Hajnalba borulva - 1. rész| Rajongás

Izobel „Izzie” Dawn a nevem, egy árvaházban nőttem fel és vámpír vagyok, vagyis nem egészen, de kezdjük az elején…

Azért változtattak át, hogy megöljek egy embert.

Egy egész kis csapat voltunk. Az egyetlen barátomat Bree Tanner személyében találtam meg. Körülbelül ugyanannyi idősek voltunk és együtt nevelkedtünk. Amikor arra került a sor, hogy támadunk én gyáván elbújtam és csak messziről figyeltem az eseményeket.

A csata végén csak a bar barátnőmet hagyták életben, rávették, hogy álljon át hozzájuk. Bree hitt nekik. Az emberlány illata erősen csábított, de mindketten megálltuk, és nem támadtunk. Cullenék, olyan jóságosak voltak. De a feketeköpenyes alakokról ez már nem volt elmondható. A legmagasabbik érzelmek nélkül ölte meg Breet.

Nem bírtam tovább, újból elfutottam.

A hónapok során megtanultam:

Megvédeni magam, emberien viselkedni, és állatokra vadászni.

Sokat olvastam és megkedveltem az írást. Miről, másról írhattam volna az első könyvem, mint vámpírrá válásomról.   Őszintén leírtam mindent, az összes érzésem, a tájakat, melyek gyönyörűek voltak, mégis egy kevés keserűséget hordoztak magukban. Ez volt az egyetlen ,,önéletrajzom”, a többi könyvem a városokról és országokról szólt.

Pár hónapja még csak egy ragadozó voltam, most viszont egy kalandvágyó lány.

Úgy döntöttem visszatérek Forksba, hogy megemlékezzek Breeről.

Az út hosszú volt, vadásznom kellett volna, de már késő volt. Kinéztem az ablakon és nem vettem levegőt.

Az ismerős hegyek megnyugtattak.

A repülőgép landolt és megkezdődhetett a leszállás. Nálam csak egy táska és a fényképezőgépem volt. A következő könyvem Forksról szól és képeket akartam gyűjteni. Rögtön a rét felé vettem az irányt, ahol a csata volt.

Már messziről hallani lehet, hogy valami történik ott. A fák mögül figyeltem a történéseket. Csuklyás alakok százai sorakoztak fel az egyik oldalon, a másikon, pedig a Cullen család és a farkasok és még egy csomó másik vámpír.

Csak egy szapora szívverést hallottam és a hozzá tartozó gyors levegővételt. Kerestem a szememmel a hozzátartozó személyt. Az egyik farkason egy kislány ült. A hátán volt egy táska, ha elfajulnának a dolgok biztosan futásnak, eredne a farkas, és akkor ők megmenekülnek.

Mindenki búcsúzott mindenkitől, de az utolsó pillanatban egy lány és két fiú bukkantak elő az erdő másik felénél.

A harcból végül nem lett semmi. Az emberlány, akit meg kellett ölnünk már vámpír volt. Kezébe vette a kislányt és magához ölelte.

A csuklyások elvonultak, akik maradtak örömujjongásban törtek ki.

Fel kellett másznom a fára, hogy ne vegyenek észre, de még így is észrevettek. A fa lombja megmozdult és az összes vámpír, farkas rám kapta a tekintetét. A fa első ágára még egy ember is fel tudott volna mászni, de az már kétséges volt, hogy Ők is így vélekednek.

-           Gyere le!- mondta a bronzos hajú fiú, aki átkarolta a volt-emberlányt.

Mindig is bénán másztam le a fáról, még így vámpírként is. Majdnem hasra estem mikor földet értem, de sikerült megtalálnom az egyensúlyt.

-           Ki vagy te?- kérdezte ellenségesen a bronzos hajú. Most elmondjam neki a teljes nevem?- Igen!- parancsolt rám.

-           Izobel Dawn.

-           Mit keresel itt, Izobel?- faggatott tovább a bronzos hajú.

-           Könyvet írok és szerettem volna képeket készíteni.

-           A fára is azért másztál fel?- lépett közelebb.

-           Igen! Nem. Én csak nem akartam megzavarni semmit. – utaltam a majdnem-harcra.

-           Ez kedves. Akkor sem értem… Honnan jöttél?

-           Utazgatok össze-vissza, a könyveim miatt.

-           Edward, hagyd! Igazat mond. Szegényt csak megrémiszted. Nem akar semmit. – mondta a szőke hajú fiú, aki később jött.

-           Jasper! Én nem bízok idegenekben, és ki tudja kinek, dolgozik. – mondta Edward.

-           A Volturinak biztos nem. – mondta a lány, aki később érkezett.

-           Mi az a Volturi?- kérdeztem halkabbra fogva a hangom.

-           A vámpírok királyi családja. Tényleg nem tudtad?- kérdezte Edward.

-           Nem hallottam még róla. – léptem még egy kicsit hátra, a hátam neki nyomódott a fának.

-          Félsz tőlem?- kérdezte Edward.

-          Nem bízok senkiben. És most elmennék. – elindultam a rét felé.

-          Velünk jössz!- ragadta meg a karom Edward.

A karomnál fogva rángatott el egy hatalmas házig.

A nappaliba mentünk és leültettek a kanapéra.

-          Minden kérdésünkre válaszolnod kell!- mondta Edward.

-          Rendben. – mondtam és felhúztam a lábam.

-          Ki vagy te?

-          Izobel Dawn, író és remélem egyszer énekes.

-          Mi vagy te?

-          Vámpír, ha jól tudom, bár… Mindegy. Vámpír.

-          Hány éves vagy?

-          Tizenhat. – gyanakodva figyelt. – Tényleg annyi vagyok.

-          Biztos?

-          Nem. Már tizenhét. – mondtam, miután megnéztem a naptárt.

-          Ne szórakozz velünk!- csattant fel egy mackó alkatú, izmos fiú.

-          Bocs, hogy nem tudtam hányadika van. – grimaszoltam.

-          Emmett, viselkedj!- szólt rá egy anyatípusú nő. – Ki változtatott át, kincsem?- fordult felém.

-          Egy fiú. Riley.

-          Riley?- akadt ki Edwrad. – Miért jöttél vissza?

-          Mint már mondtam, könyvet írok Forksról és képeket gyűjtök.

-          Hol voltál, amikor a barátaidat kinyírtuk?- kérdezte szenvtelenül Emmett.

-          Egy: nem voltak a barátaim. Kettő: elbújtam.

-          Elbújtál?- tört ki nevetésben Emmett.

-          Ez nem vicces.

-          De!- mondta még mindig nevetve Emmett. – Te féltél.

-          Elég!- hirtelen termettem előtte, összevont szemöldökkel figyeltem minden rezdülését.

-          Oké. – fogta le a két karom a csípőm mellé. –Abbahagyom.

-          Elengedsz!- suttogtam és még mindig a szemébe néztem.

Elengedett, én pedig visszaültem kanapéra.

-          Igen, elbújtam. Tartottunk versenyeket a többiekkel, mikor Riley nem volt a közelben. Mindenki velem akart megbirkózni, és mindenki megvert. Amikor a harcra került a sor lemaradtam és elbújtam. Szóltam Breenek, hogy van esélyünk harc nélkül elmenni. Bree elbújt, de megtalálták…

-          Bree? Az a lány akit Jane… - mondta Edward.

-          Van itt valami édesség?- kérdeztem.

-          Édesség? Vámpír vagy!

-          Emberek között élek. Úgy viselkedek, mint egy ember. Már mindennapos, hogy valami emberit teszek. A két lakótársam állandóan édességet eszik, és hozzászoktam. Ugyanúgy elmegyek pizzázni, étterembe és eszek. Plázába járok és nézelődök.

-          Lakótársaid vannak? Alig pár hónapos vagy. – ámult el az idősebbik, szőke hajú férfi.

-          Vivi és Bia. Jó fejek. Tizenhét évesek, jól megvagyunk.

-          Nem akartad őket megölni?- kérdezte tapintatosan a szőke hajú férfi.

-          Nem! Az elején fura volt emberekkel lennem, de megszoktam. Barátkoztam és karatera jártam.

-          Karatera jártál emberekkel?

-          Igen.

-          Nagyfokú felelőtlenség, amit csináltál. Ha a Volturi tudomást szerzett volna róla, nem biztos, hogy kegyelmeznek neked.

-          Carlisle, megrémítitek. - mondta az anya.

-          Esme, drágám, egy fiatal vámpír nem tud ellenállni.

-          Nézz rá! Szerinted, tudna valakit is bántani?

-          Miért csinálod ezt?- kinyitottam a szám, hogy szóljak, de inkább visszacsuktam.

-          Carlisele, fiatal, de nem hülye. – a szám is tátva maradt.

-          Szuper, hogy ismert. – mondtam és végre rájöttem, hogy honnan olyan ismerős.

-          Izzie, emlékszel rám?- kérdezte Esme.

-          Emlékszem, hogy egyszer bejött. Akkor kaptam a becenevet.

-          Nem szeretted az Izobelt, így Izzienek szólítottalak.

-          Mindig vártam, hogy mikor jön, de egyszer csak eltűntek. Aztán hallottam Agnest arról beszélni, hogy miért mentek el. Breevel is ott találkoztam. Együtt szöktünk el az árvaházból és Riley akkor talált ránk.

-          Esme!- Carlisle a feleségét nézte és várt.

-          Carlisle! Tudod jól, hogy a mindenem volt az árvaház. Régen volt, amikor először találkoztunk.

-          Van édesség?- kérdezte, senki nem figyelt rám. – Na jó. Hol a konyha?

Esme adott egy útmutatást.

Nyitogattam a szekrényeket, találtam egy gyógyszeres szekrényt, egy csomó gyógyszert otthon is megtaláltam.

Végre megtaláltam az édességeket. Egy Mercie szeletet vettem el és ettem meg.

-          Honnan tudtad, hogy van édesség?- kérdezte Emmett.

-          Egy emberkislány van itt, és Esme mindig hozott Mercie szeletet.

-          Anya! Bezzeg nekünk nem hoztál. – viccelődött Emmett.

-          Emmett, nagyfiú voltál már, de ha szeretnéd…

-          Nem köszi.

-          Gyógyszerek otthon? Nem tudod megölni magad. – mondta Edward.

-          Nem gyógyszerezem magam. És nem akarok meghalni. A gyógyszerek nem az enyémek.

-          Egy vámpír két drogos. Jó párosítás.

-          Vivi és Bia nem drogos. Amúgy meg mi a bajod van velem?

-          Meg akartad ölni a feleségem.

-          Egy: akkor még nem volt a feleséged. Kettő: nem akartam megölni.

-          Nem?

-          Edward annyira szereti Bellát, de félti is őt. Esme mindig mesélt a családjáról.

-          Izobel, nem szeretnél naplementés képeket készíteni?- kérdezte Esme.

-          Jó ötlet.

-          Kilencre itthon!- szólt utánam Esme.

A réthez mentem. Képeket készítettem és élveztem a nap utolsó sugarait a bőrömön.

Megtelt a fényképezőgép. Memóriája, így vissza kellett mennem.

-          Gyere, megmutatom a szobán. Ott van gép is. Amúgy Alice vagyok. – mutatkozott be, a fekete hajú lány.

-          - Oké.

-          Egy pillanatra. – intett magához Carlisle.

-          Igen?

-          Tényleg tartotok otthon gyógyszereket?

-          Igen. De én nem szoktam használni.

-          Akkor viszont Edwardnak igaza volt és drogoznak.

-          Az ő bajuk. Én sokszor nem is vagyok otthon. Imádok utazni.

-          Kalandor.

-          Igazából, ha nem lennék vámpír, csöndesen szeretnék élni. Átlagos tini lenni, akinek a legnagyobb baja, hogy másnap dolgozatot ír.  Vagy nem tetszik a fiúnak, akibe titokban szerelmes.

-          Sajnálom.

-          De én nem. Maguktól tanultam meg állatokra vadászni. Holnap délben visszamegyek Párizsba.

Aliceszel végig nevettük az egész estét. Ilyen jót még sose beszélgettem. Jasper néha benézett.

Alice a jövőbelátó, Edward a gondolatolvasó, Jasper a hangulatbefolyásoló, Bella a pajzs és Nessie, aki megmutatja az érzéseit.

-          Mit csináltál Emmett-tel?

-          Farkasszemet néztem vele és gyengének bizonyult. A férfiak általában gyengének bizonyulnak.

-          Én azt hittem valamilyen képességed…

-          Alice, az én képességem más.

-          Mi az?

-          Nem vagyok benne biztos. Kötődöm a gyerekekhez. Olyan akartam lenni, mint Esme. Azóta mindig bemegyek az árvaházakba. És én ma el megyek, de egész éjjel ünnepeltem veled és Bree után te vagy a barátnőm. De én adni akarok valamit. De ahhoz tudnom kéne, hogy kinek hol van a szobája.

-          Minek?

-          Kérlek, meglepetést szeretnék.

-          De Edward úgyis tudja.

-          Nem, mert Bellát megkértem, hogy vonjon a pajzsa alá, mert nem vagyok hozzászokva, hogy valaki belelát a fejembe.

-          Rendben.

Alice mindent részletesen elmagyarázott. Amire én készültem az egy nagyfokú felelőtlenség. Eddig, ha a képességemet használtam teljesen lefáradtam. Ha most teljesítem amit elterveztem egy ideig biztosan legyengülök annyira, hogy ,,ember” legyek.

-          Alice, a jövő héten kiadják a könyvem. Ami Forksról szól.

-          Vettem a célzást.

-          Azt mondtad Rosalie szereti a gyerekeket. Mégis olyan szótlan és ellenséges volt velem.

-          Esme és Rosalie nagyon szereti a gyerekeket. Esme jól elvan az unokázással, ám Rosalie irigyeli Bellát.

-          Nehéz lehet neki.

-          Igen, az.

-          Alice, nem látod, hogy mikor jövök vissza?

Egy ideig maga elé nézett.

-          Hát eléggé ramatyul nézel ki. Biztos vámpír vagy?

-          Igen. De a képességem…

-          Okééé. Nem tudom mikor jössz vissza, csak rosszul nézel ki, és eszel.

Adtam egy puszit Alicenak.

-          De legalább nem halok meg.

Fogtam a cuccom és elindultam. A vámpírok szeretnek úgy tenni, mintha aludnának.

Benyitottam a szobába.

Odasettenkedtem az ágyhoz.

Lehajoltam és egy puszit nyomtam Esme homlokára. Kinyitotta a szemét.

-          Köszönök mindent!- suttogtam.

Átsétáltam az ágy másik széléhez és Carlisle homlokára is adtam egy puszit.

-          Neked is köszönök mindent!

Becsuktam az ajtót és elindultam Rosalieék szobája felé.

Leültem és rátettem a kezem az ajtóra.

Éreztem, ahogy az energia átáramlik a kezemből az ajtóba és onnan tovább.

Amikor végeztem, nagy nehezen felálltam és lementem a lépcsőn, ki a házból.

Lefényképeztem a napfelkeltét.

Délelőtt még fényképeztem, aztán felszálltam a repülőre és hazautaztam.

-          Megjöttem!- mondtam mikor beléptem a házba.

-          Hali!- köszönt Vivi.

-          Szia!- Bia jött ki a szobájából.

-          Ma estig el kell küldenem a kiadónak a képeket. Ti drogoztok?

-          Izzie, mi csak… - próbált valamit mondani Bia.

-          Igen, tudod, hogy honnan jöttünk. Rászoktunk és… - kezdte Vivi.

-          Nem tudunk róla leszokni. – fejezte be Bia.

Elmagyarázták, hogy nem olyan könnyű leszokni a drogokról, mert az elvonási tünetek hamar jelentkeznek.

Este elküldtem a képeket.

Alice és én egy képen. Erre nem is emlékeztem.

Bree és én az árvaházban.

Összefontuk a hajunk. Nagyon ment egymáshoz a szőke és a barna.

Csak aludtam és nézegettem a könyvem. Jött egy e-mailem.

Szia!

Alice vagyok, csak gondoltam rád írok. Mi van veled? Ja, a meglepetésről csak én tudok, mert Bella engem is elrejt. Jó lenne, ha visszajönnél. Minél hamarabb, mert Esmenek nagyon hiányzol. Hosszútávra pakolj!

Üdv: Alice & Jasper és Cullenék

Tudtam, hogy ez mit jelent. Fogtam a cuccom és megvettem a repülőjegyet.

Másnap az egész napom besűrűsödött. Alice amint meglátott elkezdett szidni, hogy hogy nézhetek így ki. Esme sem éppen dicsérte, ahogy kinézek. Carlisle majdnem lefordult a székről, amikor meglátott.

-          Nincs. Semmi. Bajom. - mondtam már századjára.

-          Vámpír vagy?- kérdezte Carlisle.

-          Igen. Csak a képességem…

-          Ülj le!

-          Jól vagyok.

-          Nem láttam még vámpírt ennyire fáradtnak. Egyáltalán nem láttam vámpírt fáradtnak.

-          Csak a képességem…

-          Mesélj!

-          Gyógyítás a saját energiámmal és…

-          És? Mi vette el ennyire az energiád?

-          Hali, Izzie! Carlisle kaphatok egy tasakkal?- kérdezte Emmett.

-          Az és csak egy próba volt. És Rosalie, hogy van?

-          Érthetetlen okból, de terhes. – elgondolkozott. – Te voltál?

-          Próba volt, de tudtam, hogy mire vállalkozok.

-          A saját életed is kockáztattad azért, hogy Rosalie vágya teljesüljön?

-          Igen.

-          Esmenek is adtál valamit, amivel boldoggá tetted. Amikor mesélt egy kislányról az árvaházból, én örömmel hallgattam. Örökbe akartuk fogadni, de Jasper még nem szokott hozzá a vérhez és történt egy kis baleset és el kellett hagynunk a várost.

-          Lefogadom, hogy kislány én voltam.

-          Izobel Dawn. A hajnal gyermeke.

-          Tudod, Carlisle, nekem nem volt nevem. Hajnalban kiültem az ablakpárkányra és vártam. Esme akkor jött először. Csak egy nő volt, aki gondozza az elesetteket. Nem voltunk normális társaság. A szobatársam volt, hogy csak eltűnt, aztán visszajött. Én családot akartam, testvérekkel, állatokkal. Esme még nem találkozott velem és amikor Cassandrához  benyitott a szobába csak engem talált. Emlékszem, hogy Esme nem mert megérinteni. Félt, hogy a hideg miatt elhúzódom. Megkérdezte, hogy hogy hívnak. Nem válaszoltam. Azt mondta hajnal.

-          - Így lettél Dawn?

-          Igen.

-          Esme azt mondta, olyan, mintha lenne egy lánya. Nem értettem, akkor még. De most már értem.

-          Esme volt az anyukám. Megtanított mindenre.

-          Sajnálom. – ölelt át Carlisle.

-          Amikor menni készültetek Alice jött be, de az olyan rég volt. Alice csak egy lapot adott Agnesnek.

-          Nem tudod mit írt?

-          Nem de ezek után jött Bree és huszonnégy órás őrző szolgálatot kaptunk.

-          Nehéz lehetett kiszökni.

-          Nem. Meglepően könnyen ment.

-          Valaki segített nektek.

-          Farkas szemet néztem az őrökkel és elengedtek.

Még beszélgettünk és kaptam egy tasak vért én is. Egy kicsit erőre kaptam, de nekem, muszáj volt valami mást is ennem.

Lementem a konyhába, ahol Rosalie ült és evett. Ellenségesen nézett és elfordult felőlem, amikor én is leültem.

-          Szia!- próbáltam barátságos lenni.

Nem köszönt vissza csak evett.

-          Hogy vagy?

-          Minek vagy te itt?- kérdezte barátságtalanul.

-          Kösz, jól vagyok.

-          Miért jöttél vissza? Edward még mindig nem bízik benned. Ahogy én sem.

-          Azért jöttem, mert Alice hívott és, mert Esme lánya vagyok. Az már csak egy meglepetés volt, hogy te terhes vagy. És nem nekem volt meglepetés. – mondtam még mindig nyugodtan.

-          Ezt most miért mondod?

-          Tudtad, hogy nélkülem nem lennél terhes?

-          Ez nem igaz.

-          Nyugi, én csak elmondtam az igazságot. Ezért hálásnak kéne lenned.

-          Persze.

-          Az életemet is feláldoztam azért, hogy a te vágyad teljesüljön.

-          Nekem te nem adod ezt be. És jobb lenne, ha elfelejtenél minket.

Felálltam és felmentem. Elég volt rátennem a kezem az ajtókra, hogy tudjam van-e bent valaki.

-          Gyere!- húzott egy üres szoba felé Alice.

Egyszerű, szép szoba volt. Egy kis terasszal.

-          Esme mindjárt jön. – mondta Alice. – Izzie, ne vedd komolyan Rosaliet.

-          Nem is tudom… Talán igaza van és nem kéne itt lennem.

-          Ezt felejtsd el!

-          Izzie, ugye nem akarsz elmenni?- állt meg az ajtóban Esme.

-          Esme, nem mindenki lát engem szívesen. Edwardot megértem, hisz azért változtattak át, hogy megöljem Bellát, de én nem tudok szeretett személyt ölni.

-          Ezt nekik is be kell látniuk, és azért mert Edward nem bízik benned, még nem kell elmenned.

-          Esme. – sírtam Esme vállán.

-          Nincs semmi baj. – simogatta meg a hátam. – Minden rendben lesz.

-          Nem, nem lesz. Gyenge vagyok és nem vámpírnak való.

-          Minden rendben lesz. – mondta Alice és ő is megölelt.

-          Esme... Anya. – suttogtam Esme fülébe.

-          Kislányom! Szeretném, ha itt maradnál.

-          Én is, de nem lehet. Még el kell intéznem valamit.

-          Nem!- fogta meg a karom Alice. – Nem hagynak életben. Semmit nem tehetsz már Bree-ért.

-          Nem érdekel. Szeretem a kalandokat.

-          Akkor szeresd, de ne menj el!

-          Alice, szeretnék felelőtlen lenni, azt csinálni, amit a szívem súgal.

-          De itt is csinálhatod azt, amit akarsz.

-          Nem hiszem, hogy tudnék úgy élni, hogy valaki utál. Lehet, hogy a városban maradok.

-          Az már elég nekem. – mondta Esme.

-          Iskolába fogok járni és élni az életem, mint egy rendes, normális ember.

Az elkövetkező napok szörnyen teltek. Néha meglátogattam Esmet, de akkor biztosan találkoztam Rosalieval. Tőle csak egy megvető pillantást kaptam. Kezeit az egyre növekvő hasára tette. Emmett Esmevel beszélgetett, vagy könyvet olvasott. Most inkább Rosalie hasát bámulta.

-          Szia, Anya!- köszöntem és adtam neki két puszit.

-          Kincsem, milyen volt a suli?

-          Szokásos. És veletek mi történt?

-          Semmi különös. – mondta Emmett. – Rose pár nap múlva megszüli a picit. Te is egyre jobban nézel ki.

-          Köszi.

-          Hallottam, hogy meglógtál biológiáról. És nem véranalízis volt.

-          Emmett, a gyógyítást vettük. És szerintem én eléggé otthon vagyok benne.

-          A természetes gyógyítást vettük és nem a vámpírképesség-félét.

-          Ahhoz, hogy tudjak gyógyítani tudnom, kell a fizikát, kémiát, matekot és a biológiát.

-          Oké, feladtam. – emelte fel a kezét Emmett.

-          Miii? Ne ess Edward hibájába. Ha hagyod, hogy kiderüljön a titkod mindenkit veszélybe sodorsz. – támadott le Alice.

-          Alice?- néztem rá kérdőn.

-          Damien Xummer. Mond neked ez a név valamit? Segítek, ma jött a suliba.

-          Mi közöm van nekem Damienhez? Csak segítettem neki nem eltévedni.

-          Valaki el akart tévedni?- nevetett Emmett.

-          Gyönyörű a szemed, neked nem topáz vagy vörös, neked a kettő keveréke. Borostyán, amiben vérvörös csíkok húzódnak. Valószínűsítem , hogy amikor farkas szemet nézel valakivel, nem tud ellenállni a szemednek. – fejtette ki a véleményét Alice. – De Damien szemébe nem néztél. – akadt ki, de én még mindig nem értettem.

-          Hoppá, hugica! A múlt ismétli önmagát. – mondta Emmett.

-          Alice, ez lehetetlen. – jött be az ajtón Edward, Bella és Nessie.

-          Neked is, szia, Edward!- mondta gúnyolódva Alice. – Amúgy meg nem biztos, de a fiú a fejébe vette, hogy megismeri Izziet.

-          Van egy csomó barátom, mi van velük? Semmi. Szeretek barátkozni.

-          - Voltál már szerelmes?- kérdezte Bella.

-          AZ árvaházban külön voltak a lányok és a fiúk. Riley, pedig nem az én korosztályomból válogatott. Nem, még nem voltam szerelmes.

-          Én se voltam szerelmes, amikor ide jöttem. Aztán Edwarddal találkoztam és többé meg sem próbáltam ellenállni. Ha te szerelmes leszel abba a fiúba, és ő is beléd…

-          A múlt ismétli önmagát. – mondta megint Emmett.

-          Szóval, ha én szerelmes leszek egyszer akkor katasztrófa lesz? Kitör a III. világháború?

-          Nem, természetesen. Csak megnehezíted az életed. Hidd el, átéltem!- mondta egy fokkal barátságosabban Edward. – Bár, ha nem akarja mindenáron, hogy átváltoztasd, akkor lehet, hogy elviselhetőbb.

-          Szívem, mondd, hogy megbántad. – fenyegette Bella Edwardot.

-          Ez rajtam nem segít. – lóbáltam a kezem. – Ha összegeznem kéne az életem…

Nem elég, hogy a világ legbénább vámpírja vagyok, még különbözök is tőlük. A képességemet még irányítani sem tudom néha. Ha szerelmes leszek egy emberbe, lavinát indítok el magam után.  Ja, és Rosalie utál.

-          Aú. – szisszent fel Rosalie.

-          Jól vagy kicsim?- kérdezte aggódva Emmett.

-          Igen. – mosolygott rá. – Csak rúgott.

-          Még jó, hogy ellenségem vagy ellenfelem nincs. De a kicsi, ha még egyszer megcsapolja az energiám lesz. – mondtam.

-          Abban biztos lehetsz. – mondta Rosalie.

-          Ha én más vámpír vagyok, akkor lehet, hogy azért keltek fel az állatok miután ittam belőlük?

-          Meglehet. – mondta Edward.

-          Miért pint engem?- néztem Rosaliera.

-          Lehet, hogy Ő sem szívlel téged.

-          Csakhogy Ő az én segítségemmel jött létre. – léptem közelebb.

Rátettem Rosalie hasára a kezem.

-          Összegyűjti az energiát. – mondtam és elvettem a kezem. – Tehetséges. Jó géneket örökölt. Csökönyös, undok és makacs. Nem mondom… Sok siker tudok csak kívánni!

-          Kösz! Mindenképpen fel akarsz bosszantani?

-          Én? Nem! Én csak köszönömöt akartam, hogy segítettem. Se többet, se kevesebbet.

-          Köszönöm!

-          Örülök, hogy segíthettem.

Megfogta a karom és erősen szorított.

A szeméből a ,,Ne menj el!”-t olvastam ki, és láttam, hogy retteg.

Leültem a földre és vártam, hogy Rosalie elengedjen.

Több dolog történt egyszerre. A kisbaba elkezdte elszívni az energiám, de én is elkezdtem, hogy megvédjem a szervezetem a teljes kimerüléstől. A két energialöket egymásnak csapódott és fájdalmasan felszisszentem, de Rosalie továbbra se engedte el a karom.

-          mi történt?- kérdezte barátságosan.

-          Nem tudom… - egy még erőteljesebb energialöket teljesen kiütött.

Damien Xummerrel sétáltam a közeli kiserdőben, de Damien vámpír volt. Viszont idősebb, mint tizenhét-tizennyolc. Legalább huszonegynek nézett ki.

A derekamnál fogva húzott maghoz…

-          Izzie? Jól vagy?- kérdezte Emmett.

-          Damien hány éves?- ránéztem Alicere.  

-          Tizenkilenc, csak azért kell suliba járnia, mert most költöztek ide.

-          Akkor baj van. – húztam el a szám. – Hacsak nem tiltjátok meg, hogy szerelmes legyek. Mert van egy olyan érzésem, hogy vagy így, vagy úgy, de Damien vámpír lesz.

-          Te változtatod át?- kérdezte Jasper.

-          Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Damien vámpír és együtt vagyunk.

-          Kalandot akartál? Akkor most dönts! Hagyod, hogy minden történjen, ahogy akar, vagy… - kezdte Alice.

-          Vagy költözünk. – fejezte be Esme.

-          Mindennek van valami oka. – mondtam.

-          Izzie, mi veled vagyunk. – mondta Rosalie, a hangja gyenge volt.

Carlisle jött be, meglepődve pillantott körbe.

Leült a felesége mellé és Rosaliet nézte.

-          Hogy van?

-          Jól, bár valami baj lehet a fejével, mert barátkozik velem. – mondtam nevetve.

Másnap a suliban próbáltam kerülni Damient. Több-kevesebb sikerrel, egészen az ebédig.

-          Kerülsz engem?- hallottam meg a hátam mögül Damient.

-          Én? Nem! Csak nincs együtt óránk. – fogtam a tálcámat és letettem az asztalra.

-          Akkor gondolom nem bános, ha ide ülök. – mondta és már le is ült.

-          Nem… - motyogtam magamnak.

Nem néztem fel, mert nem akartam kockáztatni, hogy a ,,varázsszemeim” működésbe lépjenek.

-          Csak tudnám miért kerülsz. Ártottam én neked? Vagy csak nem akarsz velem barátkozni?

-          Nem; Nem erről van szó. – válaszoltam neki sorban.

-          Akkor miről?

-          Idősebb vagy, és én nem hiszem, hogy…

-          Nyugi, én nem csak arra tudok gondolni. És egyelőre csak a barátod szeretnék lenni. Már  mint… - felnéztem rá, elpirult.

-          Tudom, hogy értetted. Nem túl okos velem barátkozni.

-          Pedig olyan kedves voltál velem tegnap.

-          Nem úgy értem. Párizsban sok barátom van. Itt is akad néhány, de koránt sem annyi.

-          Szóval félsz, hogy szerelmes leszek beléd?

-          Igen. – mondtam őszintén, miközben a szemébe néztem.

-          Attól ne kell félned…

Volt egy olyan érzésem, hogy nem nyugodhatok meg.

-          Sziasztok! Csatlakozhatunk?- kérdezte Alice, Jasperbe karolva.

-          Persze. – mondta Damien.

-          Milyen itt?- kérdezte Alice Damientől.

-          Jó, nagyon jó. – rám nézett. –Van egy barátom.

-          Kezdetnek nem is rossz. De van egy jó hírem a barátaid száma megnőtt háromra. – mondta vigyorogva Alice. – Alice Cullen vagyok! Ő, pedig Jasper Hale!- mutatkozott be, és mutatta be Jaspert is.

-          Damien Xummer!- rázott kezet Jasperrel.

Meg sem rezdült a hidegtől. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

-          Ne érezd kényelmetlenül magad. – mondta Damien nekem. – Vámpírok között nőttem fel. – mondta ezt olyan halkan, hogy csak a vámpírok hallhatták.

Ennek meg is lett az eredménye. Hangos csörömpölés hallatszódott. Edward kiejtette a kezéből a tálcát.

-          Miért akarsz velem barátkozni?- kérdeztem.

-          Mert helyes csajnak látszol. Hé, én nem menekülök senki elől, csak betöltöttem a tizennyolcat és oda költöztünk ahova én akartam.

-          Nem hiszek neked!

-          Senkinek sem hiszel, Izzie! – mondta Damien.

-          Neked Izobel. – mondtam és felálltam-

-          Izobel, csak szeretném, ha tudnád, én sose leszek szerelmes beléd.

Megrántottam a vállam és tovább mentem