1. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Még 2019-ben kezdtem el írni ezt a történetet, mivel elolvastam újra Spirit Bliss Twilight fanfiction sorozatát [az első fejezethez ugrik, de a Gyógyító pilleszárnyak első néhány fejezetét követően indul ez a történet]. Ennek hatására kezdtem amúgy bele a saját történetembe, de ez más bejegyzésre tartozik. Amit tudni érdemes erről a történetről elöljáróban annyi, hogy egy fiatal alakváltónak küldetése van, azonban ezt a küldetést nagyon nehezére esik teljesíteni, mivel több bonyodalom is bekövetkezik életében.

Előre felhívom a figyelmét mindenkinek, hogy a fejezetben olyan jelenet található, ami felzaklathat egyeseket. Igyekeztem úgy megírni, hogy érezhető legyen, mennyi minden van még ebben a jelenetben.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +18
• Figyelmeztetések: szexualitás, erőszak
• Terjedelem: 2642 szó

 

 

1. fejezet

 

Az eső VÁRATLANUL kezdett el esni én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy merre menjek – eredeti úti célomtól eltérítve az utcán sétáltam. A gépet, ami eredetileg Port Angelesbe tartott, a közeledő vihar miatt – és a város felett kialakult masszív vihar zónának köszönhetően – a kanadai Vancouverbe irányították, mint legközelebbi biztonságos reptér, bár nem tudom, hogy a kanadaiak mit szóltak ehhez. A gép szerencsésen földet ért és minden Port Angelesbe tartó utasnak felajánlották, hogy másnap délután egy gép elviszi őket az eredeti célállomásra – amit rajtam kívül még sokan helyeseltek, de természetesen voltak olyanok is, akik értetlenkedtek egy sort.

 

Az eső viszont csak akkor kezdett el szakadni, amikor az utasok a check-out borzadalmait túlélve – valamint a másnap délutáni gépre való ügyek intézése után – végre elkezdhettek szállás után kutatni. Én viszonylag gyorsan végeztem és már megtettem pár métert, amikor egy hangos robajjal és egy éles villanással tudtára adta az embereknek a vihar, hogy ideje lesz fedett helyet keresni. Aztán már éreztem is az első esőcseppeket, amik annyira gyorsan követték egymást, hogy jól tudtam, a következő pillanatban már egy teljes ruhacserére szorulok.

 

Behúzódtam egy üzlet előtetője alá, gondolván, hogy majd ott kivárom, míg elcsendesedik az eső, de amikor megláttam, hogy ezt egyedül én tettem így kicsit elbizonytalanodtam. Emberek kopogtak be idegenekhez, hogy az eső elől elbújhassanak és viszonylag száraz ruhában folytathassák az útjukat. Már éppen én is ezt a taktikát választottam, amikor a macskaköves utcán egy nálam idősebb lányt láttam előre sietni – felismertem, mert a gépen előttem ült és azon gondolkoztam, hogy vajon hány éves lehet.

 

Gondolkodás nélkül követtem őt és akkor sem hagytam magam lerázni, amikor a díszes és az eldobott papírpoharakkal tarkított, eléggé zajos városrészt elhagytuk. Főleg talán a romos bérházak és a mindenfelé ágazó sikátorok voltak azok, amik a lány követésére sarkalltak.

 

-     Mióta követsz? – Az éles, vádló hang hallatán eszméltem fel csak, és tudatosult bennem, hogy a lány már nem megy én viszont egyenesen felé tartottam és már majdnem teljesen utolértem. – Azt kérdeztem, hogy mióta követsz?

 

-     Én… én… - nagyot nyeltem, hogy végre ki tudjam bökni a választ. – Megláttam, hogy nem húzódsz be az eső miatt és érdekelt merre tartasz, hátha ott én is meghúzhatom magam. Úgy értem, úgy tűnik számomra, hogy te ismered itt a környéket és én csak… Sajnálom.

 

Anyám arra tanított, hogy a sajnálom kifejezés általában használ az embereknél – talán azért, mert így olyan érzést keltünk a másikban, mintha rosszul éreznénk magunkat és emiatt lelkiismeret furdalást okozunk – egyszerű fordított pszichológia. Vártam, hogy végre történjen valami, mert már kellemetlenül rám tapadt még az alsóneműm is és attól féltem, hogy ezt a monszunszerű esőt a gondosan becsomagolt papírok nem élik túl.

 

-     Rendben, kövess, de maradj csöndben, ne nézelődj és olyan gyorsan gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! – A kemény utasításokat hallva, majdnem felnevettem, mert annyira gyorsan nem mehettem.

 

Amikor beléptünk a házba tátva maradt a szám – na, nem azért, amit már kint is láttam, hanem a berendezés miatt. Amikor megláttam, hogy melyik házba megyünk be felkészültem a legrosszabbra a lerobbant, romos épület láttán. Belépve viszont egy nagyon tiszta és design-os helyiségbe érkeztünk – amikor megláttam az első fehérneműbe öltözött lányt elkerekedhetett a szemem, mert szállásadóm hirtelen rám dörrent, hogy kövessem és ne nézelődjek. Azonban nem tudtam megállni, hogy lopva végig ne pásztázzam azt a lebujt, amiben az éjszakát szándékoztam tölteni. Egy jól felszerelt bárpult, vörös kanapék és fotelek és festmények a falon – egyáltalán nem így képzeltem el bordélyházat, sokkal sötétebbnek gondoltam mindig is őket.

 

Az emeleten a legtávolabbi szobába léptünk be és én magamra maradtam pár percre. Egy kicsi ágy üres polcok fogadtak, amik arról árulkodtak, hogy itt nem lakik senki. Viszont valahogy éreztem, hogy befogadóm nem olyan lány.

 

Talán az apjáé lehet a hely – gondolkodtam ezen és tervezgettem a további utamat másnapra. Csak akkor eszméltem fel, hogy mennyire elmerengtem, amikor az ajtó előtt egy fojtott hangú párbeszédet hallottam meg – pedig nem telhetett el sok idő míg a lány elment.

 

-     Szóval, hogy hívnak? – A kérdés nekem szólt az éppen szobába lépő fekete hajú lánytól. – Én Vanessa vagyok.

 

-     Jane. – A kézfogásra nyújtott kezet nem fogtam meg, mert az enyém még mindig nedves volt. – Bocsánat, csak teljesen eláztam.

 

Vanessa nem tétlenkedett előkotort egy régi kötött zöld pulcsit, ami jó hosszú volt és puha, majd kiment a szobából. Mivel nem tudtam, hogy mennyi időt hagy nekem így gyorsan levettem a vizes holmim, majd felvettem a pihe-puha pulcsit, ami a combom közepéig leért. Az illata viszont egyáltalán nem hasonlított a lány által használt parfüméra – egy sokkal visszafogottabb és virágosabb illatot árasztott magából. Nem éreztem magam alul öltözöttnek és mégis, mikor Vanessa visszatért a szobába elkezdtem feszengeni.

 

-     Nézd, tudom, hogy amúgy sem tennéd, de ne beszélj arról, hogy hol töltötted az éjszakát. A bátyám attól tart, hogy te valamiféle újságíró vagy, aki csak szaglászni jött közénk. Én mondtam neki, hogy ez lehetetlen, de Harlan már csak ilyen. – Mintha valamit rosszat mondott volna a szája elé kapta a kezét. Nem kellett sok, hogy rájöjjek a bátyja nevét nem szabadott volna kimondania. – Mivel kicsi a szoba és én amúgy sem terveztem itt éjszakázni így nyugodtan pihenj a szobámban. A radiátor jó meleg, gyorsan megszáradnak a ruháid, a pulcsit meg csak hagyd az ágyon, majd holnap reggel elteszem. Viszont nekem most mennem kell. Reggel eljövök és kikísérlek a reptérhez.

 

-     Vanessa? – Már éppen kilépett az ajtón, de még visszafordult. Akkor először láttam őt mosolyogni. – Köszönöm a segítséget!

 

Nem tudom, hogy ennek köszönhetően, de az ébenhajú lány arcvonásai mintha kisimultak volna és abban a pillanatban úgy gondoltam, ha jobban megismerhetnénk egymást még barátokká is válhatnánk. Miután kilépett az ajtón elfelejtettem kulcsra zárni, de úgy gondoltam, hogy Vanessa bátyja biztosan nem engedné, hogy bárki a húga szobájában töltse az éjszakát. Mert egy valamiben biztos voltam: Vanessa nem olyan lány.

 

Kistáskámból előkotortam a gondosan becsomagolt csomagot – csak egy levél, mégis kulcsfontosságú volt, hogy épségben megérkezzen. Éreztem, hogy már teljesen megszáradtam és nagyon örültem annak, hogy tudtam, semmi bajom nem lehet egy kis esőtől. A levélnek viszont akár végzetes is lehetett volna – főleg, az ablakon keresztül látott tombolás, ami már nem is emlékeztetett arra a kis dörgésekkel járó égszakadásra, inkább egy trópusi viharnak felelt meg.

Az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy fel tudjak rá ülni – miután bukóra kinyitottam, hogy egy kis levegő betévedjen, felültem. Néztem az egyre sötétebb városszegletet, amit a nem túl nagy ablak láttatni engedett. Néhány halvány lámpa égett, de ezek aligha a sikátorok kivilágításán dolgoztak – sokkal inkább a bordélyház bejáratát voltak hívatottak megmutatni. Azonban ezeknél a halvány fényeknél is inkább a sűrű, apró cseppek látszódtak – az ég dörrent egyet, majd villámlott. A hirtelen fényességben pillantottam meg a gyorsan suhanó árnyat, ami egyenesen a szállásom felé tartott – egy pillanatra elfogott a félelem.

 

Talán Harlan sejt valamit? Azért hívta ezt a vámpírt, mert ki akarja deríteni, miért vagyok itt? – A gondolataim csak felerősítették ösztöneimet és már igazán közel voltam hozzá, hogy kiosonok az ajtón és elhagyom ezt a lebujt, de aztán egy újabb árny magára vonta a tekintetem. Ezt az árnyat ismertem és végül ez tartott itt – meg akartam tudni, mit keresnek itt, ezen a környéken.

 

Az Olympic National Park lehetőséget adott, hogy anyám minden gyanús jelre felfigyeljen. Habár nem itt éltünk, sokszor hozott el ide – így tanultam meg türelmesen várni a semmire. Folyamatosan egy helyre mentünk, közel a vízeséshez, ahová akkor bújtunk, ha valaki felénk tartott. Egy valamit azonban megtanultam az ott töltött idő alatt, mégpedig, hogy anyám valamiktől óvni próbál engem – csak kicsivel később jöttem rá a teljes igazságra.

 

Előfordult olyan, hogy nekem a vízesés mögött kellett maradnom, míg anya kiment kicsit szaglászni. Egyik alkalommal viszont megszegtem az egyetlen szabályt és követtem a nőt, aki életet adott nekem. Egészen addig követtem, amíg meg nem állt és csak tartásából láttam, hogy tudja, mögötte vagyok – megfeszült tartása legalábbis erre engedett következtetni, hátra viszont nem nézett.

 

Az édes szag után megláttam mit néz anyám. Két vámpír állt egymással szemben – a fekete hajú negédesen rámosolygott a világos hajúra. Azonban mielőtt a világos hajú bármit is tehetett volna a másik eltűnt. Volt valami furcsa azonban a helyzetben, amit akkor még nem igazán fogtam fel. Onnantól kezdve anyám felvértezve magát indult útnak, hogy az ébenhajú férfit levadássza. Egy pillanatra láttam, ahogy a mézszín szemek összekapcsolódnak anyáméval. És akkor, életemben először láttam anyámat egy vámpír lelkéért imádkozni – de életemben nem először láttam megrendülni. Az Volterrában történt.

 

Az ajtó a falnak csapódott, azonban merengésem és fáradtságom miatt ezt rögtön a huzatnak tudtam be – hiszen senki sem állt az ajtó közelében. Lassan leereszkedtem a párkányról és elindultam, hogy becsukjam – már kulcsra – az ajtót. Éppen beillesztettem a zárba a kis fém tárgyat, amikor megéreztem a szagot. Az futott át a fejemen, hogy mégis hogyan nem vettem észre már akkor, mikor bejött a házba. De már mindegy volt, mert éreztem a hűvös leheletet a tarkómon.

 

A következő pillanatban már az ajtónak döntött és mélyen a nyakhajlatomba hajolt – egészen biztos voltam benne, hogy számomra itt a vég. De ahelyett, hogy megéreztem volna a fogakat a húsomba vájni valami egészen más történt.

 

-     Vanessa – suttogta támadóm még mindig elég közel a nyakamhoz. – Ez az ő pulcsija volt, miért tetted ezt velem? Miért jöttél vissza?

 

Úgy éreztem az agyam felrobban a gondolataimtól, amik között olyanok fordultak meg, minthogy Vanessa mégiscsak olyan lány; vagy éppenséggel az, hogy mégis kiről beszélhet ez a vámpír; de leginkább az érdekelt, hogy az ébenhajú lány miért jött vissza. Nem néztem rá, nem akartam, hogy esetleg az legyen életem utolsó tette – biztos voltam benne, hogy ha ez a férfi rájön, hogy nem az vagyok, akinek hisz nekem végem. Aztán megéreztem a hideg ajkakat a nyakamon.

 

Igyekeztem félretolni magamtól az egyre erőszakosabb férfit, aki értetlenkedett egy kicsit, de egy kis erőkifejtéssel máris újra körém fonta a karjait. Közben folyamatosan Vanessa nevét ismételgette, valamint azt, hogy buta lány. Egyszerűen nem tudtam megszólalni, pedig anyám megtanított arra, hogy hogyan lehet legyőzni a pánikot fejben. Nagy erőt vettem magamon és újra kissé eltolva magamtól, a padlót fixírozva megtaláltam végre a hangom.

 

-     Nem Vanessa vagyok. – A hangom erőtlen volt, de tudtam, hogy a hallása tökéletes így biztosan hallotta, amit mondtam. – Kérem.

 

Akármennyire igyekeztem, sem eltolni, sem meggyőzni nem tudtam támadómat, hogy összetéveszt valakivel. Az első könnycsepp azonban csak akkor csordult ki a szememből, mikor egy erőteljes rántás során az ágyra érkeztem. A térdemet beütöttem az ágy vázába, de azon kívül, hogy éreztem magát a történést semmi fájdalom nem járt vele. Nem is volt sok időm gondolkozni, mert a következő pillanatban már a hátamon feküdtem.

 

A karjaimat a fejem fölött a csuklómnál satuban tartotta fogva – ezt viszont nagyon is éreztem, de a fájdalom volt az egyetlen, ami nem engedte, hogy feladjam a harcot. Megpróbáltam elrúgni a fölém helyezkedő, nyakamat csókolgató testet – a célt viszont elvétettem és csak a combját találtam el, viszont ez is elegendő volt arra, hogy abbahagyja a csókokat.

 

Abban a pillanatban harciasságom a tetőfokára hágott és ösztöneim tomboltak, hogy vessek véget ennek a vámpírnak az életének – aztán arcunk egy vonalba került és belenéztem a sötét mézszín szemekbe. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egész világ úgy rendeződik át, hogy ez a mézszín szemű férfi álljon a középpontba – egy hirtelen villanás hátulról megvilágította a felettem tornyosuló testet és megláttam a világos haját, kellemes arcvonásait. Úgy éreztem, képtelen vagyok tőle elszakadni és mindent meg kell neki adnom – akár a testem felett is rendelkezhet –, és mindentől meg kell védenem. Még magamtól is – ezért lábammal már nem tartottam távol magamtól.

 

Reszkettem az izgalomtól és úgy éreztem az a helyes, ha teljesen átadom magam ennek a vámpírnak. Az érzékeim elködösültek és kezdtem úgy érezni, hogy szétesik körülöttem a világ és az egyetlen, ami a földön tartott az a hideg ajkak voltak, amik elkezdték felfedezni a melleim – habár a pulcsi még rajtam volt ez egyikünket sem zavarta.

 

Pár pillanattal később eszméltem csak rá, hogy folyamatosan a szemébe bámulok, ami egyszerre volt vágyam fokozója és ösztöneim felbujtója – csakhogy ösztöneim már korántsem az életem védelmezésére sarkaltak, habár a mézszín szemekben valami elhomályosult őrület kavargott. A pulcsit durván, egy mozdulattal szakította szét és agyam hátsó zugában beindult a vészjelzés, amit csak akkor tudtam figyelembe venni, mikor a recsegő hangra lenéztem – a hűvös test még így is vonzott magához, azonban végre képes voltam gondolkozni.

 

Újra megpróbáltam hatni a férfira, elrúgni magamtól és felülkerekedni rajta – sajnos eredménytelenül. A vámpír teljesen elveszítette a fejét és fojtott hangon elnézést kért egy név nélküli nőtől. Őrület. Ez a szó jutott eszembe arról, amit a férfi szemében láttam és ez kétségbe ejtett – ez a férfi úgy jött ide, hogy Vanessával bánik így, ezzel a nyers és állatias erővel –, mert biztos voltam benne, hogy mióta belépett a szoba ajtaján elveszítette az eszét és csak egy valamire tud gondolni.

 

Amikor lekerült a férfiról a nadrág még utoljára megpróbáltam szabadulni, de csak azt értem el vele, hogy újra a szemébe néztem – rá kellett jönnöm, hogy egyedül csak azért tiltakozom az ellen, hogy az övé legyek, mert a romantikus ábrándozásaim miatt másra vágytam. Nem volt csók, nem volt semmi kedveskedés egyszerűen állatias viselkedést tanúsítottunk – a végére már mindketten.

 

Bizsergett a bőröm, ahol hozzám ért és igyekeztem megfelelni a helyzetnek – úgy éreztem boldoggá kell tennem őt. Nem fogtam fel erőszaknak azóta, hogy azt a furcsa kötődést el kezdtem érezni – sokkal inkább éreztem úgy egyre jobban, hogy akarom ezt a vámpír férfit. Amikor megéreztem a feszítő érzést a levegő benn akadt a tüdőmben – a fájdalom halványodott. Ez nem szerelmeskedés volt, sokkal inkább társam kielégülése volt a cél. A halk morgások egyre hangosabbak lettek és attól féltem, hogy valaki meghallja, de nem tudtam mit tenni.

 

Mozgása egyre gyorsabb lett nem hittem, hogy képes leszek tartani vele a ritmust, majd az addigiaknál mélyebbre nyomult bennem. Háta ívben megfeszült és egy újabb villámlás következtében testének körvonalait is megszemlélhettem miközben valami langyos töltötte meg altestem – aztán éles fájdalmat éreztem.

 

A csuklóm lüktetni kezdett és úgy éreztem mintha olvadt lávát fecskendeztek volna az ereimbe. A márványtest leszállt rólam majd felkapta a nadrágját és a csuklómhoz sietett. Éreztem, hogy a kezébe fogja és vizsgálni kezdi még érzékeltem azt is, hogy beszél hozzám.

 

-     Sajnálom! Annyira sajnálom! Nem akartam! Nem tudtam! Kisfarkas én nem gondolkodtam. – Könnyek nélküli sírást hallottam és szabadkozást. Szabadkozott a vámpír férfi, mert tudta, hogy most ölt meg.

 

Testem lángokban állt és alattomosan vette körbe lassan a szívem, hogy majd miután egész testemet felperzselte a méreg, utolsó csapásként a szívembe férkőzzön. Forróságot éreztem és érzékeim eltompultak, mert nem voltam képes másra figyelni csak a méreg terjedésére. Követtem útját magamban és rimánkodtam azért, hogy utolsó kegyelemdöfésként a szívemet támadja.

 

Az érzés annyira ismerős volt, de már nem számított. Az ajtó akkor csukódott be engem bezárva haldoklásomba, mikor az első sikoly elhagyta a szám. Halálom okozója megvárta, míg a méreg eléri az agyam és aztán elhagyta a tetthelyet. Egyedül maradtam és úgy éreztem cserbenhagytam anyámat.

 

Más gyerekek is kaptak oltásokat így mikor anya bejelentette, hogy én is megkapom, nem féltem. Eddig egy oltás sem fájt annyira, amire emlékeztem. Ez viszont más volt. Szédültem tőle majd olyan érzésem volt, mintha a testem lángokba állna. Nekem pedig kislányként csak egy valami jutott eszembe.

 

-     Anyuci, segíts! – sírva kérleltem, mert úgy éreztem csak ő menthet meg.

 

-     Nem sokára elmúlik, ígérem. Ez az immunrendszered védelmére van, mindenki rosszul viseli. – Anya hangja teljesen megnyugtatott és én akkor és ott megfogadtam, hogy minden fájdalomkor arra fogok gondolni, hogy elmúlik.

 

Elhittem az anyámnak mindent és vakon megbíztam benne. A testemet nyaldosó lángok elcsendesedtek. Igaza volt.

 

A sikoltozásom lassan elhalt, mert a torkom kiszáradt – a lángolás és a forróság viszont megmaradt. Haláltusám alatt a lassan csendesedő esőt hallgattam, ami egy kicsit megnyugtatott. Elképzeltem, hogy egy zöld réten futok, amikor elkezd esni – közben a nap forrón süti a testem. Az agyam kezdett teljesen eltompulni, nyöszörgéseket és nyüszítéseket hallottam és csak később jöttem rá, hogy minden hangot én adok ki.

 

Éppen az futott végig az agyamon, hogy vajon ki fog rám találni és mit fog gondolni, amikor a méreg elérte a szívem. Hangos nyüszítést hallottam és mikor elveszítettem az eszméletem még hallottam egy hangot. A szívverésem lassult és végre kezdtem megbékélni a helyzetemmel, amikor tudatosult bennem milyen hangot hallottam. Kinyílt a szobaajtó.

• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella