3. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Lassan tényleg beindulnak a folyamatok, de még mindig a leírások kaptak szerepet ebben a fejezetben. A végén egy kicsit azért már bepillanthattok, hogy mi lesz a további történés – meglátogatjuk ugyanis La Pusht.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +12
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 2284 szó

 

 

3. fejezet

 

Másnap reggel úgy keltem, mintha fejbe vertek volna – a szám kiszáradt, a derekam fájt és kótyagosnak éreztem magam. Kellett egy pár perc, mire rájöttem mégis hogyan is kerültem erre a kanapéra, de végül minden szép lassan beugrott. Lassan úgy döntöttem, ideje lenne valami hasznossal tölteni a napot és egy kisebb szédülés után felálltam, hogy körbenézzek – először a házat akartam kicsit megismerni.

 

Az a szint, ahol én töltöttem az éjszakát igazából egy hatalmas szinte egységben lévő tér volt – egyedül az a szoba volt ajtóval leválasztva, ahol aludtam. A szoba viszont nappal még világosabb volt, mint éjszaka gondoltam volna. A monumentális méretű ablakok elég világossá tették ideiglenes lakhelyemet; a kanapén kívül csak egy használaton kívüli kemencét hagytak itt a tulajdonosok. Az ajtó mellett jobbra egy faltól-falig és padlótól plafonig polc terítette be a felületet – habár a csupasz fadarabok egy kissé gyászos hangulatot teremtettek. Mikor kicsit közelebb értem, észrevettem, hogy a padlón apró üvegdarabok csillognak – első feltételezésemet, miszerint egy ablak hiányzik gyorsan elvetettem, mert a polcrendszer alsó, kihúzható fiókos tároló rendszere alól kihúztam egy képet. Amíg élek, azt a boldogan mosolygó nőt el nem felejtem.

 

A bejárati ajtóhoz sétáltam, hogy felmenjek az emeletre és körülnézzek. A fehér lépcsősor itt-ott kicsit kopott volt, vagy éppen hiányzott belőle egy darab, de valahogy mégis ez tette olyan élővé. Ahogy felértem az emeletre, a hasam a lehető leghangosabb korgással hívta fel magára a figyelmet. Visszafordultam és a bejárati ajtótól jobbra nyíló ajtókeretet vettem útba – reméltem, hogy arrafelé található a konyha. Szerencsére a tágas és nyitott étkező valamint a vele egybenyitott konyha pont ott volt, ahol vártam. Úgy döntöttem megpróbálom a lehetetlent és körülnézek, hátha valami tartós élelmiszert hátrahagytak – azonban csalódnom kellett, mert csak üres fiókokat találtam.

 

Mivel a gyomrom egyre inkább azt jelezte, hogy rövidesen felemészti magát, amennyiben nem jut élelemhez, úgy döntöttem a háztúrát későbbre halasztom – és akkor nézem meg az előző lakók szobáit – és inkább elmegyek valahova enni. Letrappoltam a táskámhoz, ami még mindig a kanapé alá volt rögzítve – megnyugodtam, hogy az elmúlt pár percben senki sem tért meg ide. Kivettem a telefonom a titkos zsebből, majd hónapok óta először bekapcsoltam.

 

Az első találat nem más volt, mint a The Lodge, ami elég messze volt, de csak akkor döbbentem rá, hogy mennyit futottam, míg elértem ezt a házat, amikor ránéztem a térképen villogó tartózkodási pontra. Azt is megtudtam, hogy 101-es út és a Sol Duc folyó között állt a ház – ami a tervezővel olyan hat órás gyalogútnak felelt meg, azonban én sokkal gyorsabban futottam és ez fellelkesített. Az már kevésbé villanyozott fel, hogy egy másfél órás gyalogút várt rám a semmi közepéről, hogy élelemhez jussak.

 

Végül úgy döntöttem, hogy egy kevésbé lakott úton fogok haladni és az 101-es út végében ahol már ritkulnak a fák, átváltozom és onnan már újra két lábon folytatom az utam. Másfél óra helyett alig fél órát töltöttem gyaloglással, mikor elértem az ínycsiklandozó illatokat árasztó épület elé. Már csak attól összefutott a nyál a számban, hogy az evésre gondoltam. Belépve azonnal mellettem termett egy pincérnő – a hely nem volt tömött így gyors kiszolgálásban bíztam – és én megrendeltem a grillezett szendvicsem.

 

Mivel a hallásom sokkal jobb volt, mint az embereké, így könnyen meghallottam, hogy a helyiség túlsó végében arról beszélnek, hogy még sosem láttak Forksban. Azt fejtegették, hogy vajon kinek a kije vagyok, és mit keresek egy olyan kis poros, családias városkában, mint amilyen ez. Volt egy név azonban, amire felfigyeltem – ugyanis valahonnan nagyon ismerős volt. Mire megettem a szendvicsem megettem beugrott, hogy hol hallottam már ezt a nevet.

 

Anya idegesen toporgott előttem, miközben én már azon gondolkodtam, hogy vajon mikor mehetek Nikoval játszani. Aznap azonban elmaradt az esti játszadozás, pedig Niko számtalan üzenetet küldött – végül abbamaradtak az SMS-özönök és én ténylegesen anyával kettesben maradtam.

 

Néztem, ahogy az örökké fiatal nő fel s alá sétál, és nem szól egy szót sem. Tíz évesen ebből nagyjából annyit fogtam fel, hogy valami komoly dologról akar beszélni. Mindig ezt csinálta, akárhányszor valamit a múltjából akart megosztani – legjobban akkor keringett az aprócska szobában, amikor az apámról mesélt.

 

-     Jane, kislányom. Minden történetre emlékszel, amit meséltem neked? – Szívesen rávágtam volna, hogy mégis hogyan képzeli ezt, de tudtam, hogy az ilyen nagy horderejű mesékre kíváncsi. Erre pedig csak bólogatni tudtam. – Ez a történet nagyon fontos, mert a jövőben lehet, hogy arra foglak kérni, hogy keresd meg őket.

 

És anya elkezdte a történetet, amiben volt szerelem és szenvedés is – meg egy olyan botlás, ami arra az útra kényszerítette, amin jelenleg is lépkedett. Akkor és ott megfogadtam, hogy mindent úgy fogok cselekedni, ahogy anyám kéri. Akkor este egy különleges új kötelék kötött össze minket.

 

Anyát mindig úgy ismertem, mint egy erős védelmező, azonban addig a pillanatig, amíg el nem mesélte, hogy mégis hogyan mentették meg az életet, egyszerűen nem tudtam elképzelni mi vihette rá erre az útra. Annyira más anya volt. Viszont a paktum, amit kötöttünk erősebbé tette a kapcsolatunkat – habár már előtte is sokszor elkísértem a kirándulásaira, de éreztem, hogy ezt inkább a védelmem miatt teszi, mint a segítségemért.

 

Aznap este tudtam meg azt is, hogy hol születtem és miért nem beszélhetek soha senkinek arról a napról – egyetlen kivételt szabott csak meg anya, márpedig ez azt jelentette, hogy egyszer majd kötelességem lesz elmondani.

 

-     Ha minden jól megy, pár éven belül visszatérhetünk a származási helyünkre. Akkor, ott majd elmondhatod születésed napját. – Néztem, ahogy anya egy pillanatra elgondolkozott. – Lehet, hogy egy kis időre el kell majd válnunk, de bízom benne, hogy erre nem lesz szükség. Jane?

 

-     Igen anyu?

 

-     Bármi áron meg kell védenünk őket, téged pedig én védelek meg. Mostantól kemény edzéseket fogunk tartani, csak mi ketten, hogyha velem bármi is történik, te a lehető legjobb tudásod szerint meg tudd védeni a la pushi falkát és a Cullen családot.

 

Onnantól kezdve tényleg nagyon sokat készültünk anyámmal arra a – reméltük soha el nem jövő – harcra, amiben az őseim és a legbátrabb vámpírcsalád élete is veszélyben forgott. Nem kérdeztem semmit, mert a kezdeti kérdezősködésem mindig süket fülekre talált. Végül azt is megosztotta velem, hogy az elmémet is védenem kell.

 

Fura, hogy visszagondolva milyen más idők voltak azok – gondolkodtam el anyámon és a fiatalkoromon. Valahogy sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lenne nélküle lépkednem Forks utcáin. Még akkor sem, amikor bejelentette, hogy másnap indul a gépem és nagyon fontos, hogy pontosan azt tegyem, amit mondott – azonban már első nap valami egészen más történt a tervben.

 

Miután fizettem és kiléptem a kis bisztró ajtaján elfogott a magányosság érzése – életemben először nem volt velem senki, aki ismert volna. Úgy döntöttem kicsit sétálgatok az utcákon, hogy jobban megismerjem a környéket – mert úgy döntöttem, hogy adok pár napot arra, hogy apám megeméssze a levelet.

 

Az egyik utcában egy újonnan nyílt lakásdekoráció bolt csalogatóan hívogatta az alig párezer lélekszámú városka lakóit. A lila, piros és sárga héliumos lufik könnyen elérték céljukat, mert a gyerekes családok arrafelé vették az irányt – egyre több kisgyermek szaladgált kezére kötve egy-egy lufival.

 

Mikor közelebb értem a kirakathoz egy kedves srác nekem is adott egy lufit, amit egy hatalmas mosollyal háláltam meg. A srácot nagyon figyelő fiatal csajszi viszont nem örült annak, hogy – bizonyosan – barátja más lányokra is meresztgeti szemeit, így tőle csak egy „Nesze” kíséretében kaptam egy szórólapot, amit gyorsan begyűrtem a táskám oldalzsebébe.

 

Az üzletbe belépve megcsapott az otthonosság érzése. Nem volt nagy helyiség, de igényesen volt berendezve – a plafonról különféle LED-füzérek és egyéb díszek lógtak. A legjobban mégis az a sarok tetszett, ami babaszobának volt berendezve – holott az anyaság még jó pár évre volt tőlem.

 

Miután vettem egy pihe-puha takarót és egy nagy párnát, elindultam a házhoz. Kissé belefeledkeztem a gondolkodásba, amikor eszembe jutott, hogy abban a nagy házban semmilyen élelem nem található – márpedig nem akartam azalatt a pár nap alatt, míg itt tartózkodtam, háromszor besétálni, hogy ételhez jussak.

 

Végül három nagy szatyorral tértem vissza a házba, ami a délelőtti napfényben sokkal másabbnak tűnt, mint este. Ahogy nézegettem a háromemeletes csodát rájöttem, hogy honnan volt olyan ismerős – az anyám által rajzolt kissé fura és néhol horrorisztikus mese egyik fő helyszíne nézett ki pont ugyanígy.

 

 Mikor már egy hete elhagytam anyámat, ahogyan kérte – azaz pontosan egy hete éjszaka váratlan látogatóm volt – és kezdtem magam nagyon unni úgy döntöttem elérkezett az idő a látogatásra. A házban találtam egy mosógépet, azonban mosószert nem, így volt egy újabb utam a városközpontba – a ház többi részét csodálattal jártam körbe, főleg azt a szobát, aminek falai szinte csak könyvespolcokból állt. Kezdtem magam úgy érezni, mintha már az enyém volna a ház és sokszor úgyis gondoltam rá – haza, ez a gondolat sokszor ott motoszkált a fejemben.

 

Előkerestem egy lenge nyárias ruhát, amit megfelelőnek gondoltam ahhoz, hogy bemutatkozzam. Az a ruha, amit Harlan vett nekem és bizonyára eltalálta a méretem, nos mellben egy kicsit szűk volt – ez a furcsaság már előző nap is feltűnt, amikor egy amúgy lenge, rövid ujjú felsőmet vettem fel. A tükörbe nézve azonban ugyanazt a lányt láttam, aki mindig is volt – tele titkokkal és fájdalommal.

 

A ruhám rákötöttem a lábamra a táskám pedig felkötöttem a hátamra végül, mert La Pushig elég hosszú volt az út és én inkább a futást választottam. Élveztem a futást és majdnem sokkal tovább haladtam, mikor ráeszméltem, hogy lassan elérem La Push határát, lefékeztem – ideje volt emberinek lenni. Az átváltozásom után viszont rosszul lettem és muszáj voltam egy fa tövében lepihenni. Eddig is émelyegtem néha-néha, valamint az átváltozások után gyakran megszédültem, de ezt betudtam annak, hogy így reagálok a környezeti változásokra.

 

Miután egy jó tíz perce sétáltam, kezdtem úgy érezni, hogy sosem találom meg az ösvényt, amin pár napja végigfutottam. Cserébe rengeteg gyökeret és a hajnali esőtől csúszós sarat kaptam – még a végül sikeresen megtalált ösvényen is ez fogadott. Fontolgattam, hogy újra átváltozok, és úgy keresem meg a házat, de emberként akartam először La Push lakóinak szeme elé kerülni.

 

Nagyjából negyed óra múlva elértem az első házakat, azonban nekem kicsit beljebb kellett mennem ahhoz, hogy megtaláljam azt a házat, ami elé letettem a levelet – és amiről reméltem, hogy az apám háza. Nagy levegőt vettem és mosolyt erőltettem az arcomra – ami az idegességtől kicsit groteszkre sikerült. Azonban mielőtt még egyet koppanthattam volna a frissen festett ajtón a hátam mögül meghallottam két jól elkülöníthető morgást – mikor megfordultam a két farkas az ajtó melletti falrészhez szorított.

 

A két vicsorgó farkaspofa nagyjából az arcommal egy magasságban eléggé megrémített – van az a pillanat, amikor még a legbátrabb ember is lefagy. Olyan hatalmasnak tűntek így farkas alakban is, hogy akaratlanul is az jutott eszembe, hogy engem biztos senki sem nézett volna farkasnak – a legtöbbünkkel ellentétben én nem nőttem olyan nagyra, de ez egészen eddig a pillanatig nem zavart.

 

A hátam mögül hallottam, hogy a nehéz faajtó nyílik és akaratlanul is megörültem annak, hogy végre kiszabadulhatok a vicsorgások kereszttüzéből. Megpróbáltam oldalra pillantani, ahol – a perifériás látásomnak köszönhetően – láttam a kilépő férfit, vagy inkább srácot a maga huszonöt évével. Azonban egy apró mozdulatra is hangos morgás volt a felelet így inkább meredten bámultam előre.

 

Az egyik farkas hátrább ment és átváltozott, aztán mikor a körülbelül korombeli srác visszatért a másik farkas is ezt tette. Úgy gondoltam, hogy jobb volt a vicsorgó farkas pofákat nézni, mintsem két anyaszült meztelen srácot – akik láthatóan egyáltalán nem zavartatták magukat az amúgy üres utcán. Én viszont felvettem a lehető legpirosabb színárnyalatot, a paradicsomot.

 

-     Aidan? Benjamin? – Most, hogy már volt lehetőségem megnézni magam az ajtón kilépő személyt megnyugodtam. Kellemes külsejű, fiatal férfi volt, akit az apámnak gondoltam, habár ebből adódóan rögtön tudtam, hogy nem éppen huszonöt éves. – Nem akarok elkésni az esküvőmről.

 

-     Nate, ezt a lányt láttuk a házad előtt. – Az idősebbnek kinéző, enyhén vöröses árnyalatú hajú férfi szólalt meg. Abban a pillanatban nagyon kínosan éreztem magam, mert egyfelől tudtam, lebuktam akkor este és az ajtóból kilépő férfi nem az apám volt.

 

-     Zárjátok be a vendégszobába! – hangzott a parancs.

 

Mielőtt bármit is mondhattam volna a két meztelen srác szinte behajított a szobába – tekintve hogy a karomnál fogva a földtől pár centire „lebegtem” be a házba. Megfordultam és kis híján sikerült a lábam az ajtó és az ajtófélfa közé becsúsztatnom, amikor becsapták az ajtót, amit a kulcsra zárás hangja követett. Megpróbáltam nekidőlve kidönteni a helyéről, de gyengének bizonyultam – átváltozni meg nem akartam.

 

Úgy döntöttem, hogy körülnézek a szobában, amikor észrevettem egy másik ajtót. Nem tudom, mit gondolhattam akkor, de biztosan nem fürdőszobában reménykedtem – pedig másnak nem lett volna értelme. Beléptem az aprócska helyiségbe és belenéztem a tükörbe. Orcám még enyhén pirosas volt, pupillám szinte teljesen eltakarta kék íriszem. Hajam ott, ahol nekitámasztottam fejem a házfalnak, lelapult. Lehajoltam a mosdókagylóhoz és ittam egy korty vizet, hogy jobban át tudjam gondolni jelenlegi helyzetemet.

 

Hát, ez cseppet sem úgy ment, mint ahogyan én azt elképzeltem. Egy esküvő vajon meddig tarthat? A lagzit is vajon itt kell töltenem? – Teljesen elmerültem a gondolataimban, pedig olyan helyzetben voltam, amiben nagyon is koncentrálnom kellett volna. A gyomrom hangjára figyeltem fel, ezért visszamentem a szobába és kivettem a hátizsákomból a müzli szeletet.

 

Nagyon rákaptam a karamellás-almás müzlire, amit még Budapesten vett nekem először anyám. Forksban csak csoki-banánosat találtam, de gondoltam, ez is ugyanolyan lesz – elvégre a banánt és a csokit is ugyanannyira szerettem. De már az első falatnál éreztem, hogy ez nem az én íz világom. Éppen időben értem ki a mosdóba, hogy a reggelimmel együtt azt az egy falat müzlit a csatornarendszernek ajándékozzam.

 

Miután már mindent kiadtam magamból, amit csak tudtam, fejemet a falnak támasztva leültem a csésze mellé. Tudtam, hogy fel kell kelnem, miután megnyomtam a WC-n a gombot és a víz elmosta nyomaim a csaphoz fordultam, hogy igyak – kis kortyokban pótoltam a folyadékveszteségem. Mikor belenéztem a tükörbe már csak a falfehér arcot láttam, amin világított a most már nagyon is látható égszínkék szemem.

 

Visszamentem a szobába, s leheveredtem az ágyra, ami puhaságával hívogatóan vonzott magához. Hosszú idő után végre újra ágyban pihenhettem, ami akár sokáig is tarthatott volna, ha a gyomrom nem bukfencezett volna és én újra a WC előtt térdelve találtam magam. Elkönyveltem magamban, hogy csokis-banános müzlit soha többet nem veszek.

 

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Esküvő harangokat kongattak a fejezetben, szerintetek meddig fog Jane a vendégszobában raboskodni? Mégis mit tett Jane a falka ellen, hogy ezt érdemli?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella