12. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

12. Testestül-lelkestül

Finom, hideg testnek dőltem neki és öleltem át – két kéz birtoklóan fonta át a derekamat. Otthonosnak éreztem magam így feküdve, még úgy is, hogy haragudtam.

Kinyitottam a szemem és felnéztem rá – mindketten komolyan néztük a másikat. Lassan felém hajolt, de én elfordítottam a fejemet.

-    Haragszol rám? – kérdezte hitetlenkedve.

-    Lenne rá okom? – kérdeztem vissza, majd kimásztam az ágyból. – Hol voltál tegnap? – Háttal neki ültem, de még így is hallottam, hogy élesen beszívta a levegőt.

-    Arról az esetről tanácskoztunk Edwarddal és Rosalie-val, tudod ők is elvégezték az orvosit.

-    Miért hazudsz nekem? – kérdeztem halkan és kisétáltam a szobából.

Becsapottnak éreztem magamat, átkozottul becsapottnak. Nem kértem sokat, csak annyit, hogy elmondja hol volt – ettől úgy éreztem magam mintha csak lettem volna, de nem az én barátomról lett volna szó.

Elvesztettem a legjobb barátomat és így tényleg nem láttam értelmét annak, hogy boldog legyen. A boldogság sok mindenkinek kijárt, de úgy látszik engem valamiért elkerült – hiába voltunk együtt Carlisle-lal, ha a kapcsolatunk nem működött úgy, ahogy kellett volna.

-    Sajnálom! Nem akartam hazudni, csak meg akartalak óvni. Attól féltem, hogy elmész és elhagysz… önző voltam.

-    Nem arról van szó, hogy eltitkoltál valamit, hanem, hogy hazudtál nekem. Azt hittem vagyunk annyira bensőséges viszonyban, hogy elmondj nekem bármit!

-    A létezésemnél is jobban szeretlek – mondta és szeme könyörgött a bocsánatomért.

-    Ezzel nem segítesz, hogy megbarátkozzak a vámpírrá válás gondolatával! El kellett volna mondanod, ahelyett, hogy… Carlisle nagyon szeretlek!

 

A reggel nem indult valami fényesen ennek köszönhetően. Úgy éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék – csak azért, mert reggel veszekedtem.

Kerülték a társaságomat, kivétel Edy – ő odajött hozzám és megnyugtatott. Az ő társasága mindig nyugtató hatással volt rám –, de mindig hozott magával egy olyan érzést, amit el kellett felejtenem.

Carlisle elment dolgozni, vagy vadászni – vagy csak egyszerűen elment itthonról. Én pedig hagytam, hogy a betegség maga alá gyűrjön – egészen délutánig, amikor megmondtam Edwardnak, hogy üzenek valamit Carlisle-nak.

Alice segített összekészíteni egy piknik kosarat és szépen összehajtogatott egy lepedőt is – szemében a megbánás csillogott, de mosolygott.

Lassan elsétáltam a közeli rétig és leültem – még csak a pokrócot sem terítettem ki. És életemben először féltem, mindentől –, de legfőképp attól, hogy Carlisle nem bírja a további hangulatváltozásaimat, és a tétlenséget.

Aztán meghallottam, hogy közeledik és a szívem hevesebben kezdett el verni.

-     Reménykedtem, hogy nem ezért hívsz… - Hangja halk volt és megtört.

-     Egész nap elkerültél. Hazudtál nekem és utána még csak a színedet sem láttam – álltam fel és dühösen meredtem rá.

-      Nagyon sajnálom! Ha úgy gondolod, hogy ezek után… - Nem fejezte be a mondatot, csak a karperecet nézte, amit letettem a kosárra, mikor felálltam.

-     Ha ezek után mi? – néztem ijedten Carlisle-ra, aki elfordította a fejét. – Hm? – Az állánál fogva fordítottam magam felé.

-     Ha ezek után nem akarsz hozzám jönni. Teljesen megértem, hogy nem ilyen életet szántál a barátodnak. Nem kell szeretned azt, ami vagyok…

-    Carlisle… Te vagy a támaszom, az életem! Hozzád megyek, ha törik, ha szakad! Nem tudsz lerázni – öleltem magamhoz. Kitört belőlem a sírás, amit el akartam kerülni – nem akartam, hogy gyengének lásson.

Carlisle elkezdte simogatni a hátam – ezzel meg tudott nyugtatni. De nekem többre volt szükségem. Biztosítani akartam magam, hogy itt van velem és marad is.

Lábujjhegyre álltam és úgy kezdtem el falni édes ajkát. Kezemmel ügyetlenkedtem, hogy az inggombokat minél hamarabb el tudjam távolítani. Bosszankodva töröltem meg a szemem, de ugyanabban a pillanatban Carlisle megfagyott és meredten nézett rám.

-     Engedd, hogy szeresselek! – Vettem dacosra a témát és most már nem érdekelt, ha néhány gomb leszakadt, Alice úgyse engedi még egyszer felvenni.

-     Ez csak… csak az indulat beszél belőled – fogta meg az egyik kezem Carlisle.

-     Szeretlek! – Szakítottam le az utolsó gombot is, így végre fedetlen felsőtestét csodálhattam. A kezem végigcsúszott a tökéletes mellkason és csak a nadrágja pereménél állt meg. Visszafelé már lelöktem az inget róla.

-     Persze, ha te nem szeretnéd… - Abbahagytam a mozdulatot és felvettem a földről az ingét.

Megfordultam, hogy összeszedjem a cuccokat, de Carlisle visszafordított maga felé. Tudtam jól, hogy nem fogja hagyni, hogy szeressem, de ez nem azt jelentette, hogy máskor sem akarja majd.

-     Mindennél jobban szeretlek és azt is tudom, hogy miért jöttél ide, s hívtál. De, mint már mondtam, veled minden más. Nem akarom, hogy Esme legyél…

-     Akkor csak egy kicsit maradjunk itt. – A fejemet Carlisle rég nem dobogó szívére tettem.

-     Miért voltál szomorú? – Tűrt egy tincset a fülem mögé, mikor már a földön feküdtünk.

-     Nem azért, amiért te hiszed. Nem érdekel, hogy vámpír vagy, szeretem, hogy más vagy. De Alex azt mondta balesete volt, Volterra felé – felültem, mert attól féltem, hogy az elfojtott sírás megfullaszt.

-     Kincsem… - Csókolt a nyakhajlatomba. Ez nem segített, hogy ne támadjam le.

-     Volterrába akkor mentünk volna, amikor… fel akartuk keresni a másokat.

-     Most már minden rendben lesz, ígérem!

-     Félek a haláltól és félek beismerni, hogy kevés időm van. Már nem ellenkezem attól, hogy én is más legyek, de…

Finoman simogatta a hátam, amire rögtön előtörtek az érzéseim – viszont megéreztem, hogy rezeg a telefonja. Óvatosan kicsúsztatta a zsebéből, aztán selymes hangján megszólalt.

-     Edward? Micsoda? Értem, azonnal megyünk!

-     Mi történt? – kérdeztem és lassan felültem.

-     Isisék hazajöttek, Edward aggódik…

-     Van oka rá? – kérdeztem félve.

-     Nagyon remélem, hogy nincs!

Feszült volt a hangulat a nappaliban – Carlisle felment, hogy átvegye az ingét, addig én elindultam a nappaliba. Isis a kanapén ült és láttam rajta, hogy elege van a felhajtásból – amint meglátott felállt és megölelt.

-     Ments meg! – suttogta a fülembe. Együtt érzően megpaskoltam a vállát, miközben a hasát néztem. – Nagyapa!

-     Isis, örülök, hogy látlak! Jól vagy? – kérdezte Carlisle aggódva.

-     Miért kérdezgeti mindenki azt, hogy jól vagyok-e? Igen, remekül! Nem vagyok a halálomon, csak terhes vagyok! – Isisnél betelt a pohár és a felgyülemlett feszültséget így tudta levezetni.

Nehéz volt a nap hátralévő részét mosolyogva végigbeszélgetni. Isis persze számított rám és a tanácsaimra – olyan tanácsokra volt kíváncsi, amikre nem tudtam válaszolni. Edward hol a lányát, hol engem figyelt – és volt egy olyan érzésem, hogy értem is aggódik.

Carlisle úgy jött fel a szobába, hogy látszott az arcán az aggódás. Végigsimítottam az arcán – érintésemmel azt akartam, hogy tudja, mellette vagyok.

-     Te szeretnél kisbabát – suttogta. Edward tehát tényleg figyelt rám és elmondta aggályait Carlisle-nak.

-     Nem számít, hogy mit szeretnék. A testem és elmém a betegségtől legyengült, nem tudnék kihordani egy gyermeket.

Megfogtam a kezét és magam után húztam a fürdőbe – magunkra zártam az ajtót és lassan elé léptem.

-     Azt akarom, hogy átváltoztass – suttogtam a fülébe, lábujjhegyen állva. – De előtte meg kell engedned, hogy szeresselek.

-     Anne… - próbált tiltakozni, de nem hagytam neki.

Egyenként kigomboltam ingjének gombjait, majd összehajtogatva letettem a székre – Carlisle közben megereztette a vizet.

Vizes kezével fogta meg a pólóm alját és egyetlen mozdulattal levette rólam –, hogy aztán szenvedélyes csókban forrjunk össze. Aztán villámgyorsan lekerült rólunk a ruha – Carlisle nem kímélte sem az enyém, sem a saját ruháját.

A meleg víz és Carlisle hideg teste együtt valami hihetetlen érzést nyújtott – az én testem amúgy is fel volt hevülve. Carlisle nekidöntött a falnak és ajkával a vállamat csókolgatta.

Egyre jobban vágytam rá és éreztem, hogy ő is rám. Óvatosan lefektetett a zuhanykabin aljára és felém hajolt. Belemarkoltam a hajába és lehúztam magamhoz, hogy aztán testünk egybeforrjon.

Volt egy pillanat, amikor bennakadt a lélegzetem, ám ezt gyorsan felváltotta egy jóleső érzés. A testünk felvette a ritmust és végre teljesen az övé lehettem. Carlisle rácsapott a fejem mellett a zuhanytálcára én pedig belemartam a hátába, amikor az érzéshullám elérte a legcsúcsát.

Carlisle szeme feketeszínű volt nem pedig a megszokott aranybarna – eszembe jutott, hogy Carlisle számára a vérem csábítóbb, mint bármi más.

-     Jól vagy? – kérdeztem halkan miközben az arcára simítottam a kezem.

-     Jól… - Lecsukta a szemét és élvezte, ahogy az arcát simogatom. – Ez nekem is egy első alkalom volt. Te jól vagy? – kérdezte aggódva.

-     Tökéletesen, amíg veled vagyok, mindig tökéletesen leszek – csókoltam meg gyengéden.

Elaludtam Carlisle karjában mikor mosakodtunk – és csak azt éreztem, hogy Carlisle megtöröl és utána lefektet az ágyba. Félálomba voltam és hallgattam Carlisle mormolását.

-     Isis hányadik hétben van? – kérdeztem halkan.

-     A huszonhatodikban. Miért?

-     Nincsenek távol huszonhat hete… Biztos annyi?

-     Biztos. – Carlisle ölelésébe bújtam és vártam, hogy a mély álom végre megtaláljon.

Egész éjszaka zakatoltak a gondolataim – Edy, Isis, Isis terhessége és a fürdőszoba körül. És akármire gondoltam mindig eszembe jutott a betegségem is – a betegségem, amit idáig sikeresen elfelejtettem.

Csak én tudtam, hogy mit jelent az, hogy a hangulatom állandóan változik. Csak én tudtam, hogy ezek után milyen szörnyűség jön és utána milyen boldogság –, de én azt is tudtam, hogy vámpírrá fogok válni.

A fejem az éjjel közepén elkezdett görcsölni és tudtam, hogy a másnap nagyobb fájdalommal fog járni.

Előző fejezet

Következő fejezet