2. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Az Instagram úgy gondolta, hogy minek húzzam a rész feltételét még egy hétig... Pedig holnap akartam kirakni a Spirit-információs bejegyzést, ami érkezni is fog. Szóval, remélem, nem bánjátok, de előbb érkezett a fejezet. :)

Ebben a fejezetben kicsit lazulunk és még mindig nem bukkannak fel a Twilightból ismerős szereplők, azaz a Cullen család és az alakváltók. Ellenben nem is akartam siettetni a dolgokat – viszont kiderül Jane feladata is. Ígérem, a következő fejezetben már találkozunk velük is.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +12
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 2138 szó

 

 

2. fejezet

 

Valahogy megértettem Vanessa – aki időközben megkért arra, hogy szólítsam Vaniának – távolságtartását. A bátyja dolgozószobájában ültünk egymás mellett és én tudtam, hogy a sok köntörfalazás ellenére Harlan azt akarja, hogy még aznap elhagyjam a munkahelyét. Őt is megértettem, hiszen az éjjel majdnem a megélhetését semmisítettem meg a sikításommal.

 

-     Remélem, megérted kedves Jane, hogy nem a… – a férfi megköszörülte torkát majd folytatta. – Semmiképpen sem a furcsaságod miatt kell megkérjelek a távozásra.

 

-     Kedves Harlan – ugyanazzal a negédes hanggal fordultam a kék szemű férfi felé. – Én csak egy napot szerettem volna itt tölteni. Sajnálom, ha bonyodalmat okoztam, mert egyáltalán nem állt szándékomban az életedet vagy Vania életét veszélyeztetni.

 

A férfi tekintete a kezemre vándorolt és tudtam, hogy nem kerülte el a figyelmét az, hogy a húgával valamit titkolunk. Talán a jobb csuklómat takaró farkasos csuklópánt önmagában is felhívta volna a figyelmet valami takargatnivalóra – azonban én nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljam. Az alatt a pánt alatt lapult az éjszakám szörnyűvé tévő és támadóm üldözésre késztető nyom.

 

-     Arra kérlek, hogy délutánig hagy maradjak itt. El kell jutnom valahová, de előtte egy tervet kell készítenem. – Végig tartottam a szemkontaktust a férfival, aki lassan aprót bólintott, majd egyfajta jelzésképp az előtte heverő papírhalmok felé fordította fejét.

 

Vania kilépett már az ajtón, amikor visszanéztem a férfira – a szeme valahogy anyám égszínkékjét idézték fel bennem – aki hunyorítva nézett rám. Szavak nélkül tudattuk a másikkal, hogy jobb, ha engem titokban tartanak mindenki elől – abban azonban nem voltam biztos, hogy az esti vámpírt nem értesíti.

 

-     Bárcsak megkérhetnélek, hogy elmeséld, mi történt a szobában az éjjel. – Nagy sóhajtást hallatott, majd újra ritkuló fejtejét láttam. Közben végig az járt a fejemben, bárcsak elmondhatnám ennek a férfinak, hogy mi történt este.

 

A szoba ajtaja kinyílt és valaki belépett rajta, aki szinte emberfeletti gyorsasággal zárta kulcsra a zárat. Nem tudom, meddig várt, de lassan éreztem, hogy a tűz kezd alábbhagyni – ezúttal sem haltam meg, de ahogy elmém kezdett kitisztulni rájöttem, hogy miért. A szemeimet csak azután nyitottam ki, mikor már sehol sem éreztem a perzselést.

 

Az első, akit megpillantottam Vanessa volt, aki a tőlem legtávolabbi sarokban helyezkedett el és onnan figyelte minden mozdulatomat. Mikor meg akartam szólalni csak egy erőtlen vakkantásra futotta tőlem és hirtelen megértettem a tágra nyílt szemeket és eltátott szájat. Az ébenhajú lány ugyanis nem azt a fiatal lányt látta, akit tegnap megmentett az esőtől, hanem egy kisebb medveméretű, zsemleszínű farkast.

 

-     Gondolom, még nem láttál alakváltót. – Valahogy ez a mondat csúszott ki a számon, mikor a remegés alábbhagyott és én újra kétlábúvá változtam.

 

Vanessa bizalmatlanul bámult engem és kezdtem magam nagyon rosszul érezni – főleg, hogy nem mozdultam meg az átváltozásom óta, egyszóval meztelenül ültem a padlón. Attól tartottam, hogy bármilyen mozdulat hatására kiborul, és valami meggondolatlan tesz. Meglepetésemre a lány lassan felállt a székről és felém nyújtotta a pokrócot.

 

Na, igen, ez a lány már egészen biztosan látott meztelen nőket. – Az is eszembe jutott, hogy a mézszín szemű vámpír azt hitte, hogy őt találja a szobában. Vele akart lefeküdni. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen törékeny lány hogyan lenne képes túlélni egy vérszívó ilyen vad közeledését.

 

-     Vanessa, tudom, hogy számodra nem teljesen ismeretlen a világ… ezen része.

 

-     Direkt követtél engem? – Kérdése vádló volt és én joggal megijedtem. Ez a lány volt az egyetlen, aki elárulhatta volna valakinek, akinek nem kellene, hogy én itt vagyok.

 

-     Nem. Mármint, azért követtelek, mert a repülőn előttem ültél. Szimpatikus voltál és nekem úgy tűnt ismered a helyed. Én csak meg akartam magam húzni egy éjszakára.

 

Úgy tűnt kezd végre felengedni jelenlétemben, mert az ágy felé vette az irány, majd benyúlt a falhoz és kihúzta onnan a zöld pulóvert – leginkább egy rongyra hasonlított, és láttam az első könnycseppet lehullni a földre. Úgy tűnt számomra, hogy Vanessa nem is igazán a pulcsit siratja, hanem a múltat – hiszen a pulcsit ellopta.

 

-     Vania. – Rám nézett, miközben kezében a zöld anyaggal leült az ágyra. – Így szólítanak a barátaim. És azt hiszem, valami már összeköt minket.

 

-     Azt hitte, hogy te vagy – suttogtam magam elé.

 

-     Azt hitte, hogy én vagyok – suttogta el ő is. – Nézd, mivel úgyis elmész innen, nos jobb, ha nem is beszélünk arról, hogy ki ő. Tudom, hogy ez nem fair veled szemben, de ahogy téged se adlak ki, úgy igazán megértheted, hogy hozzá is köt a szavam. Viszont mégsem ülhetünk itt, mintha mi sem történt volna.

 

-     Vania, nem kell név. Nem akarok tőle semmit. – Éreztem, ahogy a szívem összeszorul és tudtam, hogy hazudok. Akartam attól a vámpírtól valamit, csak magam sem értettem, miért.  – Viszont az aggaszt, hogy mi lett volna, ha tényleg téged talál itt.

 

-     Akkor valószínűleg már én is vámpír lennék. Régen nagyon szerettem volna. – Tekintete ábrándos lett. Elképzeltem, hogy kicsit a múltban kalandozik. – Bármit megtettem volna, hogy az enyém legyen. Aztán találkoztam valaki mással, aki… A lényeg, hogy sajnálom! Harlan biztosan felhívta, hogy itt vagyok.

 

Most rajtam volt a sor, hogy mondjak valamit, de én csak némán bámultam magam elé. Ez a lány ki tudja mennyiszer egy vámpírral hált – és lehet, hogy az a valaki más sem ember. Egyszerre csodáltam és gondoltam nagyon butának. Az igazság, hogy miért voltam képtelen megszólalni hosszú perceken keresztül az volt, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam el mi történt éjjel – mert valami oknál kifolyólag egyáltalán nem éreztem helytelennek az eseményeket.

 

-     Neked vérzik a kezed! – Vanessa azonnal egy kis doboz után nyúlt, ahonnan egy csomag zsebkendőt, gézt, ollót és ragtapaszt vett elő. Megint tudomást sem vett arról, hogy csak azért láthatta meg a csuklóm, mert miközben az ágyra próbáltam felülni lecsúszott rólam a pokróc. – Ezt ő csinálta. Kérdezhetek?

 

-     Persze, remélem, tudok rá válaszolni.

 

-     Ha titeket megharap egy vámpír, mi történik veletek? – Kíváncsian feltekintett rám. Keze közben folyamatosan járt, és a követező pillanatban már egy kis téglalapnyi géz fedte el a fogak nyomát. – Valami karkötő vagy csuklópánt kéne, az eltakarja.

 

-     Oh, köszönöm. Van egy csuklópántom, majd felveszem. – Igyekeztem olyan hálásan rámosolyogni, amennyire ment. Ő közben tett egy unszolásra emlékeztető fejmozdulatot. – Nos, ha minket megharap egy vámpír, akkor meghalunk.

 

-     De te nem haltál meg!

 

-     Nem, mert szerintem én immunis vagyok rá. Olyan érzésem volt, mintha közeledne a vég, de mikor már a vége felé tarthatott a folyamat, akkor szépen lassan minden elcsendesedett. Anyám mondta nekem, hogy különlegesek vagyunk és kevésbé kell tartanunk a vámpíroktól, de sosem mondta el a teljes igazságot.

 

Mielőtt Vanessa feltehette volna a következő kérdését az ajtón kopogtattak és egy reszelős hangú férfi közölte velünk, hogy Harlan öt percen belül a szobájában vár minket. Az este folyamán megszáradt ruháimat felvettem, majd kistáskámból előkotorva farkasos csuklópántomat felhelyezve elindultam, hogy találkozzam a bordélyház tulajdonosával.

 

-     Szóval akkor ezt a levelet kell eljuttatnod egy rezervátumba? – Vania meglóbálta a vízhatlan tasakban lapuló borítékot. – Ebben szerinted az anyád leírta, hogy miért nem haltál meg?

 

-     Szerintem nem. Miért írnál le valamit, ami ha rossz kezekbe kerül akár emberéleteket is követelhet? – Ébenhajú barátnőm figyelte, ahogy egy új hátizsákba gyömöszölöm a cuccaim.

 

Szerencsére Harlan tényleg megértő volt és mivel én nem bántottam senkit és Vanessa sem árulta el, mi történt – vagy éppen azt, hogy mi vagyok – így nem tartott veszélyesnek. Azt mondjuk rögtön tudtam, hogy nem hülye és sejti, hogy valamit titkolok, de mikor hozott nekem egy új hátizsákot és pár új ruhát, meg becsomagolt élelmet tudtam, hogy számíthatok rá – és ez részemről is így volt.

 

A búcsú keserédes volt, de úgy éreztem jobb lesz mindenkinek miután én elmentem. Sötétedésig még volt pár óra, de hogy biztosan eljussak a célomig Harlan elküldte velem a reszelős hangú kidobó embert – nem hittem volna, hogy hálás leszek, amiért egy rosszarcú embert küldött utánam, de mikor a kikötőhöz érve intézett nekem egy fuvart rögtön megbékéltem.

 

A hajóskapitány egy órával későbbre időzítette az indulást, mert úgy gondolta egy olyan csinos lánynak, mint én kedvére való volna a naplementét a vízen megcsodálni. Port Angeles helyett Physt kikötőjébe szólt a fuvarom – leginkább a sötét miatt tett ki közelebb a kedves arcú öreg bácsi.

 

-     Van itten a főút, a 112-es jelzésű. Namármost, ezen végig teccik menni egyenesen követve az utat, majdan mikor egy másik főúttal kereszteződik ottan balra fordul a kisasszony és a következő kereszteződésnél meg jobbra. De egyszerűbb vóna ám a dolga, ha fogna egy fuvart – igazított útba hajóskapitányom, majd miután kiszálltam már vissza is fordult és szépen lassan eltűnt a messzeségben.

 

Valóban gyorsabban eljutottam volna a célomig, de az a biztos lebukást jelentette volna. Mikor az első kereszteződést elértem villámcsapásként ért a felismerés – ezt az útvonalat ismertem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát meg, a hátamra kötöttem a táskám miután a levelet kivettem és a fogaim közé fogtam, majd átváltoztam farkassá – az évek alatt anyám megtanította miként is lehet valamit a hátunkra vagy hasunkra kötni, hogy ne zavarjon a futásban. Egyedül a csuklópántot féltettem, de mikor lenézve mancsomra még mindig a helyén volt, boldogan indultam neki az utamnak.

 

Az ember megérzi, ha átlép egy határt, mert valami mindig más és más – akár a fák magassága, akár a színek és a lombozatok. Farkasként viszont az első, amit megéreztem az a fajtársaimhoz tartozó illat és az a nagyon édes szag, ami vámpírjelenlétet engedett következtetni. Igyekeztem olyan óvatosan lépkedni, amennyire csak tudtam, hogy senki se vegyen észre és jelezze véletlenül az itt élő falkának, hogy nemkívánatos személy lépett a területre.

 

Már éppen elértem az első házakat, amikor megéreztem, hogy felfigyeltek rám – fülemet hegyezve bármilyen apró neszt képes voltam meghallani, azonban a nálam óvatlanabb settenkedő egy törött faágra léphetett rá, mert hangosan reccsent az éjszakában. Megneszelve a társaságot kicsit gyorsabb tempóra váltottam és egy anyám leírásának nagyjából megfelelő ház elé letettem a levelet – csak remélhettem, hogy a megfelelő ház elé raktam le a papírt, amin akár az életünk is múlhat, ahogy anyám mondta.

 

Olyan gyorsan hagytam el a környéket, amilyen gyorsan csak tudtam, egészen egy nagyobbacska házig, ahol még éjnek évadján is égett a villany. Valamiféle vonzást éreztem, ami kis híján becsábított a kapun, azonban még éppen időben észbe kaptam és habár úgy éreztem fizikai fájdalom árán, de pár perc múlva már átléptem La Push határát. Nem tudtam merre menjek egyszerűen csak futottam előre.

 

Jó érzés volt futni a szabadban olyan gyorsan, amennyire csak tudtam – de csak későn vettem észre, hogy letértem a főút menti fáktól és már az erdő mélye felé tartok. Úgy döntöttem, hogy visszaváltozom, mert féltem az esetlegesen feltűnő éjjeli túrázóktól – két lábról még mindig könnyebben változtam vissza veszély esetén, mint fordítva. Miután felvettem a ruháimat nekiindultam a túrának, aminek a végén csak remélhettem, hogy egy szállás vár – akár egy elhagyott sátornak is örülni tudtam volna.

 

-     Gyerünk Jane, ha már idáig eljutottál ne most add fel! – Próbáltam magam bíztatni, hátha ezzel megakadályozhatom a végkimerülést. Nem is tűnt fel nekem, hogy hangosan is kimondtam a szavakat.

 

Már úgy éreztem lejártam a lábam – vagy ezerszer botlottam meg a kiálló gyökerekben –, amikor a fák elkezdtek ritkulni. Mikor megpillantottam a hat cédrus ölelésében a kivilágítatlan, hatalmas épületet, első dolgom volt hasra zuhanni egy kidőlt fában. Miután sikerült feltápászkodnom egyenest a ház felé kezdtem futni mit sem törődve az esetlegesen arra ólálkodó alakkal. A ház egyszerűen gyönyörű volt, habár sosem szerettem a túlzottan nagy épületeket a fa berakásokkal és hatalmas ablakokkal mindig le lehetett nyűgözni.

 

Körbejártam a hatalmas alapterületű házat, de az elhagyatottság érzete nem változott azóta, mióta először megpillantottam. Az ablakokon benézve csak annyit láttam, amennyit a hold megvilágításában lehetett – egy-két bútor, de amúgy üresség. Talán ez adta meg a végső lökést arra, hogy a lépcsőkön felsétálva benyissak az üvegajtón – korábbi gyanúmat, miszerint ezt a házat már nem lakják csak bizonyította, hogy az ajtó egyetlen érintésre kinyílt.

 

Miközben beljebb léptem a kis előtérbe végig azon gondolkoztam, hogy vajon kik hagyhatták el olyan sietősen ezt a pazar helyet – a benti megrekedt levegő azonban gyorsan elárulta, hogy az előző tulajdonosok vámpírok voltak. Mivel nem éreztem helyénvalónak, hogy csak úgy belakjam valaki más egykori otthonát, így csak a lépcső mögött található kis nyitott szobába léptem ahol egy fehér lepedővel takart bézsszínű kanapét találtam négy díszpárnával.

 

A táskámat letettem a fekvőhelyem mellé, a vállpántokat becsúsztattam alá, hogy senki se tudja ellopni, majd már igazán fáradtan ledőltem – a fehér lepedőt húztam magamra takaróként. Nem tudtam, hogy mi fog történni a jövőben csak abban voltam biztos, hogy nem akartam elsietni a találkozást az apámmal.

 

Egy újabb mesekönyvet lapozott fel nekem anya, amiben egy három emeletes, hatalmas házikó előtt nyolc ember állt. Anya elkezdte a mesét, amiben ez a nyolc ember nagyon jók voltak és mindenki nagyon szerette őket. Megkérdezte tőlem, hogyha találkoznék velük, akkor én is kedvelném-e őket én pedig serényen bólogattam.

 

Ahogy haladt előre a mese úgy ismertem meg újabb és újabb embereket, akiket anyu szerint mindenki nagyon szeretett. Volt azonban a mesének egy szomorú része is, aminek következtében az utolsó lapon ugyanazon ház előtt, ami az első lapon állt, már csak hét ember volt megtalálható.

 

-     És ezért kell rájuk vigyáznunk, érted Kicsilány? – simogatta meg hátam az én édes hangú anyukám.

 

-     Persze anyuci, majd vigyázunk rájuk – mondtam egy nagy ásítás közepette, majd elnyomott az álom.

 

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Gondoljátok, hogy Jane tudja teljesíteni a feladatát? Vagy inkább más felé veszi útját?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella