Sziasztok!
Egy olyan könyvről hoztam most a véleményem, ami nekem nagy kedvencem lett. Nem egy váratlan fordulatokkal teli akció könyv, hanem egy szívmelengető, kissé klisés. A helyszín Alaszka és a főszereplők igazán ki tudják húzni a gyufát – de megéri, egyszerűen a kötet letétele után boldog vagy.
A sors ismétli önmagát?
Calla Fletcher kétéves volt, amikor az édesanyja vele együtt elmenekült az alaszkai vadon és az elszigetelt vidéki életmód kihívásai elől, és elhagyta Calla apját, Wren Fletchert. Calla sosem nézett vissza, és huszonhat évesen a mozgalmas torontói életen kívül nem ismer mást. Amikor azonban az apja felveszi vele a kapcsolatot, és tudatja, hogy súlyos beteg, a lány tudja, hogy ideje megtennie a hosszú utat a határ menti elhagyatott kisvárosba, ahol született.
Calla szembenéz a mászkáló vadakkal, a különös nappali órákkal, az elképesztő bolti árakkal és időnként még – szent ég! – a kinti pottyantós vécével is, cserébe, hogy megismerhesse az apját: a férfit, akivel a rengeteg hibája ellenére is újra törődni kezd.
Ám miközben nagy küzdelmek árán igyekszik hozzászokni a sarkközeli éghajlathoz és az otthonitól teljesen eltérő életritmushoz, Jonah – egy csendes, cinikus és büszke alaszkai pilóta, aki Calla apjának repülős vállalatát, a Vadont működteti – alig várja az elkényeztetett városi lány bukását. Meggyőződése ugyanis, hogy Calla túlságosan kényes ahhoz, hogy megbirkózzon a vadonnal.
Jonah-nak feltehetőleg igaza van, de Calla eltökéli, hogy bebizonyítja a tévedését. Aztán váratlanul azon kapja magát, hogy elmélyül a kapcsolata a robusztus pilótával. Ahogy a férfi rejtett megvetése egyre halványul, barátság veszi át a helyét – vagy talán valami mélyebb is?
Könyvmolyképző, 2021 Oldalszám:
488 Eredeti cím:
The Simple Wild Olvass bele Moly-olvasás
Ez bizony az a könyv, amibe az ember egyszerűen beleszeret. Az utóbbi időben rájöttem, hogy nagyon tetszenek azok a történetek, amikor a főszereplő a komfortzónájából kilépve egy teljesen új közegben találja magát. Ez pedig pontosan ezt adta és még ráadásul nem lett eltolva a főszereplő karaktere sem.
Adott Calla, aki Alaszkában született ugyan, de életének csak első két évében élt ott, majd édesanyja jobb élet reményében gépre szállt és Torontóban kötöttek ki. A háttérben a kérdés, hogy vajon a szülők nem szerették annyira egymást, hogy bármivel megbirkózzanak? Vagy valami más van a háttérben?
Nos, 24 évvel később Calla kap egy telefonhívást és mivel torontói élete amúgy is éppen a lejtőn tart egyre lejjebb, úgy dönt, meglátogatja édesapját. Eleve úgy indul neki az egész kalandnak, mintha a fogát húznák, de eltökélt abban, hogy legalább megismerje édesapját. Ez a kaland azonban sokkal mélyebb érzelmeket penget meg benne és végül sokkal nehezebb otthagynia az alaszkai Bangort – ami amúgy egy valóságban nem létező hely, de nem is baj.
Kiszámítható a történet, nagyon is az, mégis azok a mellékszálak, amik feltűnnek éppen eléggé egyedivé és érdekessé teszik. Az egész könyvet átjárja valami báj és a változás ígérete. Az biztos, hogy a legérzelmesebb jelent az, amikor Calla anyukája megjelenik Alaszkában és elbúcsúzik volt férjétől. Ez az a pillanat, amikor az olvasó fejében helyére kerülnek a dolgok és mindenki megnyugszik, hogy ez megtörtént – mert nekik muszáj volt elbúcsúzniuk.
Az egyik legmegfogóbb szál szerintem Wren és Susané – Calla szülei – és talán azért, mert nem arra lyukadunk ki a végén, hogy újra összejönnek, hanem az a mély szeretet, ami az évek során végig megvolt köztük és aminek véget vetettek, hogy a másik boldog legyen. Minden tiszteletem Simoné – Calla mostoha apja –, mert képes úgy szeretni egy nőt, hogy tudja, a szíve igazából sosem lesz teljes egészében az övé. Nagyon szép és mély szerelmi történet ez, ami kellett.
Calla és az apukája kapcsolata szerintem az egyik legmeghatóbb. Ahogy Wren Fletcher próbálkozik és ugyanakkor mindent rá akar bízni a lányára, aki egy régmúlt lelkisérülés miatt nem tud eleinte nem haragudni az apjára. Az utolsó napok, hetek egyszerűen szívbemarkolóak, ahogy kiépül a kapcsolat köztük, ahogy Wren lénye egyre jobban a felszínre kerül.
Calla szálából természetesen nem hiányozhatott a romantika sem, ami egy bizonyos Jonah személyében érkezett az életébe. Tipikus marakodós kapcsolatuk volt az elején, ami az idő előrehaladtával változott át valami bensőségessé. Azt mondják, hogy enemies-to-lovers toposz ez, pedig szerintem inkább csak marakodás volt némi félreértéssel – és kegyetlen őszinteséggel.
Eleinte nem tudtam kedvelni Jonah-t, hiába tudtam, hogy mi lesz a végkimenetele ennek a szálnak – túlságosan igazságtalan volt Callával, amit nehezen viseltem. Viszont volt egy pillanat, a vacsora, amikor olyat tett, ahol rögtön tudtam, hogy tényleg csak tudatlanságból szemétkedik a lánnyal.
Az ő szálukban szerintem az volt a legjobb, hogy olyan puhatolódzó volt az elején, mikor felismerték, hogy mit is éreznek. De kifejezetten erőssége volt a könyvnek, hogy nem húzódott el az udvarlási fázis és egyigazán egyedi megoldással lettek ők tulajdonképpen egy pár, még ha ezt nem is mondták ki akkor.
Az egyik legmeghatározóbb karakter, aki talán más, mint akikről általában olvasok az Wren Fletcher. Ő tipikusan a halk szavú, nagyszívű és igazi önfeláldozó típus, aki bármit megtenne a szeretteiért és azokért, akikért felelőséggel tartozik – akár csak úgy érzi ő maga.
Calla karaktere meglepően jól volt felépítve, kicsit féltem tőle az elején. Nem vetkőzte le kb. a második pillanatban a lényét és időbe telt neki engedni, hogy saját magának megengedje a lazaságot. Kifejezetten tetszett benne, hogy nem hazudtolta meg magát még a történet végén sem.
Jonah az, akit én eleinte nem kedveltem, ahogy már említettem, de aztán nagyon nőtt a szememben. Ő tipikusan az, akiről az ember lánya álmodozik, amikor könyvet olvas. Ugyanakkor egyszerűen nem túl tökéletes és ez üdítő változatosság – megvannak a hibái, és ráadásul még kötekedő is.
A mellékszereplők is egyszerűen tökéletesek a tökéletlenségükkel. Agnes, Mabel és a többiek úgy jelennek meg, hogy nem követelnek túl sok szerepet, de fontos a jelenlétük ilyen-olyan okokból.
A fordítás szerintem jól sikerült és a szerkesztés is – volt egy-két félrefordítás, ami szemet szúrt, de nagyon nem akasztott meg semmi. A borító valami csodálatos szerintem, egyszerűen kedvet kapok ahhoz, hogy levegyem a polcról a könyvet és betegyem a bőröndömbe majd elutazzak Alaszkába.
Én azt ajánlom, hogy mindenki olvassa el, mert egyszerűen az élmény, ami ennek a könyvnek az olvasása közben kapható az szükséges. Tele van lélekmelengető pillanattal és mellette rengeteg humorral.
Ez a könyv nekem nagy kedvencem lett és nem is számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog, főleg mert belefutottam olyan értékelésekbe, amikben azt hangsúlyozták ki, ami alapvetően rémesen idegesít engem is. De meg kell, mondjam, én túl tudtam lendülni rajtuk.
Ti esetleg olvastátok már? Hogy tetszett? Szeretitek a kissé klisés, de mondjuk szép helyen játszódó könyveket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.