jó sokan vagytok!
- Sziasztok! – Lépett ki a verandára Isabella mosolyogva. – Örülök, hogy itt vagytok!
A nappaliba vezetett minket és leültetett. A szőnyegen egy aprócska kisfiú ült, aki amint meglátott felém indult. Talán ő is azt hitte, hogy Esme vagyok?
- Szia, kislegény! Anne vagyok – kinyújtottam felé a kisujjam, amit lelkesen megrázott.
- Ő pedig Edward, az öcsém – mutatta be Isabella a kisfiút, aki a nadrágomba kapaszkodva kezdett el felmászni.
A hóna alá nyúltam és felvettem az ölembe. Mogyoróbarna szemei voltak, mint Isabellának. Lelkesen mutogatta a kezében lévő kisautót.
- Úgy látszik, hogy Edy baba kedvel Téged – huppant le mellém Alice.
- Edy baba? – Megpróbáltam elrejteni egy mosolyt, nem sok sikerrel.
- Olyan vagy, mint Edward! Semmi se jó nektek… - duzzogott Alice. – Hogy különböztetsz meg két Edwardot egy családban?
- Igazad van! Csak furcsa…
- Ki ez az utánzat? A nagymamát senki se tudja felülmúlni! – A bronzos hajú kislány elrobogott, amint elmondta, amit akart.
Tudtam, hogy nekem szánta a mondandója második felét. Egy kicsit bántotta a lelkem, hogy valaki ennyire ellenszenves, de meg is értettem. Nehéz lehetett belegondolni, hogy egy „hasonmás” ül a nappaliban.
- Bocsásd meg Isisnek, hogy ilyen undok volt. Majd este beszélek vele.
- Semmi baj.
Edy baba elaludt a kezembe, és amikor át akartam adni Isabella kezébe még jobban belém kapaszkodott. Isabella úgy döntött, hogy megmutatja hova tegyem Edy babát.
Felmentük a lépcsőn és bementünk az egyik szobába. A szoba sarkában volt egy kiságy. Edy baba pár pillanatig még nyugtalanul forgolódott, aztán mély álomba zuhant.
Pár percig csak néztem, aztán egy halk törökköszörülés szakított ki a gondolataimból. Nem néztem oda mégis tudtam, hogy Isis az. Mosolyogva fordultam felé az ő arcát viszont nem láttam, mert lehajtotta a fejét.
- Én csak bocsánatot akarok kérni – motyogta zavartan, s lábával a szőnyeget rugdosta.
A feje alá nyúltam és megvártam, míg kinyitja a szemét, hogy lássa rajtam, nem haragszom.
- Nem haragszom rád! Tudom, hogy milyen nehéz elveszíteni valakit – mondtam őszintén.
- Honnan tudhatnád? – Szaladt ki a hitetlenkedő kérdés Isis száján. – A nagyi úgy hiányzik és nem csak a házból, hanem innen is – helyezte kis kezét a szívére.
- De Esme mindig figyel a családjára. És onnan fentről mindig tudja, hogy mit csinálsz. És talán a fiával és az unokájával most is éppen minket néznek. – Édesapám említésére megtelt a szemem sós könnyel. – Az én apukám is ott van… biztos vagyok benne!
- Az apukád? – A két tökéletesen ívelt szemöldök összeszaladt a gyermeki homlokon.
- Az apukám nagyon beteg volt... Nem akarom elvenni senki helyét a családban, csak érdekelt a déd mamám élete.
- A déd mamád? Az én nagymamám a déd mamád volt?
- Igen. Ez egy nagyon bonyolult történet – próbáltam lezárni ezt a témát.
Isis keze az arcomra vándorolt és megcsapott a szeret érzése a nagymamája iránt, és az érdeklődés irántam.
- Gyere… - a kis ujjak az enyém köré fonódtak és Isis maga után húzott. Először azt hittem, hogy visszavisz a nappaliba, ehelyett egy szobába vezetett. Két kiságy foglalt helyet a szoba két oldalán. Az egyiken rózsaszín ágynemű díszelgett – ezzel kifejezve, hogy egy kislány birtokolja -, míg a másikról lerítt, hogy fiúé – a világoskék huzat elárulta.
Isis leültetett a rózsaszín ágy szélére, majd helyet foglalt velem szembe egy kisszéken. Úgy éreztem magam, mintha kihallgatáson vennék részt, de a gyermeki arc el-elfeledtette velem ezt.
- Szóval nem akarsz tőlünk semmit? Alice néni és anyu tervéről sem tudsz semmit?
- Csak meg akartalak titeket ismerni, de fogalmam sincs, hogy mit terveznek Alice-ék. Tényleg! Pedig engem is érdekelne.
- Hát jó… Én is be lettem avatva, de megígértem Alice néninek, hogy nem mondok semmit. Igazából Jazz bácsi mondta, hogy érzel valami furát. Ez vicces… előled nem kell titkolnunk semmit és mégis! – Állt fel a székből Isis és az asztalához sétált. Elkezdett kutatni a fiókokban.
- Aham… Mit keresel? – Kérdésem fölöslegessé vált, amikor Isis a mellkasához szorítva valamit, felém fordult.
Olyan erősen szorította a valamit, hogy az ujjai már elfehéredtek. A kezéhez nyúltam, hogy lazítson a szorításon, de csak még erősebben szorította. Leengedtem magam elé a kezem és vártam, hogy magától megmutassa.
- Én nagyon szeretem a nagypapát… És te, mit gondolsz róla? – fordította felém a képet.
A levegő a tüdőmbe akadt és csak nagy nehezen jutott el a tudatomig, hogy lélegeznem kéne. A normális légzést elfelejtettem, helyette szaporán vettem a levegőt.
Az aranybarna szemek erőteljesebben vonzottak, mint az álmokban – pedig ott se volt az a megszokott gyenge vonzás. A méz szőke hajat viszont láttam már valahol, nem is olyan régen.
A homlokomra csaptam a felismeréstől. A férfi, aki elment a sírtól és Isis nagypapája egy és ugyanaz a személy volt. A férfi, aki miatt tizenöt éves koromban lemondtam a szerelemről és az álmaimban éltem Vele…
- Én nem is ismerem… Azok csak álmok voltak! Ez biztos csak, amiatt van, mert egy más. Biztosan!
Idegesen járkáltam körbe-körbe és közben a hajamat csavargattam.
Mekkora egy álszent liba vagy! Azt mondod, hogy nem akarod elvenni senki helyét és erre… Nem, Az nem lehet!
- Anne. Nyugodj meg! – Észre se vettem, hogy Alice nyom le az ágyra, pedig fel kellett volna tűnnie, hogy Isis erre nem lenne képes.
- Edwardnak igaza volt, nem szabadna itt lennem. Sajnálom! Isis, és tényleg nem akartam… Képtelenség… Nem működik ez első látásra…
- Anne, az miért baj, ha vonzódsz egy férfihoz? Egy szabad férfi, akinek szüksége van a törődésre és a szerelemre. Carlisle úgy hiszi, nem lehet többé szerelmes.
- Sajnálom! – motyogtam alig érthetőn.
- El akar menni! Meg akar halni és Esme után menni! Edward azt mondta, hogy beszéltél vele álmodban és, hogy látta a gondolatait. Tudom, hogy tegnap este mit álmodtál és az a jövő. Mit látsz, ha rám nézel most?
Alice hihetetlenül erősen fogta a kezem, s mégis tudtam, hogy ennél többre is képes. A szemei könyörögtek, mintha rajtam múlna az élete… az egész világ élete. Nem láttam mást, csak egy riadt kislányt, akinek meghalt az édesanyja és az apja utána akar menni.
Hirtelen döbbentem rá, hogy én is voltam ilyen helyzetben – igaz én nem könyörögtem anyámnak, hogy menjen újra férjhez, mert nem volt rá alkalmam, de megtettem volna…
- Csak fájdalmat okoznék – suttogtam megtörten.
- Miért nem vagy önző és sajátítod ki magadnak a nagypapát? Miért nem akarod szeretni őt? – Kiabált sírva Isis. Meg akartam nyugtatni, de ellökte a kezem.
Így is-úgyis tönkre teszem ezt a családot, csak tudnám miért. Mert, ha szeretném, akkor az idő múlásával meghalnék, és ugyanúgy magányos lenne. Ha nem szeretem, akkor meg mindenki másnak okozok fájdalmat.
- De, ha én is elmennék, akkor mit csinálnátok? Nem keríthettek örökké egy lányt, aki hasonlít Esme-re, hogy elfeledtesse Carlisle fájdalmát.
- És, ha Te is örökké élnél? – Alice kérdése a fülembe visszhangzott, amikor a gyerekszoba ajtaja kivágódott.
Egy dühös szempár meredt hármasunkra, miközben kezével az ajtófélfát tördelte. Mellette ijedten pislogott -, mint egy őzike – Isabella.
Senki nem szólt semmit és a csend kezdett egyre vészesebbé válni, de nem hagyhattam, hogy Edward a családját büntesse miattam. Miért fecsérelnénk a szavakat, ha gondolatban még többet is mutathatunk?
Mondhatnám, hogy nem vagyok bűnös, de nem teszem. Nem kellett volna eljönnöm, amikor Isabella meghívott. Nem kellett volna szóba állnom Isis-szel és nem kellett volna meghallgatnom, de megtettem. Megbántottam a testvéred és a lányod miattam sírt.
- Néha egészen hihetetlen, hogy a feleségem milyen agyafúrt. Akár hiszed, akár nem, tényleg a te kezedben van Carlisle jövője, a mi jövőnk. Esme is ezt akarná. De ez még túl korai találkozás lenne – fejtette ki véleményét Edward.
Mint minden kisgyereknek nekem is volt az, az álmom, hogy én mentem meg a világot, de ahogy felnőttem ez a vágy kezdett csillapodni. Nem voltam magamban biztos.
Persze a szerelemért bármit megtettem volna, ha nem éppen hasonmásként kellenék. Azzal semmi bajom nem volt, hogy egy özvegy férfit szeressek, de egy családra nem biztos, hogy késznek érzem magam.
Ahogy teltek az évek, úgy változtam is. De mivel nekem túl korán kellett felnőnöm… Az egyetem ötlete csak egyszer fordult meg a fejemben, de nagyon gyorsan el is tűnt onnan.
Az új álmaim között nem szerepelt más csak, hogy utazzak - körbe utazni a világot, ez volt minden vágyam. Mert tudtam, hogy, ha pénzt kellene szereznem, akkor a hímzéseimmel vagy az épület tervekkel megkeresném a szükséges összeget.
- Akkor jobb lesz, ha elmegyek. De, Edward, mi lesz velem? Az egyetlen mentsváram Aro volt, még akkor is, ha ez nekem se tetszik.
- Te egy igazi túlélő vagy. Ígérem, hogy minden rendeződni fog. Isis lekíséred a vendégünk? – Apja kérdésére Isis belém karolt, ezzel jelezve, hogy lekísér. – Juliettét már hazaijesztettem – vigyorgott rám Edward, mire megcsóváltam a fejem.
Isis megölelt és megmutatta az érzéseit, amikben most csak boldogságot láttam. Az apja szavai neki egyet jelentettek azzal, hogy majd megismerkedek Carlisle-lal.
Egy kicsit én is izgatott lettem, hogy egy olyan férfival fogok megismerkedni, akivel álmomban már találkoztam.
Egy test állt elém védekezőn, de nem értettem, hogy miért – sem azt, hogy hogyan ért ide ilyen gyorsan, de ez csak egy mellékes volt. Meg akartam kérdezni a test tulajdonától, hogy miért állt elém, de meg sem kellett szólalnom már a választ kaptam.
- Megpróbállak elrejteni – mondta feszült hangon Edward.
Ez az ötlet jónak bizonyult míg rá nem jöttem, hogy a légzésem elárulhat – úgy gondoltam, hogy megpróbálok kevesebbet és Edwarddal lélegezni. De az utána következő felismerésemet sehogy se tudtam eltitkolni – ugyanis képtelen voltam megállítani a szívem, ami hangos dörömböléssel árult el.
Az ajtó kinyílt és a szellő behozta az idegen illatot. De valahogy nem illett az illat egy férfihoz, ahhoz túl fűszeres volt – az amúgy valószínűleg kellemes virágillat.
