14. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

14. Bonyodalom

Reggel semmi erőm se volt, hogy felkeljek – Carlisle viszont már nem volt az ágyban. Lassan kinyitottam a szemem és körülnéztem – azonban a szemem lecsukódott.

Carlisle hol van? – kérdeztem Edwardtól, hátha a házban tartózkodik. Az ajtó kinyílt és belépett rajta két ember – a szememet nem nyitottam ki, de még így is tudtam, hogy kik jöttek be. Nem kellett volna…

-     Anne, ülj fel, hogy megvizsgálhassalak! – szólított fel Edward, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy felkeljek.

Két erős kar fogott meg és segített felülni – így viszont szédültem. Edward valami hideg dolgot tett a mellkasomra – a másik ember csak feszülten állt, a légzéséből tudtam.

-     Carlisle… - suttogtam és Szerelmem azonnal leült mellém az ágyra. – Sajnálom, hogy ezt át kell élned, sajnálom. – Észre se vettem, hogy elkezdtem sírni csak amikor Carlisle magához húzott és halkan csitítgatott.

-     Te vagy a legfontosabb nekem, én kibírom.

-     Én is.

Egész nap csak az ágyban feküdtem félig öntudatlanul, félig éberen. Edy amint hazaért rögtön bejött hozzám, hogy elmesélje a napját, és még Isis is bejött – bár azt, hogy felkelt a házban senki más nem értékelte.

-     Hoztam neked ebédet, Edward azt mondta jobban vagy – lépett be a szobába Isabella. – Pedig tegnap még nem is voltál ennyire…

-     Nem értem… lehet, hogy ez egy másik betegség. – Isabella bólintott, aztán letette a tálcát a takaróra. – Ha holnap feltűnően jól leszek, akkor ne habozzatok!

-     Az azt jelenti, hogy haldokolsz? – kérdezte Isabella. Bólintottam. – És, ha csak jobban leszel, de…

-     Apu azt mondta, hogy teljesen jól van, hogy teljesen megszűnt minden fájdalma. Majd tudatom veletek, ha tökéletesen érzem magam.

-     Egy kicsit reménykedem benne… - mondta komolyan, aztán bátorítóan elmosolyodott.

 

A másnap legalább olyan szörnyen kezdődött, de szerencsére a fáradékonyságom egy kicsit enyhült – gond nélkül fel tudtam ülni és az állással sem volt sok baj. A sétával viszont együtt járt a szédülés, amitől majd’ megőrültem.

-     Nem örülök, hogy felkeltél. – Carlisle reggel már Nicholasnál és Kasimirnél volt, hogy feljegyezze a fejlődésüket. Viszont a nap többi részét velem akarta tölteni.

-     Én viszont örülök, hogy jobban vagyok és ki tudtam kelni az ágyból.

-     Annak én is örülök – csókolt meg lassan. Nem ült le így nekem kellett felnéznem, amitől szédültem. – Ettél már?

-     Nem, nem vagyok éhes. – Egyszerűen, amint ránéztem a kajára rögtön elment az evéstől a kedvem. Carlisle rosszallóan rázta a fejét, majd kiment a konyhába.

Kezében egy tálca volt, amin két szelet vajas-szalámis kenyér foglalt helyet – a nyál összefutott a számban. Viszont, amikor megéreztem az illatát elment tőle a kedvem – egyszerűen rosszul voltam az illatától.

-     Carlisle, nem érzem jól magam – nyögtem ki és kétségbeesetten szaladtam a fürdőszoba irányába.

Carlisle a fürdőszoba ajtajában állt és várakozón nézett rám – míg én kiadtam magamból mindenemet. Csöndesen a hátam mögé lopódzott és hátrafogta a hajam.

-     Istenem… - suttogtam erőtlenül, mikor végre jobban lettem. Carlisle komoran ült mellettem és még mindig várakozott valamire. – Mi a baj?

-     Miért nem mondtad el?

-     Micsodát? Hiszen tudod, hogy nem sokára át kell változtatnod, amikor az ikrek fejlődése lassul. – Carlisle hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

-     Nem hiszem el, hogy nem tudtál róla!

-     Carlisle, fogalmam sincs miről veszekszünk – mondtam komolyan. – Az elmúlt négy napban összesen egy napot töltöttem úgy, hogy gondoltam magamra is. Mit kéne tudnom?

-     Azt kéne tudnod, hogy terhes vagy! – mondta hangosan. Éreztem, ahogy a vér kifut az ereimből és az ájulás kerülget.

-     Az nem lehet, én nem… miért most? Carlisle, hogy történhetett ez? – Már eldöntöttem, hogy biztosan készen állok az átváltozásra, erre ez történik velem… Sírva borultam a térdeimre.

-     Anne, sajnálom! Nem akartalak megbántani – simogatta meg a hátam. – Csak azt hittem el akarod titkolni, mint Isis. Sajnálom…

-     Carlisle most mi lesz? Tudom, hogy szerinted az lenne a legjobb ha elvetetném, de nekem az nem megy! – Carlisle a plafonra nézett, aztán rám emelte tekintetét.

-     Akkor megtartjuk és reménykedünk benne, hogy minden rendben lesz.

Csendben ültünk a fürdőszoba padlóján és néztük a hasamat – mintha bármelyik pillanatban a kétszeresére nőhetett volna. Aztán Szerelmem felállt és engem is felsegített – lassan mentünk le a nappaliba, ahol a többiek már vártak. Egyedül Isis arcán láttam a leplezetlen boldogságot – Edy is boldog volt, de ő a többiek aggódását is látta.

-     Carlisle… - kezdett bele Edward, de Szerelmem leintette.

-     Egy olyan helyzet állt elő, amire nem tudtunk előre felkészülni, egy olyan dolog, ami miatt megváltozhat az életünk. Anne vámpírráválása amúgy is változásokkal járt volna, bár azt a helyzetet könnyebb lett volna megoldani. Isabella, beszélnem kell Nate-tel.

Nate perceken belül a házban volt – Danielt magával hozta, akihez csatlakozott Juliette is. Carlisle, Edward és Nate elvonultak – így alkalmam nyílt megbeszélni a dolgokat Juliette-ével.

-     Nagyon köszönjük! – veregette meg Nate vállát Szerelmem. Tehát Nate nem nehezményez Carlisle-ra, sem rám.

-     Megérdemli, hogy boldog legyen, és Anne innen származik, a családunk tagja.

 

Csak két nap múlva sikerült szilárd táplálékot a gyomromba juttatnom anélkül, hogy ki ne hánytam volna – viszont a fáradtságom visszatért, enyhébb verzióban. A közérzetem viszont javult és ez Carlisle-ra is nyugtatólag hatott – de éjszaka azért Edwarddal kerestek megoldásokat.

-     Mi lenne, ha egyetlen egy éjszakát velem maradnál? – kérdeztem reggel, amikor Carlisle megpróbált belopódzni.

-     Sajnálom! Csak arra próbálunk megoldást találni…

-     Hogy, hogyan maradjak életben. Tudom, Carlisle! Viszont sokat jelentene, ha velem maradnál.

-     Rendben. – Lefeküdt mellém és gyengéden magához vont. – Azt szeretném, ha ágyban maradnál.

-     Felejtsd el! Alice már lestoppolta a holnapomat. Vásárolni megyünk!

-     Nem is szeretsz vásárolni – próbálkozott Szerelmem, de az arcom láttán feladta a további próbálkozásokat. – Így büntetsz?

-     Nem büntetlek csak hagylak dolgozni, itthon lenni unalmas. Alice elvisz és vásárolunk, majd veszek neked valamit. – Carlisle hideg testéhez bújtam még jobban és nagyokat ásítottam.

Carlisle nem mozdult mellőlem egész éjszaka – ezt onnan tudom, hogy egész végig félálomban voltam. Annyira jó volt nekidőlni és érezni ahogy mellettem van – miközben a rosszulléttel küszködtem. A szívem néha-néha kihagyott egy ütemet…

Kikászálódtam a fürdőszobába és a mosdóhoz botorkáltam – hidegvízzel öblítettem le az arcom, aztán a tükörképemet néztem. A kezemmel felgyűrtem a pólóm és néztem az pocakom – a harmadik hónapban lehettem, legalábbis Carlisle-ék elmélete szerint.

A tükörben nem láttam mást csak egy gyenge nőt, akinek már nincs sok hátra – undorodtam a gondolattól, hogy gyengének mutatkozzam mások előtt, látni a sajnálatukat. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmondjam Carlisle-nak, hogy a kitartásom kezd gyengülni…

Ránéztem a tükörképemre és feladtam.

 

A vásárlás nagyon szórakoztató volt – Alice berángatott egy csomó kismama üzletbe, ahol mindenkinek azt kellett mondanom, hogy már a negyedik hónapban vagyok. A reggelem viszont nem volt ennyire szórakoztató és ezt Edward tudta.

Carlisle csókkal ébresztett én pedig nevetve ültem fel – az esti fürdőszobás jelenet mintha meg sem történt volna. Szinte táncolva öltöztem fel és apró puszikat nyomtam Carlisle szájára. Carlisle-t nem zavarta, hogy boldog vagyok, de Edward gyanakodva figyelt reggeli közben.

-      Anne, tudod jól, hogyha feladod akkor azzal nem csak magadnak ártasz! – Edward megszorította a karom, miközben a mosogatóban levő edényeket figyeltem.

-      Edward én próbálkozom…

-      Ne hazudj! Tegnap este feladtad, mert neked nem számít senki csak magad!

-      Ne mondj ilyeneket! – zokogtam. – Ha nem én adom fel, akkor a szívem! Tudom, hogy halljátok a szívverésem, tegnap este fel akarta adni.

-      A szíved is te vagy! – sziszegte. Tudtam, hogy Carlisle-ért mindent odaadna, hiszen egyszer már majdnem elvesztette. Sajnáltam, hogy meg kell bántanom.

-      Szeretem őt és vele akarok lenni örökké, de ez nem fog sikerülni! Bárcsak sikerülne!

 

Alice boldogan próbáltatott fel velem tíz ruhát aztán aggodalmasan rám nézett – én viszont egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, betegnek. Alice szemében felismerés gyúlt és láttam rajta, hogy legszívesebben sírna.

Két újabb ruha felpróbálása után már tudtam mi vár rám kint – Carlisle biztosan eljött. A próbafülke előtt állt tökéletes szépségével és bánatosan nézett rám. Mögötte Edward állt és csak akkor jött rá, hogy miért mondtam azt reggel.

Olyan volt, mintha mindenki el akart volna búcsúzni – két véglet közé ragadtunk. Ha átváltoztatnak, akkor valószínűleg a gyermekünk meghal, viszont ha nem változtatnak át, akkor mindketten.

-      Anne… - suttogta mellettem valaki. Odanéztem és anyám állt ott apámba karolva. Mellettük Esme mosolygott, bánatosan. – Tedd meg ezt érte.

-      Neki csak te maradtál, ha téged is elveszít… - Esme könnytől csillogó szemmel nézett Carlisle felé. A sorsom akár Esme-é, de az enyémet nem védi egy gonosz férj, aki elrabolja a gyermekem és az felnőjön. A kíméletlen igazság az, hogy a gyermekem így is-úgyis elveszítem.

-      Menjünk haza. – A szavak csak úgy elhagyják a szám és érzem, ahogy első könnycseppjeim lehullnak a pláza fehér padlójára.

Előző fejezet

Epilógus