5. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Kiderül, hogy Jane hogyan döntött – marad, vagy hátra hagyja a védenceit. Észrevehetettétek, hogy keveset szerepelnek Cullenék és a farkasok is eddig a történetben, de ez szándékosan van így – egyszerűen élveztem, hogy kicsit élőbb szereplővel dolgozhatom. Persze, lassan jönnek Cullenék is, hiszen fontos szerepük van a történet folyamán, de addig is, itt egy kis átvezető fejezet még.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +12
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 2236 szó

 

 

5. fejezet

 

A NAP SOKKAL, de sokkal jobban besütött az emeleti hálószobák egyikébe, mint a földszinti kis irodába – valahogy más illatok is voltak a szobában, mintha nem is abban a házban lettem volna, amit az otthonomnak kezdtem el tekinteni. 4 hét. Pontosan 4 hete hagytam ott anyámat és kezdtem el a kérésének megfelelően vigyázni a vámpírcsaládra. Oké, ez erős túlzás, tekintve, hogy a lábamat át sem tehettem a határon – így a védenceim több kilométerre voltak tőlem.

Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost, én tényleg megpróbáltam mindent, de egyszerűen a szívem szakadt bele. Ráadásul anyámnak is mindig meg akartam felelni és így úgy éreztem, hogy cserbenhagyom azzal, ha meg sem próbálok semmit. Végig az járt a fejemben, hogy talán, ha megvárom, hogy az apám visszatérjen, Jonathan talán meggondolja magát – vagy legalábbis engedi, hogy bebizonyítsam, én tényleg az vagyok, akinek mondom magam.

Életemben először kellett saját magamnak megteremtenie a saját háztartását. Lassan rádöbbentem, hogy nem tudom és nem is akarom elhagyni Forksot, viszont pénzem nem sok volt, így maradtam az elhagyatott házban. Pár hét elteltével már igazán otthonosnak mondhattam – de hosszú idő volt és megterhelő. Visszagondolva erre az időszakra, nos, eseményekben bővelkedett, bár szerencsére nem rossz értelemben. Visszagondolva, talán jót is tett nekem egy kis egyedüllét.

 

Lassan visszabandukoltam a házhoz a várostáblától és megint lerogytam a kanapéra. Ez egy lehetetlen helyzetnek bizonyult és rá kellett jönnöm, hogy a vésztartalékom kezdem lassan felélni – ami lássuk be, nem volt túl jó dolog.

Nos, Jane, ideje, hogy állást keress, mert te bizony itt maradsz. – A gondolatra, hogy állást kell vállalnom nem szorult össze a gyomrom. Alig vártam, hogy dolgozzak.

Másnap reggel miután felkeltem és a mosdóban a nem létező gyomortartalmam odaajándékoztam a WC-nek, összeírtam, hogy mikre lesz szükségem. Egy elég nagy listát sikerült összeírnom olyanokkal, mint például ágymatrac – mert ágykeretet találtam –, mikró és a tisztítószerek sem maradhattak le.

A listám olyan hatalmasra duzzadt, hogy olyan érzésem volt, mintha most vettem volna egy lakást és azt akarnám berendezni. Illetve rádöbbentem, hogy igenis jól akarom magam érezni és végre önálló akarok lenni. Nem akartam többet úgy költözni, hogy ne térhessek haza. És ehhez állást kellett találnom.

Az első gondolatom az volt, hogy a The Lodge-ban vállalok pultos munkát, de ahogy elhaladtam a különböző üzletek mellett eszembe jutott a dekorációs bolt. A táskámba nyúltam és a járda közepén szinte áttúrtam az egészet – egy női táska sok mindent rejt és az enyém sem volt különb. Végül az oldalsózsebben találtam meg az összegyűrt papír fecnit – a szokásos boltnyitási akciókon kívül a szórólapon az is rajtaszerepelt, hogy munkatársakat keresnek.

A pultosságot másodpályára téve a lakásdekorációs bolt felé vettem az irányt. Bíztam benne, hogy egy hely még maradt nekem és sikerül eredményesen zárnom ezt a napot. Az ajtó feletti csengettyű megszólalt, amikor kinyitottam az ajtót. A fiatal csajszi volt bent, de most a srácot nem láttam – így a csajszi is kedvesebben köszöntött.

-     Szia! – köszöntem rá egy mosoly kíséretében. – A szórólapon láttam, hogy munkatársat kerestek.

-     Dolgozni szeretnél?

-     Igen. Nem szeretném felélni minden tartalékom. – Őszintén meglepődtem azon, hogy mennyire váratlanul érte a lányt, hogy bementem munkát vállalni.

-     Hát, kihívom a főnököt. De egyáltalán nem tűnsz olyannak, aki itt jól érezné magát. Egyáltalán nem tűnsz idevalónak.

Úgy éreztem magam, mintha leforráztak volna. 22 éves voltam és habár rengetegszer megkaptam már azt, hogy túlságosan sznobnak tűnők holmi kispolgári dolgokhoz, ez egyáltalán nem így volt. Anyám mindig azt mondta, hogy ez azért van, mert az emberek ösztönösen érzik a zsigereikben, hogy mások vagyunk. Ezért is akartam hazamenni – ott nem kellett titkolni a valódi énem.

Az üzletvezető egy ötvenes éveiben járó nő volt, akinek a mostanság divatos erős smink éppen annyira nem állt jól, mint a fiataloknak. Igyekeztem rendezni az arcvonásaim és nem arra gondolni, hogy én itt annyira nem is lógok ki – a flegma korombéli lány, az agyonsminkelt üzletvezető és még ki tudja, milyen emberek dolgoznak itt. Az utolsó mondatokra már annyira nem is figyeltem csak arra vártam, hogy végre elmondja azt, hogy dolgozhatok-e itt, vagy sem.

-     Olyanokat, mint te itt Forksban nem szoktak annyira foglalkoztatni, mert az indiánok szeretnek a saját területükön élni. Ezért sem egyértelmű nekem, hogy miért akarsz te itt dolgozni, de legyen. Kell a munkaerő és, ha egy kicsit is értesz a lakberendezéshez, akkor jó leszel.

Először letaglózott, hogy valaki a származásom miatt nem akar alkalmazni – mert egészen biztos voltam benne, hogy majd nemet mond nekem a nő. Aztán rájöttem, hogy ez egy eldugott kis város, ahol még élhetnek ezek a bőrszín szerinti megkülönböztetések – La Push-t ismerve, illetve azt, hogy egy darab indiánt nem láttam Forksban arra engedett következtetni, hogy vagy a rezervátum nagyon elszigetelt vagy éppen a farkas énjük miatt nem keresték a normális emberek társaságát.

Lett munkám, aminek nagyon örültem, főleg talán azért, mert nem kellett pultosnak állnom vagy pincérnőnek. A lakberendezés pedig amúgy is a végzettségemhez illett – ahhoz a végzettséghez, amit anyám nem támogatott és csak úgy sikerült meggyőznöm, hogy kell a végzettség, hogy az elvegyülést hoztam fel indokként. Lakberendező tanfolyamot végeztem el, mert az volt a tervem, hogy amikor úgy döntök, különválok anyámtól, akkor hazamegyek és ott a régi házakat renoválom.

Mert sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lenne anyám nélkül Forks utcáin lépkedni – mert sosem gondoltam arra, hogy nekem tényleg meg kell majd egyedül védenem egy vámpírcsaládot. Viszont számtalanszor elgondolkoztam azon, hogy milyen lenne hazamenni és ott élni – örökké.

Mivel csak a hétvégén kezdtem dolgozni, úgy gondoltam, hogy visszamegyek ideiglenes otthonomba, miután bevásároltam néhány dolgot – mivel meg kellett rendelnem azt a néhány holmit, amit reggel összeírtam és vagy nem lett volna célszerű megbotránkoztatni az embereket azzal, hogy mindent elcipelek félvállon vagy éppen nem is volt a városban. Mivel azonban ezt a picinyke eldugott települést valamiért képtelen voltam elhagyni és az anyámnak tett ígéretem is idekötött, így úgy döntöttem, beköltözök a házba – és reméltem, hogy azok a vámpírok nem térnek vissza, akiké volt egykoron.

Elsétáltam a határig, ahol éreztem a hátamon a tekinteteket, de nem érdekelt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem a határ másik oldalán kéne lennem, mert ott vár rám valaki. Talán csak a félelmet éreztem magamban, hogy tudtam, micsoda veszély fenyegeti az itt élőket és én nem lehetek ott és védhetem meg őket.

Nagyon nehezen ment a hazasétálás, mert megint megszédültem párszor – legalább már nem hánytam. Akárhányszor megszédültem, mindig az jutott eszembe, hogy valami nem stimmel velem, de sosem szerettem orvoshoz járni és nem is éreztem magam annyira rosszul. Nem lehettem beteg, átlagos betegséget nagyon ritkán kaphat el a mi fajtánk. Azonban a szédülés nagyon zavart így eldöntöttem, hogyha doktor google nem tud nekem segíteni, akkor felkeresek egy orvost.

Miután hazaértem és ettem egy kis ebédet, úgy gondoltam, ideje lesz az újonnan vásárolt laptopom segítségét igénybe venni. A tervem az volt, hogy miután rendeltem magamnak például ágymatracot, ránézek a tüneteimre és bízom abban, hogy orvos segítsége nélkül is képes vagyok a gyógyulásra. Nos, miután megrendeltem mindent az álmosság olyan erővel zúdult rám, hogy képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Mintha két ólom golyót lett volna a szemhéjamon, úgy csukódott le a szemem.

Szinte átaludtam az egész napot, azt sem értettem, hogy mégis mi történt velem. A fejem nehéz volt, nagyon kellett pisilnem és úgy éreztem magam, mintha ebédre tüzet nyeltem volna – pedig sima egyszerű húst ettem némi zöldséggel. Miután végeztem a mosdóban, belenéztem a tükörbe, de olyan furcsán éreztem magam miközben a saját tükörképem néztem – valahogy nem ismertem magamra.

A bőröm fájt és olyan száraznak tűnt egyes helyeken, mintha emberi bőr helyett valami pergament simítanék végig. Egyszerűen borzalmasan néztem ki és borzalmasan is éreztem magam – egyedül talán a hajam tűnt normálisnak, már-már dúsabbnak hatott, bár ezt betudtam annak, hogy a testem kimerült attól, hogy gyakorlatilag napokig nem bírtam enni. A melleim feszülése kicsit megnyugtatott, mert tudtam, hogy ez minek a jele és ez legalább kicsit csökkentette a stresszt bennem, mert nem tudtam eddig biztosra, hogy ennyi négy lábon való mozgás után mi lesz velem emberként.

Ahelyett, hogy rögtön bekapcsoltam volna a gépet, úgy döntöttem, hogy inkább elkezdek berendezkedni és hagyok pár napot a testemnek ahhoz, hogy újra megszokja, hogy két lábon járok. Tényleg hosszú kihagyás után végül is teljesen megértettem testem reakcióját – még azt is, hogy nem bírtam átváltozni. Ha ez valami betegség lett volna, azt egy sima orvos amúgy sem tudta volna meggyógyítani, hiszen mégis mivel gyógyította volna meg a farkas énem?

 

Az idő csak telt és telt én pedig napról napra egyre rosszabbul lettem. Egyszerűen nem éreztem jól magamat a bőrömben és csak akkor bírtam valahogy tartani magam, amikor a boltban dolgoztam. Imádtam a helyet és imádtam, hogy tudok segíteni a betévedő vásárlóknak – volt olyan, aki azért jött el Port Angelesből, mert egy ismerőse elmesélte neki, hogy milyen jó lakberendezési tanácsot adtam. Mondhatni a vásárlók tartották bennem az életerőt – néha azt hittem, el sem jutok a házig, annyira gyengének éreztem magam.

Mivel a főnököm is látta, hogy nem vagyok teljesen magamnál és habár a vásárlókat kisegítettem, én magam alig álltam a lábamon, így elküldött haza. Azt mondta, hogy egy hétig ne is lásson, mert kellek neki, de nem akarja, hogy valami betegség miatt kidőljek huzamosabb időre. Én pedig engedelmesen mentem a már kényelmes matraccal ellátott ágyamba zuhanni.

Szinte bezuhantam az ágyba, de rögtön fel is keltem, mert szaladnom kellett a mosdóba. Hihetetlen, hogy az elmúlt időszakban mennyiszer kellett kimennem a mosdóba – pedig nem is ittam többet a megszokottnál. Az jutott eszembe hirtelen, hogy talán az átváltozással van kapcsolatban a rosszullétem – talán azért, mert a szervezetem nem szokta ezt meg.

Felnyitottam a laptopom és elkezdtem beírni a tüneteim. Nem lepődtem meg, hogy mi volt az első találat és még el is olvastam, azonban a terhességet kizártam, mert a 8. hétre írták a tünetek nagy részét és én egészen biztosan nem voltam 8 hetes terhes. Persze elgondolkoztam azon is, hogy talán a vámpír gyermekek másként növekednek, de erre rákeresvén is egyetlen egy mondát találtam és aszerint, ha terhes lettem volna egy vámpír gyermekével, akkor már régen megszületett volna az a vérengző kisded.

Oh, mekkora mázli, hogy nem lettem terhes. Kirágja az emberből magát a magzat és az anya meg belehal. Szuperül hangzik – gondolkoztam el ezen összeborzongva.

A tüneteim viszont nem múltak el attól, hogy én kizártam egy dolgot. A következő ötletem viszont kicsit nehezebben volt lenyomozható – az interneten már számos vámpír teória kapott szárnyra, az igazsághoz azonban töredéke hasonlított. Így arra jutottam, hogy keresek néhány segítségemre lehető dolgot a többit meg megpróbálom kilogikázni – mert néhány vámpírokkal kapcsolatos tanításra emlékeztem azokból, amiket anyám megosztott velem.

Néha felkacagtam miközben olvastam az online fórumokat, mert nagyjából mindenféle tinilány arról kérdezgette a másikat, hogy milyennek képzelik el az álomvámpírjukat, vagy úgy egyáltalán egy vámpírt. Voltak elég hajmeresztőek is közöttük – ahogy voltak hajmeresztő oldalak is. Például olyan oldalakra is feltévedtem, ahol magukat vámpíroknak nevező emberek – nicnevek mögé bújt valakik – próbálták magukhoz csábítani lányokat. Egy csoportos beszélgetésnél például volt egy Dominic nevezetű, de az a fórum már több éves volt és azóta sem jelentkezett. Reméltem, hogy a lány, akivel utoljára beszélgetett még él.

 

Nos, akkor gondoljuk végig azokat, amiket az imént anyám mondott, mert végig az volt az érzésem, hogy ezek fontos dolgok, amiket jobb, ha mind megjegyzek. De nagyon nehezen ment, mert a telefonom folyamatosan rezgett jelezvén, hogy valaki nagyon akar tőlem valamit.

-     Jane? Figyelsz te rám? – Anyám egy másodperc alatt termett előttem és úgy nézett rám, mintha menten agyon akarna csapni.

-     Igen. Mindenre, próbáltam memorizálni. De hogy értetted azt, hogy a vámpírméreg a farkasokra halálos, de nekem nincs félnivalóm? Én is farkas vagyok. – A kérdésem után anyám elmagyarázta nekem, hogy mégis hogyan is lehet az, hogy én immunis vagyok a méregre.

Ezek után elengedett és én végre ránézhettem a telefonomra, ami azonban ott fogadott az cseppet sem nyugtatott meg. Anyámra néztem aztán ki és már ott sem voltam. Csak futottam, és futottam.

 

A vámpírméregre tehát lehettem esetleg allergiás, hiszen azóta voltak ezek a tüneteim mióta azon az éjszakán a vámpír megharapott. Ránéztem a csuklómra, amin most nem volt csuklópánt – szabályos alakzat, sehol dudor vagy baljós pirosodás. Viszont más magyarázatot nem találtam arra, hogy mi lehet a tüneteim hátterében.

Arra még halványan emlékeztem, hogy Jonathan azt mondta, hogy nem hisz nekem, mert én egy vámpír vagy félvámpír vagyok. Bizonyára a múltamra vezethető vissza a magyarázat, kivéve, ha ez a szag, amit ezek szerint árasztottam, azóta van rajtam, mióta…

Úgy döntöttem, hogy felkeresek egy orvost, habár sajnos az egyetlen aki ismert volt számunkra is, az bizony számomra megközelíthetetlen helyen volt. Viszont nagyon utáltam már, hogy szédülök vagy alszom, ezért minden erőmet összeszedve elindultam újra be a városba.

A gyógyszertárban szerencsére nem voltak sokan így a lehető legkevesebb szédelgéssel végeztem a nap végére. Hazafelé sétálva olvasgattam a gyógyszerek címkéit, viszont a hirtelen rám törő hányinger következtében kiesett a gyógyszeres zacskó a kezemből és én pár percre kényszermegállóra lettem kényszerítve – úgy látszik, hogy a nem-evésnek is hányás lesz a vége.

Miután sikerült elindulnom, úgy éreztem, hogy nem csak a gyomrom maradék tartalmát sikerült kiadnom magamból, hanem minden életerőmet is. Észre sem vettem, hogy mikor kerültem a határhoz annyira közel, hogy szinte már a láthatatlan vonalon egyensúlyoztam – a fák takarásából hallatszódó morgásokból azt vettem ki, hogy túlságosan közel vagyok. Aztán a semmiből úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom egy fában. Csakhogy az a fa már a határon túl volt.

Két vicsorgó farkaspofa meredt rám miközben én hátrálva elestem és a földön hátrafelé kúszva imádkoztam az életemért. Mikor úgy érzékeltem, hogy nem fogják leharapni a fejem – mintha a határ valamiféle láthatatlan ketrec lett volna a farkasok számára – minden maradék erőmet kieresztettem magamból és a lehullott levelek között elájultam. Kábultságomban olyan súlytalannak éreztem magam, mintha valaki karjában lettem volna. A kábultság fantasztikus volt. Békés és boldog. Véglegesnek tűnő.

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Jane allergiás lenne a vámpírméregre? Túlélheti ezt segítség nélkül, vagy nem is allergiás, hanem haldoklik, mint ahogyan minden alakváltó tenné a vámpírméregtől?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella