9. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

9. Idő és elfogadás

Olyan más volt így látnom – olyan összetört volt; nem nézett felém. Nem tudtam, hogy mit tettem, amiért még csak rám se nézett, de mindennél jobban fájt így látnom őt.

Hangtalanul sétáltam mögé és átöleltem a derekát – éreztem, ahogy összerezzen, majd felenged. Tudtam, hogy az én hibám, mert későn jöttem.

-      Anne… Anne, ne sírj! – Megfordult az ölelésemben, s így a mellkasába zokogtam.

Éreztem, ahogy felemelt és magához szorított – megnyugtató szavakat suttogott a bőrömbe, miközben nekem kellett volna ezt tennem. Aztán megéreztem a hátam alatt a kanapét, s a vállamon Carlisle ajkát.

-      Mondd el mi bánt! – kérte halkan, de közben nem hagyta abba a testem kényeztetését.

-      Nem akartalak bántani – suttogtam a bőrébe. Kezdtek egy kicsit elfajulni a dolgok és a kellemetlen érzés újra bekúszott a gyomromba. – Carlisle, mit csinálsz?

-      Csak az önuralmamat próbálom. Tudod, szörnyen csábít a véred – mondta, majd felkelt rólam és elfeküdt mellettem. – És azt is teszteltem, hogy te mennyire félsz.

-      Én nem félek! – csattantam fel és máris a csípőjén ültem. Végigsimítottam a mellkasán, majd a hasán, aztán lehajoltam egy csókra. – Most én is tesztellek, jó?

-      Ki akarsz engesztelni?! – morrant fel a felismerés hatására, majd megpróbált felülni, de kezemet a mellkasára téve maradásra bírtam. – Anne…

-      Félsz? Mert gyakorlatilag csak rád tettem a kezem és máris ellenkeztél – nevettem fel majd ledőltem a mellkasára. – És, ha ki akarlak engesztelni? Azt hogyan tehetném meg? – csillant fel a szemem.

-      Alice mondta, hogy jössz, csak Juliette feltart. Azt hittem már nem is jössz, nagyon késő van – mondta, miközben keze a hátamon cikázott. – Csak maradj velem – Hallottam a hangját, de nagyon fáradt lettem hirtelen.

-      Gyógyszer – nyögtem fel, majd a bőröndöm felé vettem az irányt.

Carlisle egy pillanatig zavartan figyelte ahogy a bőröndöm egyik rejtett zsebéből előhalászom a gyógyszeres dobozt – és vele együtt egy képet is. Anyu, Alex és én voltunk a képen, na meg Pajkos - Anyu boldogan mosolygott, mondjuk nem is csodálkoztam rajta; Alex és Én Pajkos két oldalán álltunk és mindketten azon voltunk, hogy felüljünk rá.

-      Az anyukád? – kérdezte mellém érve Carlisle. – És Alex…

-      Emlékszem, a fénykép még épphogy elkészült, aztán összeütköztünk és mindketten a földön kötöttünk ki. Csodálkozom, hogy mindketten belenéztünk a kamerába – nevettem fel az emlék hatására. – Anyu bezzeg csak forgatta a szemét és azt mondta, hogy megérdemeltük. Szerencsére Pajkos az én pártomat fogta… Hiányoznak!

-      Elhiszem! Vedd be a gyógyszert, aztán…

-      Veled maradok, és tovább rettegek. – Hangos sóhaj hagyta el a tüdőm. – Rettegek, hogy bántani foglak – simítottam végig a kedves arcon.

-      Nem fogsz bántani – csókolt meg Carlisle. – Szeretlek!

Közel akartam magamhoz érezni, s az sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a többiek – kezemmel beletúrtam Kedvesem hajába és úgy húztam magamhoz közelebb. Addig nem nyugodtam míg, minden porcikánk nem érintkezett – ruhán keresztül – és még a fáradtság sem érdekelt. Carlisle halk tiltakozása csak késéssel jutott el az agyamig.

-      Sajnálom… - szabadkoztam, majd felálltam és a konyhába indultam. Teljesen össze voltam zavarodva.

-      Minden rendben? – kérdezte Edward mellém érve. – Isabellának viszek egy pohár vizet, szegénykém egy kicsit kiborult.

-      Ühüm… Kiborult? Edan esetleg…

-      Nem, Edan nem… Vagyis nem tudok róla! Eléggé furcsa mostanság és nem engedi, hogy a fejébe lássak. Isabella Isis miatt borult ki, mert Isis úgy gondolja, hogy Dave-vel külön kéne költözniük. Isabella reménykedik benne, hogy valami megállítja őket ebben – nevetett fel Edward, de én is mosolyogtam.

-      Hát, remélhetőleg minden rendben lesz. Isisék pedig biztosan nem akarnak messze költözni.

-      Persze, hogy nem! Csak Isabella nem akarja elveszíteni, így is bele kell már törődnie, hogy nem a pici kislánya – sóhajtott Edward. Megfigyeltem, hogy Edward is mennyire szeretné, ha Isiék maradnának. – És Edan miatt is aggódik.

-      De nem kell aggódnia, mellette maradok! – jelent meg hirtelen Edan, ezzel meglepve engem és az apját is. – A bevésődés eddig nem történt meg, ezután sem fog.

-      A micsoda nem történt meg? – kérdeztem, miközben kitöltöttem egy pohár vizet és bevettem a gyógyszerem.

-      A bevésődés azt jelenti, hogy megtaláltad életed szerelmét, azt a személyt, akiért képes lennél meghalni, ez olyan quileute-os dolog – magyarázta Edan.

-      Quileute-os dolog, értem. Gondolom Danielt és Juliette-tet is ez köti össze – jegyeztem meg, mire mindkét fiú egyetértően bólogatott. – De mivel Daniel nem más így… alakváltó – nyögtem ki nagy nehezen.

-      Honnan tudtad? – kérdezte meglepetten Carlisle. Nem is tűnt fel, hogy mikor jött le a lépcsőn…

-      Egyszer álmodtam, miután Jade elment – pirultam el fülig, Edward rögtön megértette miért. – Akkor jó éjt!

Láttam Kedvesem arcán, hogy még szívesen beszélgetett volna a dologról, de én elkezdtem magam után húzni. A kanapéra ledőlve – én „véletlenül” rádőltem – elgondolkoztam, hogy Carlisle vajon miért jött le utánam. Nem számítottam arra, hogy utánam jön, de jó érzéssel töltött el.

-      Azért jöttél utánam, mert sokáig voltam lent? – kérdeztem csendesen. – Csak összefutottam Edwarddal és elkezdtünk beszélgetni, pedig fel akartam jönni.

-      Igen, azért mentem utánad. De aztán amikor azt mondtad, hogy micsoda Daniel…

-      Azt akarod tudni, hogy tudom-e a mások igazából micsodák? – nevettem fel. Annyira látszott a szemében lévő csillogáson, hogy kíváncsi. – Nem tudom.

Ezek után már nem beszélgettünk, csak feküdtünk és pihentünk – én el is aludtam, de felébredtem, amikor Carlisle felkelt. Nem tudtam, hogy hova megy, de nagyon fáradt voltam – magamhoz szorítottam a párnát, aminek most Carlisle-illata volt és tovább aludtam.

Zavart, hogy megint nem álmodok sem Esmével, sem Isabellával, de még csak magammal sem… - egyszerű feketeség volt mindenhol. Arra kezdtem ébredezni – már reggel –, hogy valaki lefekszik mellém.

-      Úgy szorítod magadhoz azt a párnát, mintha az életed múlna rajta – jegyezte meg Carlisle a fejem mellett.

-      Tévedsz! Ő életem szerelme, és szeretem magamhoz közel tudni – mormogtam, majd a másik oldalamra fordultam.

-      Most féltékeny vagyok. – Miközben beszélt megéreztem, hogy szorosan hozzám bújik, én is hátrébb csúsztam. – Mit csinálsz?

-      Alszom – suttogtam, majd megfordultam és a mellkasának döntöttem a fejem. Megéreztem a hátamon a kezét és tudtam, hogy nem fogok tovább aludni.

-      Alice tervez valamit, valami olyant, amiért el kell szakadnunk egy teljes napra egymástól. – Miután Carlisle elmondta rögtön kiment az álom a szememből. Még több információt akartam tudni Alice tervéről. – Elvisz vásárolni.

-      Megijesztettél! – csaptam a mellkasára, amit rögtön meg is bántam. A csuklómba belenyilalló fájdalomtól a sírás fojtogatott.

-      Anne – szólongatott, de én teljesen el voltam foglalva a fájdalommal. – Anne! – mikor a második felszólításra sem reagáltam felkeltette magára a figyelmet.

Fél szemmel láttam, hogy feláll, aztán hirtelen magával húzott – a testünk szorosan egymásnak préselődött, aztán Carlisle elengedett. Amint felnéztem a szemébe mindent elfelejtettem – a fájdalom hirtelenjében megszűnt, roppantul hálás voltam ezért.

-      Eltörted a csuklód – állapította meg, majd eltűnt. Egy szempillantásnyi idő múlva viszont megint előttem állt, kezében egy elsősegélydobozzal.

-      Hogy törhetett el a csuklóm, amikor rád csaptam? – kérdeztem hitetlenkedve, majd figyeltem, ahogy előkerül a dobozból a géz. – Nem kéne rögzíteni, vagy begipszelni?

-      Rögzíteni fogom – nevetett fel, majd elővett egy műanyag lapot. – Hiába nézed így, én csak neked akarok jót. Persze, ha gipszet szeretnél azt is könnyen megoldhatom…

-      Nem! – kiáltottam fel. – Bízom benned – hajoltam közelebb, hogy aztán megcsókolhassam. Nevetve nyomott puszit a számra, aztán elkezdte kötözni a kezem.

Csak miután végzett, nézett fel és rögtön elmosolyodott. Nem tudtam, hogy mit talál viccesnek – én egyáltalán nem voltam olyan hangulatomban. Morcosan elfordultam, amikor felém hajolt.

-      Nem tudom miért hitted, hogy miután én akartalak megcsókolni és te csak egy puszit nyomtál a számra, és én majd önként hajolok a csókodért… – mondtam és így kimondva meglehetősen viccesnek hangzott.

-      Engedd meg, hogy jóvátegyem – kért mosolyogva, majd a válaszomat meg se várva felém hajolt és megcsókolt.

Úgy döntöttem, hogy megnézem, meddig mehetek el. Hátradőltem miközben ép kezemet a nyaka köré fontam és úgy húztam magammal. Sérült kezemet a fejem fölé tettem – így óvva a lehetséges balesetektől.

Carlisle nem tiltakozott és ennek nagyon örültem, de aztán hallottam, hogy nyílik az ajtó és Carlisle már az ablaknál állt. Az ajtón Alice lépett be, s miután végigmért – mintha furcsa volnék – odaballagott Carlisle mellé.

-      Neked dolgozni kell menned! – utasította apját ellentmondást nem tűrve. Meglepődtem, hogy Carlisle engedelmeskedik, egy csók után elhagyta a helyiséget. – Te pedig eljössz velem vásárolni!

Alice csak annyi időre hagyott magamra, amíg felöltözhettem – mert abban mégse mehettem, amiben aludtam. Eszembe jutott, hogy tegnap este elővettem a fényképet, de most nem találtam – aztán az asztalra nézve megpillantottam.

 

Alice lelkesen vezetett, és közben mindenféléről csacsogott. A feléről tudomást se vettem, de amikor meghallottam a nevemet már felkaptam a fejem.

-      Tudod másnak lenni nem olyan rossz. Nem kell aludnunk, így az éjszakákat is fel tudjuk használni, bármire. Meg aztán ott van, hogy nem tudunk megbetegedni – pillantott rám, majd felém fordulva kezdte ecsetelni, hogy miért is jó másnak lenni.

-      Gondolkozom rajta Alice, de nem vagyok benne biztos… Olyan, mintha Aro még mindig létezne és az ő akarata lenne – mondtam, de hangom elhalt a végén. Aro ölte meg Esmét, és én csak Cullenéknak köszönhetően maradtam életben.

-      Nem volt jellemző Aróra, hogy életben hagyja az embereket – merengett el Alice. – Titeket miért hagyott életben?

-      Aput azért, mert tudták, hogy úgyis meg fog halni és, hogy nagyon kötődtem hozzá. Anyu pedig segített nekik elrejtőzni, én… Nekem pedig van egy „képességem”.

-      Álmodsz… Láttad a jövőt, és mégse jeleztél sehogy?

-      Alice ez nem ilye egyszerű. Néha álmodok, de az lehet a múlt vagy a jövő is. Csak később láttam, hogy van egy Isabella nevű lány, akivel egy napon születtem – mondtam.

-      Nem azért mondtam, mert haragszunk rád – mentegetőzött rögtön Alice. Szerintem az lett volna ésszerű, hogy haragudnak rám, de nem tették. – Mindenki nagyon megkedvelt, főleg Isis és Edy.

-      Főleg? – nevettem fel. – Van egy tippem, hogy ki kedvelt meg nagyon.

-      Én is nagyon kedvellek, természetesen. Carlisle függ tőled, és te is függsz tőle – mondta Alice. Észre se vettem és már ott voltunk Seattle legnagyobb plázájában. – Anne, homályosan látom, hogy más leszel.

-      Homályosan? – kérdeztem megilletődve. – Még nem vagyok benne biztos, szerintem azért.

Két órát töltöttem el Alice-szel a plázában és vagy ezerféle ruhát felpróbáltam – Alice szerint jól kell kinéznem a partin.

-      Milyen partin Alice? – kérdeztem az éppen aktuális ruhát felpróbálva. Térd fölé érő, mélyzöld ruha volt, vállra húzható ujjakkal. – Alice?!

-      Rendeztem egy kis partit. Mondtam, hogy hálásak vagyunk és ezzel a kis összejövetellel megünnepeljük, hogy velünk maradsz.

-      Honnan… Edy! – csaptam gondolatban a homlokomra. – Erre semmi szükség Alice, azért maradok, mert szeretem Carlisle-t és kedvellek titeket.

-      A partin ott lesz néhány quileute is, csak hogy ne legyen probléma, hogy velünk laksz. Juliette szólt már Danielnek, és valószínűleg Jonathan is tudja már…

-      A virágos, barackszínű ruhát veszem meg. – Alice felragyogott és rögtön magával vitte a pénztárhoz a kiválasztott ruhát. Mire átvettem a saját ruhámat Alice már kifizette a ruhát. – Azt mondtam, hogy én veszem meg.

Semmi se állíthatott volna meg, hogy egy kicsit leteremtsem Alice-t, de a telefonja megszólalt. Kedvesen váltott pár szót a hívóval, aztán átadta nekem a telefont.

-      Igen? – szóltam bele a telefonba.

-      Hiányzol! – szólalt meg a vonal másik végről Carlisle.

-      Te is nekem, bár Alice eléggé elterelte a figyelmemet.

-      Nemsokára találkozunk, csak előtte még el kell intéznem valamit.

-      De sietsz? – kérdeztem félve, mire felnevetett.

-      Hát persze, hogy sietek. Szeretlek!

-      Én is szeretlek!

Alice vigyorogva tette el a telefonját, aztán maga után kezdett húzni. Azt hittem, hogy a sikeres ruhaválasztás után végre hazamegyünk, de nem így lett. Alice egészen egy bútorboltig húzott, aztán elengedett és azt kérte nézzek körül.

-      Van egy kis meglepetésem, de még nincs teljesen kész – vigyorgott. – Azt szeretném, ha elmondanád, hogy melyikek tetszenek – mutatott körbe a hálószoba részlegen.

Percekig bolyongtam, aztán megtaláltam a megfelelőt – az ágykeret bükkfából volt. Persze Alice rögtön kerített egy munkatársat, hogy egy ilyet kérünk.

Szépen lassan összeszedtem egy hálószoba kellékeit – így előttem nem maradt rejtve, hogy mire készül Alice. Izgatottan szálltam be az autóba, és egész úton a délutánra gondoltam.

Amint Alice leparkolt az ajtó előtt engem elüldözött – mondván, a meglepetés azért egy kicsit nekem is legyen az. Elmondta, hogy mikorra kell visszaérnem – azonnal a csuklómra rakott egy órát – és szigorúan megtiltotta, hogy késsek.

Elindultam Juliette-hez, de nem volt otthon – biztos valamelyik barátnőjét látogatta meg. Továbbsétáltam céltalanul és próbáltam nem arra gondolni, hogy mi lesz, ha az alakváltók nem fogadnak el – Carlisle-t pedig nem szakíthatom el a családjától.

Az erdőben sétálgattam és kerestem azt az ösvényt, amin elmenekültem Carlisle-tól, de végül Edwarddal találkoztam. Sehogy sem találtam, és eltévedni se lett volna célszerű.

A fejem fölött egy madár szállt el, de nem törődtem vele – az erdőben sok madár él. Csak akkor kezdett gyanússá válni, amikor ugyanaz a madár leszállt egy hozzám közeli fára. Jobban megnézve egy sólyom volt – csak reméltem, hogy nem akar megtámadni.

Elindultam felé, de akkor felröppent és elszállt – én pedig követtem. A fák ritkulni kezdtek, de nem annyira, hogy felfedjék a jelenlétem. Előttem egy rét volt, néhány virággal és zöldellő fűvel.

A szemem sarkából láttam, hogy előugrik egy őz a fák közül, de már nem ért földet, élve. Az a valaki, aki leterítette, az állat nyaki ütőeréhez hajolt és kiszívta a vérét – ügyelt rá, hogy az állat vére ne piszkolja össze.

A sólyom rikoltva szállt el felette, így a vadász rám kapta a tekintetét. Azok a borostyánszín szemek egyenesen engem néztek – minden gondolatom körülötte forgott.

Carlisle mondott valamit a sólyomnak, aki rögtön elrepült – és egyedül maradtunk. Nem féltem tőle, hanem inkább még jobban bíztam benne. Óvatosan elindultam felé és néztem a reakcióját.

Lehajtotta a fejét és úgy tűnt a földet érdekesebbnek találja, mint engem. Lassan leültem mellé és a halott állatra néztem – és akkor megértettem miért mondta, hogy szörnyen csábítja a vérem.

-      Ez nagyon érdekes volt – nyögtem, de nem érkezett válasz. Nem akartam, hogy magát hibáztassa ezért átöleltem.

-      Anne… - suttogta, majd arrébb tolt magától. – Nem akartam, hogy így tudd meg.

-      Nem számít, hogy hogyan tudom meg. Sejtettem, hogy vámpírok vagytok, hogy a mások igazából vámpírok – mondtam, majd minden ellenkezése ellenére újra az ölelésébe bújtam.

-      Megértem, ha így már nem akarsz velünk maradni, ha már nem szeretsz…

-      Én bolondom – szakítottam félbe. – Nem azért szeretlek, mert más vagy, hanem mert Te vagy.

-      Szóval velem maradsz?

-      Ha akarnál se tudnál lerázni – mosolyogtam föl rá. Apró csókot lehelt a számra, amit én hevesen viszonoztam. – Ez halottgyalázásnak számít… - nevettem a szájába, mire felmordult.

-      Ejnye Miss Platt, azt hiszem ezért büntetés jár – csókolta meg a nyakam.

-      Biztos vagyok benne Mr. Cullen, azonban még mindig gyalázunk…

Carlisle pillanatokkal később elvitte az őzikét, s rögtön visszatért a nyakamhoz. Csiklandósan nevettem fel, de Carlisle lefogta a kezem – a rossz érzés elkerült, s helyét átvette a vad szenvedély.

Carlisle a sérült kezem óvatosan a testem mellé tette – az éppel átkaroltam a nyakát, aztán ijedten ugrottam fel. Kedvesem morgott egy kicsit, aztán elengedett.

-      Sajnálom, ha…

-      Nem csináltál semmi rosszat. – Carlisle kétkedve nézett rám. – Komolyan! Viszont Alice meg fog ölni, már negyedórája otthon kellene lennem.

-      Akkor menjünk – Carlisle felpattant, majd engem is felsegített a földről.

Hiába karolta át Carlisle a derekam és nyugtatott meg – tudtam, hogy milyen Alice, hiszen egész nap vele voltam. Idegességemben elharaptam a szám, amit Kedvesem is megérzett – egy csókért hajoltam, és hogy így megízlelhesse a vérem.

Alice amint meglátott letámadott, hogy nem értem haza időben. Carlisle szólt rá és kért elnézést, hogy feltartott engem. Alice megbocsátott nekünk – rögtön felvitt a szobájába, hogy felöltözhessek a ma vásárolt ruhába.

 

A parti jól sikerült, mindenki jól érezte magát – és sokakkal megismerkedhettem. Daniel bemutatta a farkasokat is – vagyis azokat, akik eljöttek –, akik Jonathan Uley, Aidan Ateara, Joshua Call, és Benjamin Clearwater voltak. A legtöbbet Nate-tel beszéltem, de Aidannal a feleségével és a kislányával is találtam közös témát. Benji Carlisle-lal beszélgetett a legtöbbet.

Aztán Edward megajándékozott egy karkötővel, amibe a Cullen címert vésték – szeretettel teli pillantást küldtem minden Cullen felé. Jól esett, hogy elfogadtak – de még ott voltak Nate-ék, akik minden megvétózhattak.

-      Sokat köszönhetünk a dokinak és jó látni, hogy boldog – mondta Nate, de a szívverésem még mindig rendellenesen gyors volt. – Ha Anne maradni szeretne, akkor maradjon!

-      Köszönöm! – ugortam a nyakába, amit megilletődve fogadott.

Nem sokkal később mindenki elkezdett hazamenni – néhányan őrködni mentek. Alice vigyorogva mutatott a házra, amit Carlisle jelzésnek vett – felkapott a karjába és bement velem a házba.

Az emeleten nem álltunk meg a szobájánál, hanem továbbmentünk. Amikor kinyílt az ajtó – a leghátsó szobának ajtaja – azt hittem elájulok. Ott volt minden, amit kiválasztottam és voltak olyan dolgok is, amiket nem láttam. A falak barackszínűek voltak, amik illettek a bordó ágyneműhez.

Kivételesen átvettem a hálóruhám, aztán lefeküdtünk aludni – még hallottam Carlisle dúdolását.

 

Carlisle dolgozószobájában ültem és a képeket néztem – Esme szerepelt a legtöbbször rajtuk. Aztán kinyílt az ajtó és édesapám lépett be.

-       Szia!

-      Szia!

-      Látom, hogy boldog vagy, ennek nagyon örülök. – Végigsimított az arcomon. – Valósággal tündökölsz.

-      Szeretem Carlisle-t – bólintottam egy aprót.

-      Félsz, hogy el kell hagynod? Hogy nincs elég időd dönteni?

-      Nagyon.

-      Ne félj! A szerelem csodálatos és néha gyógyír, s bár meggyógyítani nem tud, időt adhat.

-      Nagyon hiányoztok!

-      Te is nekünk – puszilt homlokon, aztán eltűnt.

Előző fejezet

Következő fejezet