11. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

11. A titkok mindig kiderülnek

Nem bírtam elaludni, csak feküdtem az ágyon vele. Néha felemeltem a kezem, hogy megnézzem, a gyűrűm még mindig ott van – és mindig ott volt nagy megnyugvásomra. Aztán egyszer csak elaludtam.

 

A kép nem volt tiszta annyira, hogy mindent ki tudjak venni, de egyre élesedett – egy réten voltam és láttam, ahogy Carlisle közeledik.

-     Reménykedtem, hogy nem ezért hívsz… - Hangja halk volt és megtört.

-     Egész nap elkerültél. Hazudtál nekem és utána még csak a színedet sem láttam – álltam fel és dühösen meredtem rá.

-      Nagyon sajnálom! Ha úgy gondolod, hogy ezek után… - Nem fejezte be a mondatot, csak a karperecet nézte, amit letettem a kosárra, mikor felálltam.

-      Ha ezek után mi? – néztem ijedten Carlisle-ra, aki elfordította a fejét. – Hm? – Az állánál fogva fordítottam magam felé.

-      Ha ezek után nem akarsz hozzám jönni. Teljesen megértem, hogy nem ilyen életet szántál a barátodnak. Nem kell szeretned azt, ami vagyok…

-     Carlisle… Te vagy a támaszom, az életem! Hozzád megyek, ha törik, ha szakad! Nem tudsz lerázni – öleltem magamhoz. Kitört belőlem a sírás, amit el akartam kerülni – nem akartam, hogy gyengének lásson.

Carlisle elkezdte simogatni a hátam – ezzel meg tudott nyugtatni. De nekem többre volt szükségem. Biztosítani akartam magam, hogy itt van velem és marad is.

Lábujjhegyre álltam és úgy kezdtem el falni édes ajkát. Kezemmel ügyetlenkedtem, hogy az inggombokat minél hamarabb el tudjam távolítani. Bosszankodva töröltem meg a szemem, de ugyanabban a pillanatban Carlisle megfagyott és meredten nézett rám.

-      Engedd, hogy szeresselek! – Vettem dacosra a témát és most már nem érdekelt, ha néhány gomb leszakadt, Alice úgyse engedi még egyszer felvenni.

-      Ez csak… csak az indulat beszél belőled – fogta meg a kezem Carlisle.

-      Szeretlek! – Szakítottam le az utolsó gombot is, így végre fedetlen felsőtestét csodálhattam. A kezem végigcsúszott a tökéletes mellkason és csak a nadrágja pereménél állt meg. Visszafelé már lelöktem az inget róla.

-      Persze, ha te nem szeretnéd… - Abbahagytam a mozdulatot és felvettem a földről az ingét.

Megfordultam, hogy összeszedjem a cuccokat, de Carlisle visszafordított maga felé. Tudtam jól, hogy nem fogja hagyni, hogy szeressem, de ez nem azt jelentette, hogy máskor sem akarja majd.

-      Mindennél jobban szeretlek és azt is tudom, hogy miért jöttél ide, s hívtál. De, mint már mondtam, veled minden más. Nem akarom, hogy Esme legyél…

-      Akkor csak egy kicsit maradjunk itt. – A fejemet Carlisle rég nem dobogó szívére tettem.

-      Miért voltál szomorú? – Tűrt egy tincset a fülem mögé, mikor már a földön feküdtünk.

-      Nem azért, amiért te hiszed. Nem érdekel, hogy vámpír vagy, szeretem, hogy más vagy. De azt mondta balesete volt, Volterra felé – felültem, mert attól féltem, hogy az elfojtott sírás megfullaszt.

-      Kincsem… - Csókolt a nyakhajlatomba. Ez nem segített, hogy ne támadjam le.

-      Volterrába akkor mentünk volna, amikor… fel akartuk keresni a másokat.

-      Most már minden rendben lesz, ígérem!

-      Carlisle… Mindjárt besötétedik…

-      Csak az indulat… - Carlisle felhúzta a lábát és a Napot nézte, ami aranysárgán világított be mindent.

-      Tegnap nem voltam indulatos – nyaltam meg a szám szélét. Carlisle meglepődve fordult felém.

Mielőtt tiltakozhatott volna számat az övére tapasztottam. Tenyere elindult felém, s azt hittem, hogy el akar majd tolni, de ehelyett még jobban magához húzott. Beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz.

De sajnos rá kellett jönnöm, hogy nekem szükségem van az oxigénre. Nagy nehezen, zihálva eltávolodtam Szerelmemtől. Tenyere végigsiklott az arcomon. Lassan felült és megcsókolt – kihasználva, hogy teljesen elgyengülök.

Maga alá fordított, s ajka a torkomra vándorolt, míg keze a csípőmtől egyre feljebb haladt. Mikor elérte a mellem felnyögtem – még soha senki nem érintett meg így. Ajka megtalálta az enyém és azzal kezdett násztáncba.

A rajtam lévő póló hangos reccsenéssel adta tudtomra, hogy többé nem fogom tudni felvenni – de nem bántam. Mindent megért, hogy a szeretett férfival lehessek.

-      Biztos, hogy ezt szeretnéd? – Kérdezte, mikor már mindketten teljesen meztelenek voltunk.

-      Igen! – Mondtam határozottan és magamhoz húztam egy csókra.

-     Nem érdekelt már, hogy ki akartam tartani az esküvőig, hiszen a felesége leszek. A világ legcsodálatosabb férfija lesz a férjem. Keze a térdhajlatomba csúszott, majd egyre feljebb. Mindent megtett, hogy jó legyen nekem a feszítő érzést mégsem tudta teljesen elfelejtetni velem. Mikor aranybarna írisze hirtelen ónixszínre váltott megijedtem.

-     Carlisle… - Nem válaszolt csak megcsókolt, s nem lélegezett.

Lassan mozgott, aztán már akaratán kívül is gyorsabb tempóra váltott, s vett levegőt. Életemben nem láttam annál gyönyörűbb látványt, amikor nyaka ívbe hajlott és egy mély nyögés hagyta el a torkát.

A gyönyör olyan hirtelen csapott le rám, hogy esélyem se volt felkészülni rá. Attól féltem, hogy kárt okozok Carlisle-ban, annyira belevájtam a körmeimet a vállába. De még így is nehéz volt ép ésszel elviselni. Carlisle hideg csókja rántott vissza az ébrenlétbe.

Újra mozgásra ösztönöztem a csípőm előrelökésével, hogy Ő is átélhesse ezt a csodálatos érzést. Írisze a feketénél is feketébb színt vett fel, majd teste megfeszült, s torkából előtört a leghangosabb morgás, amit eddig hallottam. Keze hangosan puffant a földnek a fejem mellett. Aztán éreztem a testemet elöntő a langyosságot – tekintete egy pillanatra rémült lett, de csak egy pillanatra.

Fáradtan dőlt mellém, s én még tovább csodálhattam. Oldalához bújtam és mélyeket lélegeztem bőre illatából.

-     Köszönöm – hangom alig halható volt, de Carlisle hallotta.

Néhány szellő végig vonult az egész hátamon és kirázott a hideg, de elmenni nem akartam. Carlisle is észrevehette, mert a pokróc nem használt széle a testemre borult. Tudtam, hogy ő nem fázhat meg, de azért megpróbáltam neki is szolgáltatni egy kis részt a pokrócból.

 

Reggel kivételesen nem lustálkodtam – az álmom után nehéz is lett volna. Érdekeltek a kérdések, amik felmerültek az álmom kapcsán, de a tartalom valahogy elfedte azokat. Kezemet Carlisle mellkasára tettem és ott néztem a gyönyörű gyűrűm – ami örökre összeköt minket. Csukott szemmel felemeltem a fejem és egy csókot loptam Szerelmemtől – aztán a csók elmélyült és vártam már a folytatást. Mégis inkább megszakítottam a csókot és felültem.

-       Mit tervezel? – kérdezte nevetve.

-    Én? Tervezni? Semmit. – Annyira tagadtam már, hogy lerítt rólam, hogy hazudok.

-    Kíváncsi vagyok én arra a semmire – mondta Carlisle majd egy újabb csókért hajolt.

-    A feleséged leszek, és örökké veled maradok, amíg csak élünk – suttogtam a fülébe, majd hátradöntöttem és kimenekültem a szobából.

A fürdőszobába menekültem és magamra zártam az ajtót, pedig tudtam, hogy Carlisle így is-úgyis bejön. Beálltam a zuhanykabinba és magamra engedtem a forró vizet – vagyis a langyosat, ami a bőrömnek már forró volt.

Kilépve megláttam a kikészített ruhákat, amiket azonnal fel is vettem – ilyen férfit nem sokan kaphatnak meg, én viszont szerencsés voltam. Carlisle a fürdőszoba előtt várt rám, s amint kiléptem elkapott.

-    Carlisle – nevettem fel, amikor szája a torkomon haladt lefelé. – Tényleg rossz hatással vagyok rád.

-    Messze a legjobb hatással vagy rám – suttogta a fülembe.

-    Teljesen kifordultál magadból. Én akarok hozzád felnőni, nem neked kell hozzám igazodni – csókoltam meg a száját, majd leindultam a konyhába.

Carlisle némán követett és figyelte, hogy mit csinálok – amikor felnyúltam a legfelső szekrényhez, hogy kivegyem onnan a pudingport rögtön megértette mire készülök. Azt már sikerült kifigyelnem, hogy Edy és Edan is rettentő édesszájú olykor-olykor, én pedig azt tudtam, hogy Edy ma nem megy iskolába.

-    Edy még nem kelt fel? – jött be a konyhába Isabella és megfogatta a szemeit. – Iskolába kell mennie.

-    Nem hiszem, hogy Edy direkt nem jött le. Amikor ki… mentem a szobánkból, akkor benéztem Edyhez és láttam, hogy folyik róla a víz.

Isabella a szája elé kapta a kezét és azonnal felsietett Carlisle-lal – én addig elkészítettem a pudingot. Vissza már csak Carlisle jött – megpróbáltam az arcáról leolvasni az érzéseit.

-    Ez olyan farkasos dolog? Nate mesélt nekem arról, hogy milyen tünetek jelentkeznek olyankor. – Carlisle magához húzott és szorosan tartott. – Nem akarom, hogy Edy szenvedjen, az borzalmas lenne.

-    Edy csak beteg, ne aggódj! Ez nem olyan rossz dolog és egyszer biztos át fog változni, ez ellen nem tehetünk semmit. – Fejemet belefúrtam a mellkasába és próbáltam elhessegetni azokat a zavaró gondolatokat…

-    Megyek, felviszem neki a pudingot! – Carlisle elengedett, de megfogta helyettem a tálcát.

-    Biztosan fog neki örülni.

 

Miután Edy visszaaludt – most már lázmentesen – lementünk az étkezőbe, hogy végre én is megreggelizzek. Míg mi fent voltunk Edynél, addig Alice készített nekem bundáskenyeret.

-    Nem szeretnétek valamit mondani nekünk? – kérdezte Alice és végigmutatott mindenkin. Rápillantottam Carlisle-ra, majd bólintottam.

-    Összeházasodunk – jelentettük be egyszerre. Edward megeresztett egy cinkos mosolyt, aztán mindenki gratulált nekünk.

Miután végeztünk felmentünk a szobánkba, mert sejtettem, hogy Carlisle nem látta a festményem. Persze várható volt, hogy csak jót fog mondani róla – nem is lett másképp.

-    Szóval Alice ezért nem engedte kidobni a fészerből, a bontott festékeket. Érthető, így visszagondolva.

-    Jó, hogy nem engedte.

Hátrafordultam az ölelésében és a kezembe fogtam az arcát. A finom metszésű, angyali arc komolyan meredt rám, de a mosolyom hatására megenyhült.

-    Életem legszebb álmát láttam az este és rá kellett jönnöm, hogy mire is vágyom. Arra vágyom, hogy veled maradhassak… örökre.

-    Arra vágyom, hogy velem maradj örökre – mondta finoman, komolyan.

Lábujjhegyre tornáztam magam és számat az övére tapasztottam. Kezével megmarkolta a derekam éppen annyira, hogy érezzem, de ne fájjon – aztán hátrébb tolt.

Az ágyra fektetett és szájával lecsúszott a torkomra, majd a dekoltázsomhoz is. Már kezdtünk volna belemerülni, amikor Carlisle telefonja megszólalt – morogva engedett el, majd indulatait elrejtve felvette a telefont.

-    Itt Dr. Cullen! Miben segíthetek? – arca elkomorult, aztán kisietett a szobából.

Hátradőltem az ágyon és vártam, hogy Carlisle visszajöjjön. Miután tíz perccel a távozása után sem jött vissza én mentem utána. A hangok alapján lent volt a nappaliban és még mindig telefonon beszélt – mivel nem akartam zavarni, ezért benéztem Edyhez.

-    Nagyon finom volt a puding. – Lassan leültem az ágyára, majd magamhoz húztam. Felment megint a láza.

-    Örülök, hogy ízlett, majd máskor is csinálok.

Edy még mesélt arról, hogy sajnálja, hogy kimaradt az iskolából. Megnyugtattam, hogy majd segítek neki pótolni és minden rendben lesz. Meséltem neki a farmról és Pajkosról, aztán elaludt.

Lementem a nappaliba, hogy előkerítsem Szerelmemet. Alice beszélt vele – inkább vitatkoztak –, de amint megláttak abbahagyták. Carlisle egy csókot nyomott a homlokomra aztán Alice-szel elmentek valamelyik szobába.

-    Alice mindenképpen azt akarja, hogy nézzek utána ennek az esetnek. Nagyon érdekes páciens, érdekes eset.

A telefont otthagyta a pulton, de nem érdekelt – most már csak nem hívják. Helyette előkészítettem a késő ebédemet – grillcsirkét krumplival.

Pont befejeztem az evést, amikor megszólalt a telefon – Carlisle telefonja. Senki nem jött le érte, ezért úgy döntöttem felveszem – hiba volt.

-    Carlisle Cullen telefonja, itt Anne Platt beszél.

-    Anne, gyere ide hozzám! – Az ismerős hangtól nagyon megörültem, rég hallottam már Alexről.

-    De hova? Nem értelek – mondtam meglepődve.

-    Vámpír vagyok, más lettem! – Alex bejelentése váratlanul ért, és tudtam, hogy hol van. Abban a pillanatban rájöttem.

-    Volterrában vagy?! Mi a farncot csinálsz ott? – Halkan beszéltem, hogy Carlisle csak sejtse, hogy felvettem a telefont, ha egyáltalán itthon volt.

-    Balesetem volt és Russell csak így tudott megmenteni. Anne, kérlek! Ha idejössz te is vámpír lehetsz.

-    Nem mehetek Alex. Férjhez fogok menni és itt fogok élni.

-    Neked az a végzeted, hogy vámpír légy! – mondta dühösen a telefonba, mire kinyomtam.

Hirtelen végigsöpört rajtam a düh – az, hogy Carlisle nem árulta el, és Alice sem árulta el nekem sok volt. Ezek után Carlisle Cullen nem tudja meg a tervemet, még akkor sem ha könyörög.

Csukott szemmel feküdtem az oldalamon és hallgatóztam – vártam, hogy Carlisle mikor jön be a szobánkba és kér bocsánatot, hogy későn ért haza. Hogy egyáltalán elment valahova!

Az ágy besüllyedt mellettem és éreztem, ahogy Carlisle keze felém indult, de én abban a pillanatban arrébb csúsztam. Szerelmem még egyszer próbálkozott, aztán feladta.

A titkok mindig kiderülnek…

Előző fejezet

Következő fejezet