13. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

13. Babakérdés

Kora reggel arra ébredtem, hogy ketten beszélgetnek az ágy közelében – rólam beszéltek. Az izzadtság vert és hallottam a saját ziháló légzésem.

-     Anne, mikor vettél be utoljára gyógyszert? – kérdezte halkan Carlisle, s felültetett. Felnyitotta a szemhéjamat, de alig bírtam fenntartani.

-     Délben, akkor kellett. Ez majd… elmúlik – mondtam és Edwardra néztem.

-     Anne beadok neked vénásan gyógyszert, mert nagyon magas lázad van. – Edward leült az ágyra mellém és megpaskolta a könyökhajlatomat. Aztán előkerült az injekciós tű és azt hittem abban a pillanatban elájulok. – Nem fog fájni!

Edward tényleg úgy adta be a gyógyszert, hogy nem is éreztem – viszont nem, hogy tisztult volna a kép még jobban elmosódott. Carlisle nyugtató szavakat duruzsolt a fülembe én viszont nem nyugodtam meg tőle – Edy kellett nekem.

A következő pillanatban Edward áthozta Edyt a szobánkba és hagyta, hogy átöleljem a gyermektestet. Még hallottam, hogy Edward és Carlisle beszélnek valamiről, de már egy mély álom felé haladtam.

Valamikor kilenckor felkeltem és csodáltam, hogy a fejem nem hasogat – pedig felkészültem már a legrosszabbra. Viszont Carlisle-t nem láttam – Edy pedig már biztos elment az iskolába. Felvettem a köntösömet aztán lementem az étkezőbe – az asztalfőn volt megterítve és ínycsiklandozó illatok szálltak a levegőben. Emmett rám vigyorgott én pedig rögtön elvörösödtem – a többiek viszont nem is foglalkoztak vele.

Az asztalnál még Isis is ott ült és egy hatalmas adag rántottát tömött magába – elképedve néztem, hogy, hogy képes ennyi kaját magába tömnie.

Leültem és én is nekikezdtem a reggelimnek, amikor két hideg kéz helyezkedett a vállamra. Boldogan ettem a reggelim, de a torkom el-elszorult, amikor Dave és Isis boldogan megcsókolták egymást. Jasper odasúgott valamit Edwardnak, aki ezt továbbadta Isabellának.

-     Anne, majd beszélhetünk? Tudod, Edy ügyeiről, meg ilyenek. – Isabella kedvesen nézett rám, bólintottam.

A konyhában Isabella segített elmosogatni, míg Carlisle Isis-szel és Dave-vel elvonult – természetesen Edward is elkísérte őket. Egy ideig csak némán álltunk egymás mellett, aztán Isabella megtörte a csendet.

-     Jasper szerint féltékeny vagy. Nem akarok indiszkrét lenni, de muszáj megkérdezném. Miért?

-     Én… nem… ezt én nem tudom irányítani. Egyszerűen csak látom Isis boldogságát és hiányérzetem van. – A konyharuhát ledobtam a pultra és Isabella szemébe néztem. – Örülök, hogy Isis boldog és, hogy kisbabájuk lesz. Én pedig megbékéltem a helyzetemmel.

-     Lemondasz a gyermekvállalásról? Vámpír akarsz lenni, biztos? – kérdezte Isabella értetlenül.

-     Élni akarok, hogy Carlisle ne szenvedjen többet, és egy gyermeket nem tudnék kihordani. Nekem nincs kilenc hónapom, az sem biztos, hogy egyáltalán egy van-e.

-     Sajnálom! – ölelt át és hagyta, hogy a vállán sírjak. – De a vámpír-ember terhesség az nem kilenc hónapig tart.

-     Miről beszélsz? Egy normális terhesség… - Ruhám ujjába megtöröltem a szemem.

-     Ez nem ilyen egyszerű. Menjünk fel a szobátokba.

Míg felfelé mentünk Isabella megpróbált a mosolyával erőt önteni belém – nem sok sikerrel. A szobában leültünk az ágyra és néztük a másikat – némán, a másikra várva.

-     Szóval Isis, a második nászútokon lett terhes? – Isabella bólintott. – Carlisle azt mondta, hogy a huszonhatodik hétben jár, és tizenöt napra mentek el. Ha annyira veszélyes, mert ugye mindenki aggódik, akkor miért nem jöttek hamarabb haza?

-     Mert Isis ebben rám ütött. Megpróbálta a lehető legtovább eltitkolni és mivel Dave nem tudott azokról a legendákról így fel sem tűnt neki.

-     Szóval a magzat rohamosan fejlődik. Isis nagyon jól viseli. – Elgondolkoztam és eszembe jutott Vania hazugsága. – Amikor Vania azt mondta, hogy terhes és előtte rémisztő könyveket nézett, azok igazak voltak?

-     Valószínűleg igen, de ezt még nem tudjuk. Én alakváltó vagyok és azén terhességem nem volt olyan drasztikus, mint amilyennek a képek ábrázolják. Isis félig alakváltó, félig vámpír, ő is egy egészen másfajta terhességen esik át, ezért aggódunk.

-     Tehát, ha én teherbe esnék, akkor az olyan lenne, mint azokban a könyvekben? – A hangomban nem volt félelem, sőt reménykedtem. Abban reménykedtem, hogy mégiscsak lehet nekem is gyermekem.

-     Valószínűleg. Tizennyolc nap, rettentő gyorsan eltelik – ábrándozott Isabella. – Viszont Carlisle nem fog beleegyezni egykönnyen.

-     Tudod Isabella egy kicsit félek, hogy mi történne, ha lenne egy gyerekem, attól félek, hogy örökli a betegségem.

-     Ennek igen kevés esélye van, tekintve, hogy a baba félig vámpír lenne. Többen azt mondták, hogy ezt ne mondjam el neked, de ha én nem is Isis biztosan elmondta volna.

-     Ezzel most egy kicsit megnehezíted a dolgomat – nevettem fel elkeseredetten. – Valószínűleg, ha nem tudnám, hogy az állapotom ennyire leromlott, akkor biztosan megpróbálnám meggyőzni Carlisle-t, de… - Isabella lehajtotta a fejét. – Ha teherbe esnék mindenképpen megtartanám, de így nem fogom ezzel terhelni a kapcsolatunkat. Edyt is úgy szeretem, mintha csak a sajátom lenne.

-     Oh, biztos vagyok benne, hogy Edy nagyon örül neki, hogy te lehetsz a pótmamája.

A nap folyamán még többször beszélgettünk erről-arról Isabellával. Isis nem került elő délutánig, de amint előkerült próbált elbújni a többiek elől – valószínűleg elege lett a sok vizsgálatból és aggódásból.

-     Oh, hogy miért nem tudják elfogadni, hogy jól vagyok?! – csörtetett be a nagy hasával a konyhába. – Azt hittem Nagyapának nem kell ezerszer elmondani mindent, most mégis úgy tűnik, hogy de.

-     Amennyit hallottam az ilyesfajta terhességekről teljességgel érthető az aggódásuk. – Isis szúrós szemekkel nézett rám, mire felkuncogtam. – Lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszik.

-     Jól bírom, kicsit zavar, hogy már ekkora a pocakom, de ez már csak ilyen.

-     Jól bírod! Mindjárt kész az ebéd, csak a krumpli még nem sült meg eléggé. – A terelésben nagyon jónak mondhattam maga, főleg, ha az eredeti téma kezdett lapossá válni.

-     Már farkas éhes vagyok!

 

A szobában vártam, hogy Carlisle csatlakozzon hozzám – azt hittem Isis miatt az estéink nem borulnak föl, tévedtem. Már egészen sötét volt, amikor Carlisle csatlakozott hozzám – egy szó nélkül az ölelésébe bújtam.

Azt hittem az ölelésemmel sikerül elűznöm az aggodalmát, de amikor felnéztem a szemébe még mindig az aggódó arckifejezést találtam. Fürkésző tekintete keresett valamit az arcomon…

-     Sajnálom – suttogta. Elengedtem a derekát és leültem az ágyra, magam mellett megpaskoltam a helyet. – Én már felkészültem, hogy ellenálljak a kísérleteidnek, azért mert teherbe akarsz esni, tőlem. – Carlisle nem nézett rám, a padlót nézte egész végig. – De, ha szeretnéd, amikor már biztosan túl leszel a vámpírrá válás nehézségein, örökbe fogadhatunk egy gyereket.

-     Majd meglátjuk – simítottam végig az arcán, hogy aztán számat az övére tapasztva újra átéljük a testi gyönyöröket.

Szorosan hozzábújtam a testéhez és közben köröket írtam le a derekára – teljesen elfelejtettem, hogy Edy valamikor hazaérkezett.

-     Szörnyű anya lennék még a fogadott fiamról is elfeledkeztem – dünnyögtem a mellkasába.

-     Csodálatos anya lennél, csak a mai nap Isabella egy kicsit lefoglalt. De még így is csináltál vacsorát és desszertet hozzá.

-     Nem is figyeltem. – Ásítottam egy hatalmasat, majd lassan elnyomott az álom.

Reggel jó volt úgy ébredni, hogy Carlisle ott maradt velem este. A hideg teste megnyugtatott és biztonságot adott.

 

Alig két nap telt el és Isis hasa lehetetlenül nagy lett – Edward elmondta, hogy azért, mert ikreket vár. Aztán elmesélte, hogy Dave-ből, hogyan lett vámpír – igazán érdekes sztori volt, egy baleset miatt, amit lényegében Isis okozott.

-     Elutazom – jelentette be Edan minden előzmény nélkül. – Szeretnék egy kicsit világot látni.

-     Rendben, érezd jól magad! És vigyázz magadra! – köszönt el tőle Isabella, bár vonakodva engedte el. Isist kicsit megviselte, hogy az ikertestvére milyen messzire megy.

A legrosszabb viszont csak este következett – Isis annyira felizgatta magát, hogy a babák a megszületés mellett döntöttek. Carlisle nagyon gyorsan cselekedett, én pedig csak feküdtem az ágyban és néztem az ajtót – a hangokat viszont nem tudtam kizárni.

Carlisle a babák születése után – miután lemérte és megvizsgálta őket – visszajött hozzám. Csendesen mesélt nekem a két csodálatos babáról.

-     Mindketten fiúk, Isis elég érdekesen választott nekik nevet. Az egyikük Nicholas Alexander, ő az idősebb. A másikuk pedig Kasimir Dave.

-     Alexander… - suttogtam alig hallhatóan, amit Carlisle is észrevett. Azonnal a hátamra fordított és szemével megvizsgált – neki ez még új volt, ez a hirtelen állapotromlás. – Majd elmúlik – simítottam végig arcélén.

-     Forró vagy…

-     Éppen ezért kérem, hogy feküdj vissza mellém és ölelj át. – Carlisle vonakodva tettem meg, amire kértem. – Még kitartok, fontos, hogy Isis és a babák jól legyenek.

-     Nekem az a fontos, hogy te is jól legyél! Anne orvos vagyok, tudom, hogy mi fog következni…

-     Az édesapám állapota hirtelen romlott és aztán ugyanolyan hirtelen teljesen megszűnt a fájdalma. – Lassan beszéltem, mert a fáradtságtól alig bírtam ébren maradni.

-     És édesanyád?

-     Rosszul volt, aztán jobban lett... de nála más volt.

Hallottam még Carlisle hangját, de már képtelen voltam megfejteni mit mond, elaludtam. Nem álmodtam egybefüggő dolgokat – csak néha felvillantak képek, amiknek semmi értelmük sem volt.

Előző fejezet

Következő fejezet