20. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Az utolsó fejezetben Jane-nek ki kell lábalnia a letargiából, mert túl sok idő eltelt ebben az állapotban. De más problémákkal is meg kell küzdenie, miközben édesapját csodálja.

Fandom: Spirit-Alkonyat Helyszín La Push Korhatár: +16 Terjedelem: 2661 szó

Újabb és újabb nap telt el úgy, hogy vártam, felébredjek ebből a szörnyű rémálomból, de ez nem történt meg. Nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy felkeljek, csak a fürdőszobába mentem át, amikor úgy éreztem, már nem bírom tovább elnyomni a szükséget. A baba minden bizonnyal érezte a boldogtalanságomat, mert sokkal kevesebbet mozgott, de tudtam, hogy rendben van, mert mikor a hasamra tettem a kezem mindig odabújt.

Apa mindig hozott be valamit enni, amit készségesen meg is ettem, de csak a baba miatt. Ha egyedül rajtam múlt volna, biztosan éhen haltam volna már. Minden este álomba sírtam magam és reggel úgy keltem fel, hogy tudtam, ez a nap is ugyanolyan lesz, mint a többi. A letargikus állapotnak egy jó hozadéka volt, bármennyire is kényelmetlen volt a nagy pocakom, tudtam aludni.

Újra és újra felidéztem magamban a jelenetet, ahogy Marcus és Vanessa ott állnak a kezükben a levelekkel, a szemükben a sajnálattal. Azt, ahogy mindenki engem vagy éppen apát nézték és várták, hogy leessen a tantusz. Apa átváltozása és vonyítása – számára értelmet nyert a korábbi hirtelen fájdalom. A görcs és az ájulás.

De ez a reggel más volt. Tudtam, hogy vége az önsajnálatnak és magamhoz kell térnem, mert így csak magamra maradok. Felültem az ágyban, ami maga egy csoda volt, mert eddig ezt se tettem meg. Apa meg is lepődött, amikor belépett az ajtón, de nem szólt semmit csak letette a tálcát mellém aztán leült a lábamhoz. Láttam a szemén, hogy sírt, de a világért nem említettem volna meg, akkor a büszkeségébe tapostam volna bele, amit nem akartam. Ő végig mellettem volt és vigyázott rám, pedig neki sokkal jobban fájhatott.

Nem szólalt meg, igazából nem is nézett rám miközben ettem. Láttam rajta, hogy fogyott és szinte biztos voltam benne, hogy azalatt az idő alatt, amíg én letargikus állapotban léteztem ő nem változott át. Miután megettem mindent, amit felhozott, mellé kászálódtam és megfogtam a kezét. Ő volt az apám és bebizonyította, hogy mennyire fontos vagyok neki miközben én saját magamat sajnáltattam.

-       Köszönök mindent. – Hangom nem volt több erőtlen suttogásnál, de tudtam, hogy a környéken mindenki hallotta, aki csak egy picit is felénk figyelt.

-       A lányom vagy.

-       Csak neked számítok. Annyira igazságtalan ez az egész helyzet. Mielőtt idejöttem volna, összevesztünk. Anya és én. Hülyeség volt az egész, én makacskodtam, hogy vele akarok menni és neki segíteni, ő viszont ide küldött. Ha nem lett volna a francos bevésődés simán elhagytam volna Forksot és akkor anya még élne, mert nem lett volna egyedül. Ha nem találkozom Carlisle-lal, akkor anya még mindig élne. – Türelmesen végighallgatta a kitörésemet és meg sem próbált lenyugtatni, ő tudta, hogy erre van szükségem. – Meg se látogatott. Azt hittem, hogy azalatt a kevés idő alatt sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz. Azt mondta, szeret. Levette a gyűrűjét. És még sincs itt.

-       Jane, utálom ezt mondani, mert a vérszívók annyi minden elkövettek ellenünk, de Carlisle minden este itt volt és reggelig itt maradt, amíg a kórházba nem kellett mennie. Szeret téged és nem csak a bevésődés miatt.

Arcomat a kezembe temettem és úgy zokogtam. Azt hittem, egyedül vagyok pedig végig mellettem volt és vigyázott rám az apám és a szerelmem is. Azt tudtam, hogy Carlisle boldog lesz már attól is, hogy végre felkeltem az ágyból, de azt már nem tudtam megmásítani, amit anyámnak mondtam az utolsó találkozásunk alkalmával.

 

Anya nagyon komolyan nézte a papírt és láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal, de nem kért a segítségemből. Azt mondta, hogy neki kell megírnia a levelet és nem másnak. Soha nem láttam ezelőtt ennyire szétesettnek és nem értettem az egészet. Amióta edzettem vele és tanultam mindig úgy éreztem, hogy legyőzhetetlen és ezáltal én is az vagyok.

Mindig nagyon keménynek mutatta magát.

Most viszont elesettnek tűnt.

Bekopogtam az ajtón mikor láttam, hogy összehajtja a levelet és berakja egy borítékba. Nem tudtam, kinek írta és miért, de biztos voltam benne, hogy jó okkal tette. Olyan volt, mintha látta volna a jövőt és arra akart volna felkészülni valamilyen úton-módon. Életemben először úgy éreztem, hogy a magabiztos kőszikla, aminek láttam, megszűnt.

-       Jane, jól figyelj rám. Emlékszel, amikor elmondtam neked, hogy kiket kell óvnunk?

-       Igen, anya. Ezt csináljuk évek óta. – Az én hangom sokkal erősebb volt és gondtalanabb, mint az övé.

-       Amire most kérlek az nagyon fontos. El kell menned La Pushba és fel kell keresned az apádat, Joshua Callt. Amikor megtaláltad, ott kell maradnod velük és ha úgy alakulnának az események, meg kell őket védened.

-       Anya, ne csináld, mi így vagyunk jók. Egy csapat, mindig ezt mondtad.

-       Jane, ne vitatkozz velem! – Hangjába újra visszatért az erő és ellentmondást tűrően ejtett ki minden szót. – Ha azt mondtam, menj La Pushba, akkor te szó nélkül odamész!

-       Persze, mert mindig az van, amit te mondasz. Mindig is parancsolgattál csak, nem vetted figyelembe mások érzéseit – vagdalkoztam és hiába éreztem, hogy elvetettem a sulykot, akkor minden dacommal belelovaltam magam.

-       Jane, kérlek, ha te nem mész oda, akkor ki fogja megvédeni őket? Ki fogja megtanítani őket mindarra, amire én tanítottalak Téged? – Szinte már könyörgött, ami rá nem volt jellemző, én viszont még mindig nem láttam a lilaködtől.

-       Elmegyek, de nehogy azt hidd, hogy szívességet akarok tenni neked. Nem! Elmegyek, mert látni sem akarlak!

Ezek voltak az utolsó szavaim és egy szó nélkül felkaptam a pakkot, amit előre kikészített nekem. Visszanéztem még az ajtóban rá és láttam, hogy nem sír. Az én anyám sosem sírt, mert sosem lehetett gyenge. Mindig olyan akartam lenni, mint ő és így én sem sírtam.

 

Visszagondolva az utolsó beszédünkre, észre kellett volna vennem, hogy igenis látta a jövőt és meg akart óvni. Nagyon csúnyán beszéltem vele és úgy mentem el, hogy nem azt mondtam neki, hogy szeretem, hanem, hogy látni sem akarom – hogyan is bocsáthatnám meg magamnak a tettem?

Felálltam, mire apa is ösztönösen felállt és olyat tettem, amit addig nemigazán, megöleltem. Nem szóltunk egy szót sem csak percekig álltunk összeölelkezve. Újra megéreztem a jóslófájást, de már nem lepett meg és így sikeresen az elmém hátsó szegletébe száműztem az érzést. Odáig jutottam délutánra, hogy le is tusoltam – nagyon jól esett a bőrömnek a forróvíz, végre teljesen elengedhettem magam –, valamint váltottam pár szót a házban táborozó vámpírokkal és farkasokkal.

Megtudtam, hogy többen a ház közelében várakoztak napokig, hogy biztosan tudják se apa, sem én nem kerülünk nagyon mélyre. Nagyon büszke voltam az édesapámra, amiért képes volt magát tartani és ezt mindenkinek el is mondtam. Láttam mindenki arcán, hogy próbálnak nyugodtnak mutatkozni, de tudtam, hogy mindenkit felzaklatott mindaz, amit anyám leírt.

Nem sokáig bírtam a csevegést, még mindig egyedül szerettem volna lenni, ezért miután udvariasan megköszöntem mindenkinek, hogy aggódott értünk és hálás vagyok a részvétükért, elindultam a saját utamra. Nem tudtam, hogy mennyire hiányzik a séta egészen addig, amíg az erdőt el nem értem és rá nem jöttem, hogy az égegyadta világon semmire nem gondolok csak arra, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem.

A baba is megérezte ezt az újdonságot, mert izgatottan rugdosott, bár nem volt az igazi, mert már elég kicsi helyen kellett léteznie. Ha nem lép rá egy ágra, ami kettétört a súlya alatt, még akkor is tudtam volna, hogy követ. Edward még akkor is figyelt rám, amikor teret kellett nekem hagynia és tudtam, hogy nem csak Carlisle miatt tette, hanem azért is, mert felelősnek érezte magát azért, hogy mindketten boldogok legyünk, amennyire csak lehet. Tisztes távolból követett, de biztos voltam benne, hogy figyeli a gondolataimat, amit jelenleg nem is akartam elrejteni, mert gondtalannak éreztem magam.

Egy erőteljesebb fájás hatására meg kellett állnom, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, mert nem volt ismeretlen. Kicsit később újra meg kellett állnom, majd még egyszer és aztán rám tört az a fajta görcs, ami a baba átváltozását jelezte, de félbemaradt az érzés és tudtam, hogy mégse változott át – már most sokkal több mindent meg tudott tenni, mint én vagy bármelyik farkas.

Edward a görcsnél mellém lépett, hogy meg tudjak kapaszkodni benne, amiért igazán hálás voltam. Nem volt ő rossz ember és már régóta nem is haragudtam rá, hiszen megértettem, hogy csak az apját óvta.

-       Nagyon nehéz volt neked, igaz? Amikor Carlisle szétesett. – Csak bólintott. – Nyugtass meg, hogy most nem akarsz kicsinálni, mert lelkileg bántottam apádat.

-       Nem bántottad. Hidd el nekem, megérti, min mész keresztül és tiszteletben tartja a magányt, amire vágytál.

Folytattuk utunkat előre, én magam se tudtam volna megmondani, merre tartunk, de nagyon jól esett a szabadban lenni. Közel éreztem magam anyához és ez megnyugtatott. Nem volt célom a sétában, de kifejezetten örültem neki, hogy Edwardba kapaszkodhattam, mert a pocakom miatt nem láttam minden ágat, ami a lábam elé került – ő viszont gyakorlott mozdulattal emelt át mindegyiken.

-       Tényleg ott volt minden n… – Egy nagyobb fájás megakasztott a beszédben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is az érzés. – …ap?

-       Igen, nem is nagyon találkoztunk vele, csak az, aki apád házában várt. – Akartam kérdezni, de egy az előbbihez hasonló fájás már a gondolataimat is félbeszakította. A csöndben megszólalt a telefonja hangja. – Jane, ülj le ide, rendben?

-       Inkább nem ülnék le, mert akkor nem tudnék felállni – mosolyogtam rá. Igaz volt, amit mondtam, hiszen annyira lentről egyszerűen lehetetlen lett volna feltápászkodnom még segítséggel is. Kicsit arrébb sétáltam, mert nem akartam a telefonbeszélgetésébe szándékosan belehallgatni.

-       Igen? Értem. Mondd meg Rose-nak, hogy nem olyan egyszerű észrevenni, ha valaki annyira fegyelmezett, mint ő. Nem tudom, Alice, nem én döntök.

Nem tudom, hogy csak másodpercek, percek vagy órák teltek el, míg Edward telefonon értekezett, de egy idő után meguntam és elindultam, mivel alapvetően egyedül indultam neki a sétámnak. A jóslófájások nem akartak elmúlni és mivel az egyetlen tanács, amit kaptam tusolásról meg leülésről szólt, nem nagyon tudtam vele mit kezdeni az erdőben. Nem volt annyira zavaró, de a gondatlanságomat azért beárnyékolta.

Újra rám tört az érzés, mintha anya ott lett volna velem és mikor behunytam a szemem magam elé képzeltem. Ebben a képzeletben elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom és, hogy nem úgy értettem, amit utoljára mondtam. Ő csak mosolygott rám, de nem szólt és nem jött közelebb hozzám. Elindultam felé, de későn eszméltem rá, hogy csukott szemmel indultam neki az erdőnek – az utolsó pillanatban kapott el egy erős kéz.

Habár nem akartam kinyitni a szemem, de mégis megtettem ezzel elbúcsúzva újra az anyámtól. Már éppen meg akartam köszönni Edwardnak, hogy újra segített talpon maradni, de akkor eljutott az agyamig az illat, amit érzek és az egyáltalán nem Edwardhoz tartozott. Felnéztem a mézszín szemekbe és a szívem, mint egy kolibri úgy kezdett verni, legalábbis érzésre olyan volt. Arcára valami megmagyarázhatatlan fájdalom ült és szememmel Edwardot kezdtem keresni – meg is találtam, tisztes távolságban állt és minket figyelt.

Valami baj van? – közvetítettem felé a gondolataimat és vártam, hogy bólintson vagy megrázza a fejét, de semmit nem csinált csak nézett minket és várt.

-       Tényleg úgy véled, hogy az édesanyád énmiattam halt meg? – Azon a megtört hangon beszélt, amit nem szerettem. Utoljára akkor hallottam, amikor megtudta, hogy ő a gyerekem apja. Sírni támadt kedvem és az agyam ezerrel pörgött.

-       Honnan…

-       Honnan tudom? – Ha nem vág közbe én akkor sem tudtam volna feltenni a kérdést, mivel egy minden eddiginél nagyobb fájás sikolyát kellett visszanyelnem. – Joshua elmesélte, hogy mint mondtál neki. Azért mondta el, hogy ne érjen meglepetésként. Jane, ha tényleg így gondolod és nem csak hibáztatni akartál valakit, akkor kérlek, mondd el!

-       Én nem úgy gondoltam. Carlisle, én szeretlek Téged és örülök, hogy… – megszorítottam a kezét és hiába tudtam, hogy nem érzi, abban biztos voltam, hogy érzékeli. – Jaj, ez nagyon fáj. – Hogy még jobban érzékeltessem, mennyire, még egy könnycsepp is kicsordult a szememből.

-       Mi fáj, szerelmem? – Kérdését betudtam annak, hogy a saját kérdésére várta a választ, máskülönben tudta volna, hogy mi fáj. Nem tudtam megszólalni, mert egy újabb fájás tört rám.

Hülye, hülye jóslófájások. Hogyan ne zaklassam fel magamat, ha fájásokkal kell küzdenem, hogy elmondjam életem szerelmének, hogy hálás vagyok neki, hogy megmentette az életemet? – Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben és nagyon reméltem, hogy Edward veszi a lapot és kisegít.

Szerencsémre jövendőbeli fiam a segítségemre sietett és elmondta Carlisle-nak, hogy csak hibáztatni akartam valakit. Próbáltam figyelni arra, amit mondanak, de úgy éreztem egy végeláthatatlan jóslófájásban ragadtam ezért elkezdtem sétálgatni, hátha attól elmúlik valamelyest.

Nem jártam sikerrel és továbbra sem voltam képes figyelni semmire. Egy fuvallat megcsapta az arcom, majd még egy és a fájás is végre elmúlt. Akkor vettem észre, hogy Edward kezében ott van egy táska és a földön a pokróc hever. Nagyon csábított a gondolat, hogy lefeküdjek és összegömbölyödjek, mert valamiért azt a tévképzetet vizionáltam magam elé, hogy úgy nem lesz több fájásom.

Carlisle és Edward engem figyeltek én viszont kénytelen voltam lehunyni a szememet mikor egy újabb fájás tört rám. Ezek már túl sűrűn jelentkeztek ahhoz, hogy jóslók legyenek, és elkezdtem ráeszmélni arra, hogy ezek nagyon is igazi fájások. Már nem csak a fájások miatt pánikoltam, hanem amiatt is, hogy szülni fogok.

-       Semmi baj, Jane, minden rendben van. De most le kéne feküdnöd, hogy megvizsgáljalak. – Edward olyan nyugodtan beszélt, én viszont képtelen voltam felfogni, amit mondott. – Carlisle?

-       Nézz rám! – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Már nem volt megtört sem a hangja, sem a tekintete. Boldog volt. – Én is szeretlek téged, Jane. De most nem szabad pánikolnod, minden rendben lesz.

Észre se vettem, mikor ültem le, de az egész nagyon furcsa volt. Carlisle nagyon megnyugtató személyiség volt, de nálam többszörösen hatékonyan működött. Már megszoktam, hogy Edward vizsgált meg, abba viszont egyszerűen nem gondoltam bele még, hogy a szülésnél mi lesz. Azt hittem, még tengernyi időm lesz.

-       Nem szülhetek az erdőben, az nem normális – tiltakoztam, de egy újabb fájás véget vetett a tiltakozásomnak. – Kérlek, Edward. – Én magam se tudtam, hogy miért könyörgök, mert kórházba sem akartam menni és emberek közé sem, de az erdőben sem akartam szülni. Örültem, hogy ruhában vágtam neki a sétának, mert így nem kellett túl sokat mozgolódnom, hogy minden zavaró ruhanemű lekerüljön rólam. Hallottam ahogy csendesen megjegyzi apró mosollyal a szája szegletében, hogy ebben a terhességben sem se volt normális.

-       Háromig számolok és nyomj. Egy, kettő, három és nyomj! – Én pedig nyomtam és tettem mindezt mindig, amikor rám parancsolt.

Néztem filmeket, olvastam könyveket a témában és mindben arról volt szó, hogy első gyereknél rettenetesen sok idő is eltelhet, mire megszületik a baba. Abban a hitben éltem, hogy mikor én következem akkor nekem is lassú lesz, ehelyett én még azt se tudtam volna megmondani, hogy mikor folyt el a magzatvizem, bár azért volt egy elég biztos tippem.

Nagyjából tíz perc telt el az első nyomás után, amikor azt a parancsot kaptam, hogy ne nyomjak többet. Edward lehajolt és valamit csinált, mire egy hangos sírás rázta meg az erdő békéjét – ezernyi madár szállt fel egyszerre és hangos csiripeléssel adta a világ tudtára, hogy megszületett a legifjabb Cullen.

-       Gratulálok a kislányotokhoz – adta a kezembe Edward a kisbabánkat. – Gyönyörű hugicát kaptam.

-       Tényleg gyönyörű – sírtam a büszkeségtől. Még magzatmázosan is látszott, hogy mennyire csodaszép. Felnéztem Carlisle-ra és láttam rajta, hogy meg van hatódva és könnyek nélkül sír.

Míg a szülés további részét Edward intézte, mi gyönyörködtünk a kislányunkban. Ránéztem a kis arcocskára és nagyon erősnek éreztem magam. Ezért a babáért bármire képes lettem volna és tudtam, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Abban is biztos voltam, hogy akik már csak fentről figyelhettek minket, mind nagyon boldogok.

Edward elkérte a kicsit, hogy bebugyolálja, majd visszaadta a kezembe. Carlisle úgy állt fel velem és a babával a karjában, mintha pehelykönnyűek lennénk és ezért nagyon hálás voltam, hogy egy vámpír lett életem szerelme. Nagyon fáradt voltam és nagyon büszke is. Minden negatív ellenérzés eltűnt belőlem és éreztem, hogy Carlisle ugyanígy van ezzel.

A Black-Cullen házhoz érve nem ért meglepetésként minket, hogy mind a vámpír, mind a farkascsaládom ott vár. Az első sorban Joshua Black foglalt helyet, amin nem lepődtem meg – tudtam, hogy az édesapám elsőként akarja majd megnézni magának az unokáját. A többiek türelmesen kivárták a sorukat és mindenki feszülten várta, hogy elmondjuk, mi lett a neve.

Carlisle letett egy fotelba és mellém állt. Nagyon sokan néztek ránk, a várakozás feszültsége szinte tapintható volt, nem szándékosan húztam az időt, de még mindig nagyon kimerült voltam. Ránéztem a szerelmemre és bólintottam, mert nem akartam már tovább várakoztatni senkit.

-       Hadd mutassuk be Cullen család és a quileute család legújabb tagját, a kislányunkat… – Hangjában büszkeség és boldogság bujkált.

-       Anne Carlie Cullent – mondtam ki boldogan.

 

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

Kedves Olvasók!

Elérkeztünk hát ide. Jane élete, születésétől kezdve, nem volt egyszerű és ez nem változott La Push felkeresésekkor sem. Még korántsem ért véget a megpróbáltatásai sora. Megszületett a baba, aki egy kis reménysugarat jelent a baljós jövőre nézve. A többi kapcsolat még nem teljes, hogyan is lehetne alig pár hét alatt? Az, hogy a Vámpírtél mikor érkezik, még nem tudom megmondani.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a pár fejezetet. Remélem, nem bántátok meg.

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella