Sziasztok!
K. A. Tucker sorozatának második része is kiolvasásra került, ami nem meglepő, mert ez a sorozat nagyon nekem íródott. Ha olvastátok már az első részt, de nem győzött meg, akkor adjatok egy esélyt a másodiknak, mert sokkal kevésbé gondolhatjátok idegesítőnek a karaktereket.
Út Alaszkába, és az élet soha nem várt fordulatai.
Calla Fletcher új emberként tér vissza Torontóba, nehezen találja a helyét, és még mindig borzasztóan szerelmes a goromba bozótpilótába, akit maga mögött hagyott. Amikor Jonah felbukkan az ajtajában egy visszautasíthatatlan ajánlattal, rászánja magát, hogy sietve visszatérjen Alaszkába, és együtt belevágjanak izgalmas jövőjükbe.
De Calla hamarosan megtanulja, hogy a legjobb szándék is vezethet be nem tartott ígéretekhez, és kemény ára van a kompromisszumnak – egy belső-alaszkai rönkház éppolyan elszigetelt tud lenni, mint a nyugati tundra világa.
Mialatt Jonah többet tartózkodik távol, mint otthon, Calla egyik szomszédja elhatározza, hogy igazi alaszkaivá neveli őt, a másik szomszédja viszont nagyobb eséllyel fog rá puskát, mint hogy a segítségére siessen. Calla mindeközben keresi a saját útját. A bóklászó vadak világában folyamatosan résen kell lennie, és nem csupán a hideg, sötét, téli hónapokat jellemzik zord körülmények; időnként még a saját ajtaján kilépni is rémisztő.
Vajon milyen sorsra jut végül?
Könyvmolyképző, 2023 Oldalszám:
520 Eredeti cím:
Wild at Heart Olvass bele Moly-olvasás
Miután befejeztem az első részt rögtön nyúltam a következő után – tettem mindezt úgy, hogy alig három napom maradt novemberből és mindenképpen december előtt akartam kiolvasni. De ezzel a sorozattal nagyon könnyen lehet haladni és ez főként annak köszönhető, hogy az ember tudni akarja, hogy mi történik.
Calla és Jonah kapcsolata pedig tele van fordulatokkal, amiket igazából minden párkapcsolatban átélnek az emberek. Sokáig nem tűnik fel nekik, hogy igazából ugyanazon az életúton mennek keresztül: mindketten hátra hagyták otthonukat, hogy egy közös otthonuk legyen. Persze ez már alapból nem olyan egyszerű, mert Calla és Jonah más igényekkel rendelkezik és a kompromisszumok meghozatala igencsak nehezen megy mindkettőnek.
Sajnáltam, hogy ebben a részben keveset voltunk Bangorban és így kevesebbet találkoztunk Agnesszel és Mabellel. Viszont örültem, hogy Alaszka más tájait is felfedezhettük, és kifejezetten jó volt, hogy több hónapot ölelt fel a regény, így nem csak a zord telet, hanem az időnként meglepően meleg (25 fok, ami többnek érződik) nyarakat is megismerhettük. Az első részben is nyár volt, de itt most valahogy jobban kijött, valószínűleg az évszakváltozások miatt.
Trapper’s Crossing megismerése ugyanakkor nagyon hangulatossá tette a könyvet, főleg, hogy Calla szemén keresztül láttuk, aki még mindig nem tudta levetkőzni a városi-lány létét. Igazából Jonah helyismeretén csodálkozom, mert nem töltött túl sok időt a földön és mégis képes volt bárhova elmenni.
Az új szereplők közül Roy lett a kedvencem, ami nem meglepő – szeretem a rejtélyes múlttal rendelkező szereplőket, akikről tudod, hogy biztosan valami meglepővel áll elő a történet végére. Néhány dolgot sejtettem már előre, de azért voltak igazán nagy meglepetések is.
Marie antipatikusabb lett és ez nagy rész Jonah-nak köszönhető azzal, hogy a problémáit Callával vele osztja meg – ez nagyon zavart végig, mert túl azon, hogy mindenkinek egyértelmű volt, hogy Marie szerelmes Jonah-ba, kivéve Jonah-t, még ráadásul rá is hagyatkozik. Konkrétan ez volt az egyetlen, ami nagyon zavart és ami konkrétan a fő vitánál szerintem tök jogos volt Calla részéről.
Szerintem Calla rendkívül bátor és Jonah nem minden esetben volt vele támogató. Teljesen megértettem azt, hogy nem akar az édesanyja nyomdokaiba lépni és ezért kért Jonah-tól bizonyos dolgokat. Viszont szerintem a lány javára írható, hogy amint tudomást szerez Jonah igazi vágyairól, enged. Az viszont, hogy Jonah nem veszi észre, hogy Callát mi bántja igazán frusztráló – szerintem a kommunikáció náluk is félrement egy kicsit, mondjuk nehéz is úgy bármit megbeszélni, hogy alig találkoznak.
Viszont ami kifejezetten tetszett itt is, hogy Calla nem lett hirtelen alaszkai őslakos. Tetszett, hogy fontos számára, mint nagyvárosi lány, mindenféle olyan dolog, ami másoknak nem – ez hozzá tartozik és ez a jelleme egy nagy részének hozzátartozója. Nem gondolnám, hogy rossz dolog lenne a saját ízlésére szabni az otthonát és az, amit a végén tesz még többet ad hozzá – kíváncsi vagyok, Mabel és Agnes hogyan reagáltak.
Kicsit több félrefordításra figyeltem fel – csupán abból gondolom ezeket, mert értelmetlen volt a mondat –, de én túl tudok lendülni ezen, ha nem egy helyesírási és félrefordítási hiba az egész – és itt nem ez volt a helyzet, szerencsére. A borító még jobban tetszik és ezt az őszies hangulatának köszönheti, mert ezeket a színeket szeretem a legjobban.
Olvassátok el ezt is a sorozatból, mert tényleg nagyon jó, még ha nem is a legmozgalmasabb a történés. Nagyon jól bele lehet pillantani az alaszkai életbe és a beilleszkedés nehézségeibe, ami legtöbbször nem is a környezetből, hanem saját magunkból indul.
Ez a rész még egy kicsivel jobban tetszett, mint az első rész. Nagyon élveztem Calla alkalmazkodásának és az élet egyes részeivel való megbirkózásának jeleneteit olvasni. Calla változott, de nem lett szöges ellentéte a korábbi énjének és ez nagyon újszerű volt.
Szerintetek mennyire képes egy ember elmenni, hogy azzal legyen, akivel szeretne? És hogyan tudja túltenni magát, ha kb. sosem látja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.