1. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Amikor a nyár végén megírtam a búcsúztató bejegyzésem, még nem gondoltam, hogy egész szeptemberben nem lesz frissítés. Az is csoda, hogy a Spooktober bejegyzések kikerültek. Igazából nagy terveim voltak arra, hogy megosztom a 300 szavasokat, amik itt sorakoznak és várják, hogy valaki rajtam kívül is elolvassa őket. Aztán szeptember végén beütött nálam a gondolat: írni kéne egy Snanger (HP fandom, Piton és Hermione) ficet. És megírtam.
2 hét alatt megírtam az egészet és habár nem ezzel akartam kezdeni a HP ficeim megosztását, fogadjátok szeretettel: A boldogság-elégedettség mátrixot. Egyeseknek felkavaró jelenetek lesznek benne, valamint érzések, amik nem biztos, hogy a megfelelőek – de ennek megvan a maga oka.
Hermione Granger hallotta a saját cipőjének gyors koppanásait a macskaköveken, de nem mert hátrafordulni, mert attól tartott, akkor a fülében dobogó szíve eltereli figyelmét és elveszíti egyensúlyát. De érezte. Egyszerűen képtelen volt koncentrálni, érezte, ahogy minden idegszála azon van, hogy a menekülést közvetítse lábaiba, de azok egyre inkább fáradtak. Az agya hátsó zugában előkerült egy gondolatfoszlány, hogy talán már nem kell menekülnie, s érzékelte a lába egyre lassuló ütemét. Mikor reggel felkelt, még fogalma sem volt róla, hogy a nap végére itt tart majd. Egyáltalán nem így képzelte a napját.
Szorosan behunyta szemét, amikor egy kis sikátorba ért, és próbált egyenletesen lélegezni. Felbolydult idegeit emlékekkel igyekezett lenyugtatni, s visszatért a nap elejére. Arra, amikor még minden egyszerűen tökéletesnek hatott. Erre kicsit elfintorodott, de már érezte, hogy elméje lecsendesül.
Aznap reggel még minden tökéletesnek hatott.
A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály ódon falai közt rengeteg gyógyító lézengett és az őket segítő nővérek is feszült tempóban mozogtak. A citruszöld talárok forgatagában csak alig lehetett észrevenni az ápoltakat, akik fehér hálóingükben a kert felé sétáltak — már, akik képesek voltak járni. Rengeteg ember munkálkodott mind az öt szinten, mert a Weasley Varázsvicc Vállalat egyik termékének bemutatója csúnyán balul sült el és a szerencsétlenül járt mágusok és boszorkák ellepték, az őszi időben amúgy is kissé telített, ispotályt.
Hermione kényelmes, lapostalpú cipőjében határozott iramot diktált a járniképeseknek. Muszáj volt mindenkit a kert felé terelni, mert csak úgy tudták jobban szemügyre venni a helyzetet. A fiatal nő megigazította citrusszín talárját, majd többedmagával kilépett az embertömegbe. Látott savas marásokat, törött végtagokat és persze George bűnbánó, de mosolygó arcát — a vörös üstökű férfi sűrű bocsánatkérő pislogást küldött a nő felé, az csak legyintett, majd nekikezdett a munkának.
Hermione szerette a munkáját, bár azt be kellett vallania, hogy nem ez álmai hivatása. Miután elkezdte az aurori képzést, rájött, hogy nem való oda — ahhoz túl sokszor kellett volna repülnie, párbajba bocsátkozni, vagy éppen éjszaka végeláthatatlan műszakokat vállalni. Na, nem mintha utóbbi a Szent Mungóban nem állt volna fenn. Hermione élvezte, hogy fontos volt. Mert mást nagyon nem talált, ami igazán lenyűgözte volna az ispotálybeli életében.
Éppen az ötödik emeletről sétált le a lépcsőn, miután a nagy rohamot sikerült letudni, már kopogott szeme az éhségtől, de csak a teázóig volt ideje elmenni a délutáni vizit előtt. Bűnös élvezetei közé tartozott, hogy nap közben csak egy teát és egy teasüteményt fogyasztott, de nem tudott ellenállni a bókoknak, amit alakjára kapott.
Oh, ha tudnák, mennyi koplalás ez…
Gondolataiba mélyedve fordult be a sarkon és indult el a folyosón, hogy az első kórterembe érjen, amikor meghallotta az ismerős hangot. Egy pillanatra azt hitte, csak a képzelete játszadozik vele, pedig tisztában volt vele, hogy a férfi sokszor ellátogatott az ispotályba.
— Tibby, kérlek, ezt vidd Smethwyck gyógyítónak és add át neki az instrukciókat is. És Tibby — szólt még a manó felé mielőtt az elhoppanált volna — ne úgy, mint a múltkor. Pontosan.
Hermione beharapta alsó ajkát és elkapta volna tekintetét, de már késő volt. A férfi észrevette őt. Egy hosszú pillanatig, amíg egyikük sem pislogott, úgy tűnt, valamelyikük meg fog szólalni — mindketten a másikra számítottak —, de végül csak bólintottak egymás irányába és azzal elindultak. Ellentétes útvonalon.
Nem ez volt az első eset, hogy látni vélte a fekete, lobogó talárt, de valamiért még mindig meglepte a nőt a jelenléte. Érezte a feszültségéből fakadó pírt, ami beterítette arcát, de nem ért rá foglalkozni vele. Nagy levegőt vett és nekikezdett a vizitelésnek. A vizitelést kedvelte, mert újra a Roxfortban érezhette magát a kérdések és a jelentkezés izgalmával.
— — — — — — — —
Habár lába fáradt volt, átvette kényelmes cipőjét a gondosan kiválasztott, pár centis sarokkal ellátott lábbelijére. Meglepően kényelmesnek érezte azáltal, hogy a sarka pihenhetett, de tudta, hogy ennek még később meglesz a böjtje. Mindenkinek odaköszönt, aki mellett elment és mindenki viszonozta.
Hermione már nagyon várta az estét, mert a barátja, Ernie Macmillan, egy igazi randevút készített elő neki. Rég volt már, hogy ő és a hugrabugos férfi összefutottak a Mungóban és aztán csak alakultak a dolgok. Egyik tett követte a másikat és a lány máris egy párkapcsolatban volt. És szeretett párkapcsolatban lenni, csak abban nem volt biztos, hogy Ernie az igazi számára.
— Nézd, Hermione, nem veled van a gond…
Ajjaj, kezdődik — gondolta a nő, de nem akarta, hogy a férfi észrevegye rajta, hogy már tudja, mi következik. Nem hibáztatta a férfit. Ő is érezte, hogy nem megy minden tökéletesen köztük. Persze, nagyon jó volt együtt lenni és a romantikus pillanatokban is nagyon odaadó volt a férfi. De Hermione nem.
— Remélem, lehetünk még barátok. — Ernie nagyot nyelt, látszott az ádámcsutkája mozgásán. Hermione rámosolygott és kezét a másikéra helyezte.
— Persze, hogy lehetünk barátok. Nem fogadtunk egymásnak örök hűséget és szerelmet sem.
A szavak, ahogy kicsúsztak a nő száján, úgy teremtettek egyre fagyosabb hangulatot. A férfi kihúzta a kezét a lányé alól és még lehajtott feje is egyértelműen arról árulkodott, hogy megbántották. Pedig a férfinak is éreznie kellett azt, hogy hiába voltak egymás társaságában, mintha egyikük sem ott lett volna. Hermione azon se lepődött volna meg, ha Ernie azt mondja neki, van valakije, akit igazán szeret.
Oh, bassza meg.
— Én nem úgy értettem.
— Hát persze. — Szinte köpte a szavakat a másik, de Hermione már megedződött annyira, tudja, ez nem róla szól. Sokkal inkább a másik érzelmi sértődöttségén. Megvárta, míg a férfi hívja a pincért, kifizeti a saját részét, majd otthagyja.
— A kisasszony is távozni óhajt? — Hermione meglepetten pillantott fel a pincérre, akiről azt hitte, már réges-régen otthagyta az asztalt. A lány aprót bólintott, majd elővette erszényét és kifizette a szakítós-vacsoráját.
Nos, ez nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem — gondolta a lány, s elindult az Abszol út átjárójához.
Nem vágyott másra, mint egy kád forró fürdőre és arra, hogy végre az ágyába zuhanhasson. Kétség sem fért hozzá, hogy azon nyomban elalszik, amint párna éri a fejét. Maga elé képzelte a lakását, a kis méretű fürdőszobával, amiben egy lábas kád kapott helyet. Orrába rögtön a rózsavíz, a vanília és a pergamen illata kúszott be — mindig ezt a keveréket használta fürdéshez.
Hermione elmosolyodott az emlékre. Csak azért választotta azt a lakást, mert lábas kád volt a fürdőszobában. Az, hogy a konyha egy hűtőből, egy fiókos szekrényből és egy mosogatóból állt, már fel sem tűnt neki. Pontosan tisztában volt vele, amint elvállalta a gyógyítói állást, hogy az otthona a tisztálkodáson és alváson kívül más jelentőséggel nem fog bírni. A lábas kád pedig eldöntött mindent.
Hermione megborzongott a szeptemberi estében, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy nem érzett szelet. Kicsit szorosabbra fogta a talárját — nem a citruszöldet, hanem a kinti bordót — és megszaporázta lépteit. Rossz érzés kúszott fel a nyakán, és ez az érzés akkor sem múlt el, mikor hátrafordulva meglátta az alakot. Lépteit sietősebbre fogta és mintegy ösztönként befordult az első adandó alkalommal. A Zsebpiszok közben volt.
— — — — — — — —
Perselus Piton éppen az éjszaka érkezett megrendeléseket tanulmányozta, amikor elfogta egy rossz érzés. Mióta túlélte a háborút, időnként előfordult vele, hogy megérzett valamit. A Sötét Jegyre pillantott a karján, de az pontosan ugyanolyan volt, mint az elmúlt öt évben. Szürke, kopott. Békés.
Múló pillanat. Pont olyan gyorsan múlt el, ahogy jött és így folytathatta a munkát. Táblába rendszerezte a bájitalokat és a mennyiségeket. Aprólékos mozdulatokkal, rutinszerűen véste fel a hozzávalókat a pergamenre. Szerette így csinálni, mert ebből pontosan tudta, milyen alapanyagokat fog használni. Egy pöccintés a pergamenre és az italok rendeződtek az elkészítésük ideje szerint csökkenő sorrendben.
Legalább fél óra telt el, mióta megérezte a rossz érzést, de egy újabb hullám érkezését érzékelte. Mintha egy sima felületű tó tetején apró szélfodrok jelentek volna meg. De a szél mintha nem akart volna lecsitulni, sőt viharossá vált. A tó már nem fodrozódott, hanem haragos hullámokat vetett. A bizsergés a tarkójánál kezdődött és egyszerre indult meg a feje teteje irányába és a talpa felé.
Letette olvasószemüvegét és megdörzsölte így szabaddá váló orrnyergét. Tudta, hogy a bizsergés, ami átfutott egész testén, a nagyon rossz érzés következménye volt, mégis meglepte, milyen erővel hatott rá. Ez most más volt, mint az eddigiek, amit érzett. Perselus valahogy úgy tudta volna megfogalmazni, ha bárki megkérdezte volna, hogy a rossz érzés egy pillanatnyi ideig tartott csupán, mint egy verbális bántás. A bizsergést viszont már inkább fizikai bántásként tudta volna leírni. De senki sem kérdezte.
Nekikezdett a bájitaloknak és igyekezett nem tudomást venni az újra és újra fellépő bizsergésről. Mintha Voldemort és Dumbledore még a halálukban sem akartak volna békét hagyni neki. Mert ez a bizsergés pontosan olyan érzés volt, mint amikor annak a két embernek kémkedett és érezte, hogy valami rossz fog történni.
— Tibby, ideadnád kérlek a szárított csalánt? — Perselus kinyújtotta manója felé a kezét, de a várt hatás elmaradt. — Tibby, a csalánt! — Szinte biztos volt benne, hogy a parancsoló hangja majd meghozza a kívánt hatást, de a manó még mindig nem adta oda a hozzávalót.
Perselus csak akkor pillantott fel a főzésből, amikor minden alapanyag belekerült az üstbe. Vett pár nagy levegőt, mert nem akarta, hogy a manó, az az átkozott, megbüntesse magát. Nem szerette, ha a manója megbüntette magát, mert régi sebeket szakított fel. Behunyt szemmel fordult el az üsttől és lassan nyitotta ki, hogy ezzel a félelmét azért táplálja a mágikus lénynek.
Mégis hol a Merlin adta pokolban lehet ez a manó? — Ez volt az első gondolata, mikor ráeszmélt, hogy a manója nincs a laborban. — És mégis mióta nincs itt? Merre járha…
A második gondolatát egy hangos puffanás szakította félbe. Perselus rögtön előkapta pálcáját és úgy indult fel a pince lépcsőjén. Lassan haladt, mert hallani akarta, ha esetleg a betolakodók valami tervvel törtek be hozzá. Hallani akarta, ki volt olyan bátor, hogy az otthonába merészkedjen. Meg sem próbálta elrejteni iszonytató dühét, vicsorogva lépett a kis előszobába, ahol azonban csend honolt.
A védőbűbájok segítségével Perselus azonnal tudta, hogy merre menjen. Bár elképzelése sem volt arról, hogy ki törhetett be hozzá, az még nagyobb rejtély volt számára, hogy az az illető miért a konyhájába ment. Abba az átkozott helyiségbe még ő is csak külön engedéllyel léphetett be, ha Tibby megengedte.
Tibby! — Gondolatban már el is átkozta szerencsétlen manót, de egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán ő is megsérült. — Az egy átkozott manó, Perselus, hatalmasabb a varázsereje, mint Albus Dumbledoré volt — korholta magát az ostoba gondolataiért.
Várt egy percet, mert arra számított, hogy a betolakodó, miután végzett a hűtőkamrájának kifosztásával, a nappali felé veszi majd az irányt. De akkor majd szembetalálja magát vele és imádkozhat az életéért. Gonoszul elvigyorodott, mert már azt is pontosan tudta, melyik átkot fogja használni.
De a konyhaajtó nem nyílt ki, így nem volt más lehetősége, mint neki megtennie a következő lépést. Az ajtó nyikorogva és lassan nyílt ki, mintha egy ellenbűbáj kint akarta volna tartani Perselust. Ezt a fajta engedetlenséget senkitől sem tűrte el az otthonában, még akkor sem, ha a manója éppen a magáénak érezte egyes szegleteit.
— Tibby, most azonnal hagyd ezt abba és engedj be!
A manó sejtette, hogy a gazdájának nem kell sokat gondolkoznia majd, hogy rájöjjön, ő akarja távol tartani a konyhától. Pedig annyiszor megegyeztek már abban, hogy a konyha az ő területe. De nem tehetett mást, mint elengedte a bűbájt és így az ajtó rendkívüli gyorsasággal csapódott ki. A falnak verődött, hatalmas dörrenést hozva magával.
Hatásos belépő — dicsérte meg magát a férfi. Perselusnak ínyére voltak a teátrális megjelenések, de ezt a szokását elhagyta, amikor a Roxfortot is.
A szeme elé táruló látvány azonban egyáltalán nem volt ínyére. A konyhapultnak támaszkodva álló lányt azonnal felismerte. Talárja és haja kissé rendezetlennek tűnt, de Perselus ismerte az ital hatásait — saját maga is megtapasztalta, milyen egy jó pár Lángnyelv-whisky után földet fogni. A haja árulta el, kivel van dolga.
— Miss Granger, az ilyen fiatal hölgyek olyan nagy teatralitással állnak hozzá a szerelmi bánataikhoz, hogy csoda, még van józan maguk között. — Perselus hangja pontosan azt az unottságot tükrözte, amit érzett. — Ámbár, nem látom be, miért pont az én manómat zargatta az ilyesfajta ügyesbajos dolgaival.
Tibbyre nézve felszaladt a szemöldöke. A manó szemében rettegést látott. Azt sem értette, manója miként hallgatott rajta kívül más hívó szavára, de ezen még nem akart gondolkozni. Azt viszont nagyon szerette volna, ha a konyhájában nem tartózkodott volna egy minden lében kanál griffendéles.
— Nem szólok még egyszer, Miss Granger! — hangja fenyegető éle megtette hatását. A lány lassan elkezdett megfordulni. Perselus megforgatta a szemét az idegeit cincáló lassúság láttán.
Aztán a lány velem szemben állt, és Perselus arcáról egy pillanatra lehullott a szokásos álca.
— A kénköves pokolba, maga nő! — És márt nyúlt is a lány után, aki elveszítvén kapaszkodási lehetőségét a konyhapultban, elindult fejjel hátra.
Ha a férfinak nem lettek volna kifejezetten jók a reflexei, a lány úgy beverte volna fejét a konyhapultba, hogy talán ott is halt volna meg. Azt pedig nagyon nem szerette volna, ha bárki az ő konyhájában hal meg. Tibbyre nézett, aki meghunyászkodva a földet bámulta. Perselus jelzett neki, mikor a manó fölnézett, s az rögtön értette, hogy később fogják megbeszélni a büntetését.
Perselus nagyon óvatosan fogta a lányt, de az még így is felszisszent fájdalmában. A férfi nem tudta, mi tévő legyen. Ha hívott volna egy gyógyítót a Szent Mungóból, az biztosan rengeteg kérdést tette volna fel neki és a lánynak is. És Perselus pontosan tudta, mennyire nehéz egy támadás után bármilyen kérdésre is válaszolni. Óvatosan lefektette az ágyra a lányt.
— Miss Granger, hall engem? — A nő nyöszörgött egy kicsit, de nem válaszolt. — Átkozott pokol. — A szitkozódás nem segített és ezt Perselus is nagyon jól tudta.
Ahogy jobban megnézte magának a lányt, észrevette a szakadásokat a ruháján mindenütt. Apró vérpöttyök voltak a feje alatt, amit a férfi akkor látott meg, amikor kissé megemelte, hogy meg tudja vizsgálni, érte-e a fejét nagyobb ütés. A sok ruhadarab csak útban volt, ezért a férfi levarázsolta Hermionéról a talárt és a kis kardigánt, amit minden bizonnyal a hűvöskés őszi este miatt vett fel.
Ahogy meglátta a nőt egy szimpla pólóban és nadrágban, már nem maradtak fedetlenül a vágások mélyebb nyomai. Őrlődött magában, hogy mit tegyen, mert a helyes és az illedelmes most rettenetes ellentétben álltak.
— Tibby! — A szólított azon nyomban ott termett és nem bírta megállni, hogy ne csússzon ki egy sikkantás a száján. — Melegíts vizet a kádban és a vízbe tegyél Sebtisztító főzetet.
— Gazdám, meg kívánja fürdetni a kisasszonyt?
— Nem kívánom, de muszáj lesz. Olyan, mintha egy kaszaboló átkot használtak volna rajta és ugyanakkor mégsem. — Lázasan kereste az átkok és rontások között azt, ami ilyesfajta sérüléseket okozhatott, de nem jutott semmire. — Tibby, a vizet!
A manó nem szokott gyenge felfogású lenni, de láthatóan teljesen megzavarta a látvány.
Vajon mit láthatott, ami ennyire felzaklatta? — morfondírozott a férfi.
— Miss Granger, hall engem? — próbálkozott újra, de a lány nem mozdult. — Meg kell értenie, hogy ez most szükséges.
Perselus óvatosan levarázsolta a ruháit, de mindezt úgy tette, hogy közben egy törülközőt tekert köré, hogy legalább úgy érezhesse magát, mint aki valamennyire úriember. Ennél sokkalta gyakorlatiasabb volt, de amint meglátta a lányt, a régi idők jutottak eszébe. Ráadásul a boszorka nem volt éber, így nem láthatta a szokásos álarca nélkül.
Tibby nem csak a kért főzetet tette bele a vízbe, hanem egy színtelen és szagtalan habosítót is, ezzel elérve, hogy Perselus ne láthassa meztelenül a lányt — ezért nagyon hálás volt manójának, mert kellemetlen érzés volt egykori tanítványát ruha nélkül elképzelnie. Ahogy beleeresztette a lányt a kádba, az — még mindig csukott szemmel — rugdosódni kezdett. A víz és a bájital csípte a vágásokat. Perselust nem érdekelte, hogy minden nedves lesz körülötte, csak az számított, hogy a lány sebei elkezdjenek gyógyulni.
Miután a lány szárazon és tisztán ágyba került, Perselus Tibbyre hagyta az őrködést. A manó még mindig meglepően feszültnek tűnt és egyszerűen nem értette. A manók rengeteg szörnyűséget láttak és tapasztaltak — és, még ha Tibby maga nem is élt át ilyesfajta rémségeket, biztosan látott már hasonlót.
Muszáj volt valamivel elfoglalni magát, így visszament a pincébe és nekilátott a további bájitalok megfőzésének. Nem akart az emeleten, az ágyában fekvő lányra gondolni. Nem akart a manójára gondolni. Nem akart arra gondolni, hogy mennyire kétségbeesett, amikor meglátta a lányt. Hiszen neki köszönhette az átkozott életét. Ő mentette meg. És még csak meg sem köszönte neki.
Mégis mi a fene történt Miss Grangerrel? Ő az átkozott Arany Trió egyik tagja. — Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt belemerült volna a bájitalfőzés monotonságába. Nem tehetett semmit a lányért, amíg az fel nem ébred és el nem mondja, mi történt vele.
Köszönöm, hogy velem tartottatok az első fejezetben, egy új történet kezdetén. A történet még csak most indul, de ígérem, ha velem tartotok, jónéhány titokra fény fog derülni. Köztük arra is, hogy mégis miként élhet Piton, ha a kánon szerint meghalt?
A következő fejezet előreláthatóan 2 hét múlva érkezik és igyekszem majd tartani magamat ehhez a beosztáshoz. Tudom, még nem nagyon történt semmi – főleg a két főszereplőnk nem beszélt egy szót sem egymással –, de érdekelne az első benyomásotok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.