Kiakadás munka módra 2.0

Sziasztok!

Biztos emlékeztek még a kiakadós posztomra (ha nem olvastátok, ITT elérhetitek), amiben leírtam, hogy miként éltem meg a csoportváltást és mégis hogyan történt az egész. (Tudom, hogy alig vártátok, hogy jöjjön a folytatás.) Január negyedike óta eltelt kerek négy hónap és azóta is történt egy s más, amit megosztanék veletek. Most is áll, hogy egy nagyon énközpontú írás lesz és, ha nem érdekel Titeket, akkor egyszerűen ne kattintsatok a tovább olvasásra. Ha viszont érdekel Titeket, akkor elmesélem, hogy sikerült-e bevennem a leszarom tablettát és mennyi mindent csináltam.

Nagyon személyes bejegyzés, biztosan néhol kisarkítva, ahogyan én éltem meg a helyzeteket. Ha egy szóval jellemezném, akkor az ambivalens lenne az, már ami az egészet illeti. Kezdetben azt hittem, hogy ez majd kedvesebb lesz és végig Munkamizéria címen futott, de végül Kiakadás munka módra 2.0 lett a címe, mert nem is én lennék, ha a végén ne kaptam volna az élettől egy-két pofont.

 

 

Megjegyzés: KF = kisfőnök a továbbiakban is.

 

Még mindig itt vagyok.

Egész idő alatt azon gondolkoztam, hogy vajon mi a frászért nem hagytam már magam mögött az egész hóbelevancot (és tudom, hogy Ti is ezen gondolkoztok), de nem tudom még mindig a választ. Vagyis… az a helyzet, hogy nem látom annak lehetőségét jelenleg, hogy hova tudnék menni, mert hiába nézegetem a lehetőségeket, olyat, mint én nem keresnek. Szóval még kicsit várok, böngészgetek aztán meglátjuk mi jön előbb: a lehetőség vagy a terhesség. (Micsoda opciók.)

 

Átvisszamegyek az anyacégbe.

Az a helyzet, hogy nem sok választásom volt, mert a főnök csak udvariaságból kérdezte meg, hogy mit gondolok erről és amikor azt mondtam, hogy „Köszönöm nem” akkor fura grimaszba mozdult az arca. Szóval alkudoztunk és ezt az egészet Livnek már leírtam, úgyhogy bemásolom ide, mert szerintem igazán „szórakoztató” volt (amúgy idézőjel nélkül: tényleg az volt, mert életemben először TÉNYLEG én voltam az, aki alkupozícióban volt). Itt megjegyzem, hogy nem szoktam politizálni (főleg nem a főnökömmel), de itt lesz egy ilyen rész, de ennek az a története, hogy mikor láttam a beszélgetésben említett videót akkor annyira kiakadtam (párttól függetlenül kiakadtam volna), hogy azóta minden ilyen anyagias helyzetben ez előjön (férfiszakmában dolgozom, de dolgozom).

 

Főnök a nap végén (mikor máskor...) jött és elkezdte, hogy "Lenne ellenvetésed…" én meg közbevágtam, hogy "Igen". Ez a szokásos megérzésem volt, hogy mit akar mondani. Nem nézett rám csúnyán, csak meglepődött picit, de szerintem már megszokta azt, hogy kimondatlan mondatokra is tudok válaszolni.

Főnök: Tényleg?

Én: Igen. De azért kimondhatod a kérdésed, hogy tudjuk biztosra, hogy jóra mondtam igent. * próbáltam úgy nézni rá, hogy értse nem bunkóságból vágtam közbe, hanem mert tudtam, mit akar kérdezni *

Főnök: Mi lenne, ha azt mondanám, hogy lejárt a próbaidőd és átkerülnél az anyacéghez?

Én: Köszönöm nem. * és milyen finoman nem mondtam neki, hogy elmehet a 𝝅csába, öt éve itt vagyok *

Főnök: Tényleg? * ezen nagyon meglepődött, mintha azt hitte volna, hogy előtte vicceltem *

Én: Tényleg.

Főnök: És, ha elintézném, hogy a munkaidőd maradjon? [megjegyzés: kb. két hónappal ezelőtt bejött és elmondta, hogy kitalálta, hogyan maradhatna meg a munkaidőm és ezek után képes lett volna ezzel alkudozni…]

Én: Főnök… * ránéztem olyan "te tényleg ennyire alábecsülsz?” nézéssel *

Főnök: De miért nem akarod?

Én: KF, jó nekem a jelenlegi cég.

 

Na, ezek után beszéltünk másról, konkrétan arról, hogy akkor webdesignerkedjek és a kolléga majd odaad minden jogot és stb. Én meg néztem, hogy jóóóó, de eddig semmit sem csináltam valakinek, csak magamnak (és az is milyenmár). Szóval miután megbeszéltük a légy-webdesigner kérdéskört visszatértünk a váltáshoz.

 

Főnök: De mindenképpen át kell kerülnöd.

Én: Én is tudom, hogy csak udvariassági kérdésnek szántad. * itt már elég magabiztosnak éreztem magam és tudtam, hogy most jött el az időm *

Főnök: De mi ellenvetésed van? Hátha meg tudjuk oldani. Már a már említetten kívül.

Én: Tudod, Főnök, én utálom, mikor valakik azzal szórakoznak, hogy ide-oda teszegetnek. Ha én állást váltok az az én döntésem, az, hogy ide-oda pakolászgattok az viszont prosti nagy macera leginkább nekem. Még az Akadémiánál [= egy másik leányvállalata az anyacégnek] nem voltam.

Főnök: Ők foglalkoznak designnal, lehet, hogy a végén ott kötsz ki tényleg. * mondta ezt mosolyogva, szóval érezte, hogy zavar a pakolászosdi *

Én: Remek. Akkor olyan leszek, mint a költözés után a dobozok: minden szobában jártak, de végül nem maradtak sehol sem.

Főnök: De most akkor mi legyen?

Én: Velem lehet tárgyalni. * elég komolyan néztem rá, de azért mosolyogtam, mert nem akartam, hogy elviccelje a dolgot *

Főnök: Igen?

Én: Tudod, mielőtt még közbevágnál a szokásos idevágó paradigmákkal, ne tedd, mindenki TUDJA, hogy a fiúk többet keresnek, mint a lányok és erre reális magyarázat nincs csak annyi, hogy a fiúknak himbilimbijük van. Szóval, én szeretném megközelíteni legalább a fizujukat és habár tudom, hogy Novák Katika is azt mondta, hogy a nő ne akarjon ugyanabban a poziban ugyanannyit keresni, mint egy férfi [ez az a bizonyos videó, amiben ex-köztársasági elnökünk akkor még családügyi miniszterként képes volt ezt mondani, nő létére], de én mégiscsak szeretném megközelíteni legalább.

Főnök: Értem. Akkor mit szólsz ehhez? Utánakérdezek mekkora mozgásterünk van ilyen téren és mennyit tudnánk hozzácsapni a fizetésedhez illetve a munkaidő, így meggondolod?

Én: Mondtam, velem lehet tárgyalni.

Főnök: Akkor jövőhéten leülünk és megbeszéljük ezeket. Tisztán, úgy, hogy mindketten azt érezzük a végén, hogy rendben vagyunk.

Én: Legyen így.

 

Legyetek büszkék, kérlek, mert a nulla tudásomhoz kialkudtam egy fizuemelést. A jó hír amúgy, hogy azóta megvolt a beszélgetés is és habár konkrét számot nem kaptam ilyeneket igen [azóta már hivatalosan is az anyacéghez tartozok, de erről lejjebb lesz szó]:

valamennyivel több, mint 10%-os emelést kapok;

egy volt fiatal kolléga fizujához viszonyítják az enyémet, amihez hozzácsapják a két emelést, ami azóta volt és a főnök még egy kicsit meg is emeltette (a webes dolog miatt);

nem éri el a nagyon kereket a bruttó, de nagyon közel van hozzá.

Amúgy én is érzékelem, hogy talán kicsit visszafogottabban kellett volna viselkednem elvégre a főnökömmel beszéltem, de az a helyzet, hogy ez az ötödik évem itt és már elég sok időt töltöttem különböző közös projektek kapcsán vele ahhoz, hogy tudjam, mennyire mehetek el. Illetve azt is tudom, hogy amennyiben nem álltam volna bele ennyire, akkor megint a mosolygást kaptam volna, hogy „persze”. Így sikerült elérnem legalább azt, hogy megkérdezze, lehet-e egyáltalán emeltetni a fizum. [Itt csendben megjegyzem, hogy a napokban írtam alá a jelenlegi cégnél a fizuemeléses papírt, így egymást követő három hónapban három különböző fizetést fogok elvileg kapni.]

 

Innentől kezdve legyek hálás?

Amikor április 26-án, pénteken felhívott a főnököm már sejtenem kellett volna, hogy jön egy újabb szarlavina, de én olyan tipikus butuska szöszke voltam, aki felvette a telefont és csak az első mondat után veszítette el a külvilággal a kapcsolatot.

Kis magyarázat: amikor valaki elkezd valami bullshitet vagy számomra hátrányosat mondani (vagy akár bármilyen vizsgahelyzetben vagyok is), akkor a torkomra forr a szó egy ideig. Az agyam még így sem áll le, de mivel az nagy fordulatszámon pörög így nem is baj, hogy a szám viszont képtelen kinyílni. Viszont ilyenkor általában olyan állapotba kerülök, hogy utána nagyon nehezen tudok visszaemlékezni a pontos párbeszédre – mert ja, miután a szám kinyílik, beszélek, szerencsére eddig képes voltam visszafogni magam ilyen állapotban. Fun fact: még ilyen állapotban is képes vagyok előre megmondani, mit fog mondani a másik vagy éppen, hogy mire gondol.

Nos, tehát most, hogy tudjátok milyen állapotba kerültem az első mondat után jöhet konkrétan a mondat: „Elfelejtettünk egy dolgot, tudod, van ez az időarányosság és neked még hat nap szabadságod van erre az időszakra.” Ekkor volt hátra áprilisból még keret két munkanap. Innentől kezdve viszont ki kellett hangosítanom a telefonom, mert azt akartam, hogy a férjem is hallja a féléves szívatás akkori utolsónak hitt szegmensét.

Én: Igen, tudom. De én már vettem ki szabit ebben az időszakban. * jó, csak egy napot, de ki tudhatta, hogy ezt beleszámolták-e vagy sem *

Főnök: Igen, de azon felül van még hat. Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne, ha hétfőt és keddet kivennéd?

Én: Hát, a hétfőt biztos nem, akkor van a foglalkozásegészségügyi vizsgálat.

Főnök: Bassza meg, tényleg! És, ha csak bejönnél és aztán hazamennél? Na? * hangja vidám volt, én viszont itt kb. már azon erőlködtem, hogy ne sírjam el magamat, mert TUDTAM, mit akar kihozni ebből az egészből *

Én: Hát, fölöslegesen nem utazgatnék órákat csak azért, hogy megkapjam, hogy dagadt vagyok, aztán hazajöjjek. * SPOILER: a drnő legfontosabb mondandója az volt vérnyomásmérés közben(!), hogy tényleg le kéne fogynom és a túlsúly és a… *

Főnök: Jó, de a keddet akkor kiveszed. Jó?

Én: Jó.

Főnök: És akkor a többit kifizeti a leányvállalat. * én erőmön felül nem sírtam, nem ordítottam *

Én: Szóval akkor kivehetem a nyaralást majd és utána nekem nem jár szabadság, mert ti játszadoztok az ide-oda pakolászással? 22 napom van, [Főnök neve], nem vagyok szabimilliomos. Én vagyok az a szerencsétlen, aki a tombolán nyert egy napnak is úgy örült, mintha legalább egy hetet kapott volna. * Férjem szerint tök visszafogottan mondtam, bár hallatszódott az indulat a hangomon azért, még szép *

Főnök: Ezt már megbeszéltük. Nem maradhatsz a leányvállalatban.

Én: Ezt tudom. Megértem, felfogom, nem vitatkozom. De te meg azt értsd meg, hogy nekem is kell szabadság.

Főnök: Jó, akkor mi lenne ha…

 

Végül arra jutottunk, hogy rugalmasan kezeli majd a nyaralás után szabadságkéréseimet és a „nem létező” adható szabik formájában ad nekem néhány napot (na, nem annyit, mint amennyit elvettek, de értsem meg, hogy keretek között kell mozogni). Én meg elmondtam ezerszer, hogy én értem, de nekem KELL szabadság. Ne fizessék ki, leszarom, de legyen lehetőségem kiszabadulni a KF és a „Csilla” közegéből – mert lassan valaki kirepül az ablakon.

De ezzel most egy olyan szituációba keveredtem, hogy nekem hálásnak kell lennem, mert ennyire „rugalmasak”. Az a helyzet, hogy nem szeretem ezt, én ehhez túlságosan nagy igazságérzettel vagyok megáldva. Azt viszont nem mondhattam, hogy nem lesz jó a végső megoldás, mert az is tény, hogy szabik híján vagyok és szeretnék kivenni ősszel is egy kis pihit.

 

Az utolsó átbaszás

Alapvetően nem beszélek csúnyán, de ez a munkahely és főleg az elmúlt fél év kihozta belőlem még ezt is. Biztos sokan fogjátok azt gondolni, hogy milyen naiv vagyok, hogy azt hiszem, ez az utolsó átverés ezen a helyen – én azonban az elmúlt fél évre értem csak ezt, ami az átpaterolásommal lezártnak tekinthető.

 

UPDATE: mielőtt még kikerült volna a bejegyzés, mielőtt még beszéltem volna a főnökömmel akkor írtam meg ezt a részét a bejegyzésnek. Viszont azóta megtudtam még néhány infót így elöljáróban ezeket szeretném tisztázni. A bérkérdésben a felsorolt dolgok alapján számítottunk Férjjel egy összeget, ami, mint kiderült a Főnök által kitalált összeg volt (milyen faxa vagyok, megy még a Főnök-rébusz megfejtése).

Viszont a vezetőség szerint túl nagy lett volna az emelés. Konkrétan azt mondták, hogy 130 ezres bruttó az túl nagy lépés lett volna – ekkor felmerült bennem, hogy mégis milyen 130-ról beszélünk, de a főnök rögtön elmondta, hogy hát a márciusi bérhez képest ígyis kaptam 100 ezer emelést. (Ekkor mondjuk megjegyeztem neki, hogy végülis miért nem a belépési, öt évvel ezelőtti béremhez képest számolták? Úgy még nagyobb emelést mondhatnának.) Csakhogy ez a valóságban 37 500 bruttó emelést jelent, mert áprilisban a szervezetszinten történt emelést én is megkaptam. A bérkorrekció szó számukra ismeretlen. De kaptam újabb „motivációs” idézeteket:

"Nem lett volna fair a srácokkal szemben, ha neked ekkora emelésed lett volna."

"Azon vagyok, hogy azt a szintet, ami ehhez a csapathoz tartozik minél előbb elérd."

 

Feljebb már említettem, hogy milyen fasza vagyok, hogy sikerült kialkudnom fizuemelést. Ahogyan azt is, hogy miket mondott a főnök a konkrét összeg helyett. Akkor azt mondtam, hogy teljesültek a feltételeim, hiszen amiket mondott azalapján számítottam valamire.

Nehogy azt higgyétek, hogy én nekem az a bajom, hogy nem kaptam meg egy konkrét számot, mert a helyzet nem ez. Ha azt mondta volna a főnököm, hogy intézett valamit, de csak annyit tudott és sajnos többet nem még el is hittem volna, én hülye. Ha viszont mond random dolgokat, amikből ki lehet indulni és a közelében sincs igazából semelyik pontnak akkor azért felmerül a kérdés, hogy mi az, amit ő nagyon intézett?

A belépési papíromat meglátva elsírtam magamat. A bruttó bér a jelenlegimhez képest még 6%-al sem nagyobb (az a másik kedvenc számuk a cégnél). A „nagyon kereket” max alulról közelíti. A volt kolléga fizetéséhez képest, akiéből az enyémet számolták kb. semmi köze. És elképzelésem sincsen, mi lehet az, amit a főnök még hozzá toldathatott, hiszen az egész nettóban nincs 25 ezer (azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy a hr vagy fent csak ötezret akartak volna adni). Csak, hogy érezzétek ez miért fájó: nekem kéne tesztelni és designerkedni úgy, hogy a fiúk amúgyis többet kerestek, mint én és kaptak ugyanúgy 10%-os emelést áprilisban, mint mindenki. És nekik nem kell pluszmunkát csinálni. Az valahogy mindig rám marad. (A KF helyett is legtöbbször én dolgozom, amin még mindig meglepődik a főnök. Legutóbb azt mondta, hogyha a KF rám oszt egy feladatot kérdezzem meg, hogy azt tovább kellett-e osztania vagy sem. Persze, mert ezt pont megtehetem…)

Én tényleg azzal is kiegyeztem volna, ha azt mondja anno a főnök, hogy kapok nettó 25 ezres emelést – akkor arra számítottam volna. Tény, hogy akkor az én hozzáállásom is olyan lett volna, de ez más kérdés. Itt ebben az fáj, hogy megint hittem neki. Ezek után hogyan higgyek bármit is el, de tényleg?

Az a helyzet, hogy a munkahelyemen (mint a legtöbb helyen) szeretik kizsigerelni az embereket, főleg a nőket. Hiszen azon alapelv mentén gondolkoznak, hogy a nőknek nem kell megemelni a fizetésüket (többletmunka esetén sem amúgy). De a legjobban tudjátok, mit sajnálok? Ha megkaptam volna azt, ami a főnök elmondása, ködösítése szerint „kialkudott” akkor akartam volna dolgozni. Így, viszont sajnos az egyetlen dolgot nem fogom csinálni, amit szeretnék amúgy és, amit rajtam kívül az egész kóceráj nem akar csinálni: webdesignerkedni. Ahhoz túlságosan távol vagyok megint a fiúk fizetéséhez, hogy én teszteljek vagy designerkedjek.

 

Ami még függőben maradt, de leszarom

Két peremkérdés volt, amiben nem alkudoztam: a fizetéskorrigálás és a munkaidő. Azt mondta, hogy utóbbi esetében az egész csoportra kell egy új szabály így az még idő. A szerződésembe bekerült a fiúk munkaideje. Persze, hogyne. Az a helyzet, hogy pontosan leszarom mi került bele és, ha a főnök megszid akkor mosolyogva fogom neki elmondani még azt is, hogy mi volt rajta, hány órára volt percre pontosan amikor megbeszéltük, hogy az átmeneti időben azt csinálok, amit akarok, csak döntsem el és tartsam magam ahhoz.

 

És, hogy miért vagyok még mindig itt? Az a helyzet, hogy az elmúlt négy hónapban amúgy egészen szépen megtanultam leszarni a dolgokat, csak hát ugyebár jött megint egyszerre minden. Nem kell nekem dolgozni. Nem kell nekem betanulni. Motiváció nélkül igazából szerintem az emberek többségét nem lehet rávenni, hogy tegyék a dolgukat. Ahogy anyukám mondta „Már nem dolgozom annyit, már nem érdekelnek a határidők, amik amúgy soha senkit nem érdekeltek. Nem kell nekem törnöm magam, ha más sem teszi.”.

Ugyanitt keresek megfelelő állást. Gyorsan betanulok, ha valaki betanít, vagy legalább válaszol a felmerülő kérdéseimre. Bírom a monotonitást. Vannak ötleteim és képes vagyok rendszerezni dolgokat. Nem szeretem a csöndet így egy monoton feladat közben zenét hallgatok. Mérnökinformatikus a végzettségem, de programozni nem nagyon tudok, mert az alapokat nem tanították meg (bármikor képes vagyok egy videó alapján megcsinálni egy programot és aztán azt átszabni olyanra, ami kell nekem), ha nagyon kell Javaban képes vagyok megérteni egy program esetén, hogy mit csinál futtatás nélkül is. Webprogramozás jöhet, bár nem tanultam sem react sem bootstrap, sem semmilyen hangzatos nevekkel, de úgy gondolom, ha az alapok mennek akkor a többi már csak alkalmazkodás kérdése. Javascripttel barátkozom, szeretném igazából megérteni teljesen. A fizetési igényem a jelenlegi elkényeztetésemnek hála magas, annál alacsonyabbért nem tudok elmenni sehova (ha a férjemnek emelnék a fizuját még akár el is gondolkoznék, de így nem tudok).

Újfent nem tudom, mit kérdezhetnék ezen téma kapcsán, mert az egyetlen, ami eszembe jutott arra az a válasz, hogy „nem vagy normális”. De szeretném leírni, hogy milyen érzéseim vannak jelenleg ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy Ti képesek legyetek nálam okosabban csinálni. Várhatóan, mivel befejeződött ez az ide-oda pakolgatás, nem lesz több ezzel kapcsolatos bejegyzés, köszönöm, ha elolvastátok ezen agymenéseim is.

 

Találkozunk legközelebb!

Stella