10. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

10. Az életemnél is jobban

A hasamon feküdtem és éreztem, ahogy egy hideg ujj végigszánkázik a meztelen hátamon. Meztelen?! Szemeim villámgyorsan kipattantak, de nem ültem fel.

Carlisle nevetve dőlt hátra miközben le se vette a szemét rólam – morcosan néztem körbe a hálóruhám után kutatva, aztán Carlisle keze visszatért a hátamra. Valahová nagyon elkeveredhetett a hálóingem az este, mert sehol nem találtam. És akkor eszembe jutott, hogy mi történhetett este… Azt hiszem elaludtam, de nem biztos…

-      Nem történt semmi? – Félve tettem fel a kérdést.

-      Nem – hangja egy pillanat alatt elkomorult. Abbahagyta a hátam cirógatását és felkelt az ágyból.

-      Mi a…? Te azt hiszed, hogy én nem akarom? – szakadt fel a tüdőmből egy megkönnyebbült sóhaj.

-      Mi másért kérdezted volna? – nézett rám értetlenül, így olyan volt, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és most nem érti, hogy miért nem szidják le.

Nem érdekelt, hogy teljesen meztelen vagyok. Feltérdeltem az ágyon – szemei megakadtak a melleimen, de úriemberként, zavartan ugyan, de felnézett -, és magamhoz húztam. Ajka lekúszott a torkomra, tudtam, hogy felméri, mennyit bír. Amikor kezei a derekamra csúsztak már elkezdtem reménykedni. Aztán eszembe jutott, hogy én a reménybeli esküvőnk utánra tartogatom magam – már, ha sikerül kitartanom addig. Belenevettem csókunkba és finoman eltoltam magamtól.

-      Szeretlek, Carlisle Cullen! – Kaptam magam elé a takaró végét és eltakartam magam. – Még a végén az úr szeme olyan helyekre téved, ami nem való neki – mondtam szenvtelenül értetlen arca láttán.

-      Már késő – ölelt át hátulról, amikor elindultam a fürdőszoba felé.

Puszikkal hintette be a nyakam és majdnem – de csak majdnem – hagyta magam elcsábítani. Keze a csípőmnél volt, majd egy gyors mozdulattal összehúzta hátul is a takarót.

-      Nem csatlakozik hozzám? – kérdeztem az ajtóból visszafordulva.

-      Sajnos el kell, hogy utasítsam, mert már egészen be van táblázva a napom.

Mikor kisétált mellettem értetlenül néztem magam elé. Olyan gyorsan mentem utána, amennyire csak tudtam – és amennyire engedett a takaró. Az sem érdekelt, hogy Emmett, hogy néz rám.

Tudom én, hogy Carlisle más korból jött és, hogy Esmével máshogy éltek, de se puszi, se pá elmenni…

Kis híján beleütköztem Szerelmem karjába – ami nem lett volna egészséges. Viszont a lendülettől, amivel elhajoltam a karja elől, majdnem hátra estem. Carlisle az utolsó pillanatban fogott meg.

-      Rettentően Elfoglalt Úr, én már meg sem érdemlem, hogy elbúcsúzzon Tőlem? - biggyesztettem le a szám.

Láttam, hogy Alice-t megölelte mielőtt visszafordult volna és Alice annyira örült valaminek. Igaz, hogy csak tegnap óta vagyok ,,hivatalosan” is a család tagja, de búcsúpuszit eddig kaptam.

-      El nem felejtettem volna, drága hölgyem – lehelt egy apró puszit a kézfejemre. – Este találkozunk. – Még mielőtt tiltakozhattam volna az édes ajka rátapadt az enyémre, még lélegezni is elfelejtettem.

Megbabonázva néztem Carlisle után. Összeszorult a szívem, hogy csak este találkozunk. Szomorúan bandukoltam fel, hogy a zuhany alá állva forró vizet engedhessek magamra – igazából már annyira megszoktam, hogy Carlisle teste nem meleg…

Zuhanyzás közben elgondolkoztam az esküvőn – már, ha Carlisle tervez ilyesmit. Még soha nem gondolkoztam el ezen a lehetőségen, azt hittem, hogy még szerelmes se lehetek – az órám ketyeg, miközben én randevúkra járok.

Persze Carlisle-lal más volt – igaz, hogy a korabeli férfiak még biztosan randevúra hívták volna a korombeli hölgyeket, de nekünk nem volt rá időnk. Talán, ha máshogy alakulnak a dolgok ő Vaniával marad, én pedig csöndben meghalok –, de sem Alice, sem Alex nem így gondolta.

Persze egy esküvő az eléggé nagyszabású, még a másoknál is – például Isis esküvője is csodálatos volt, minden tökéletesen elrendezve; kivéve engem. De a kérdés még mindig adott volt: Carlisle akar újraházasodni?

 

Délelőtt körülnéztem a házban és a kertben is – találtam egy kis kerti házat, amiben a kert ápolásához szükséges dolgok voltak; és még egy csomó másfajta dolog.

Találtam falfestékeket, amik már meg voltak bontva és néhány ecsetet is – olyanokat, amikkel ki tudom díszíteni a falakat. Éreztem, hogy figyelnek és tudtam is, hogy ki az – már kezdtem megismerni Edward neszezéseit.

-      Festeni készülsz? – kérdezte lágyan, bólogattam. Felkapott négy festékes dobozt, én pedig az ecseteket vittem.

A szobába érve hálásan pillantottam fel Edwardra, amikor megláttam a pakolást – Edward arrébb tolta a kanapét és így az ágyat odatolhatta a kanapé helyére. Az ágy helyén most egy szék volt, amire felállva majdnem elértem a plafont is – így sokkal könnyebben tudok festeni.

Egészen fent kezdtem, s az apró barnás virágok percről-percre többen lettek – Edward hozott fel ebédet. Miközben megebédeltem Edward megnézte az eddigi művem, aztán leült mellém.

-      Szerinted összeillünk Carlisle-lal? – kérdeztem megtörve a csendet. – Úgy értem ő egész más korból származik és én meg mindent felbolygatok körülötte…

-      Carlisle szereti, hogy melletted minden olyan vidám – mondta Edward és a virágokat nézte a falon. – Nem engeded, hogy a betegséged uralkodjon fölötted.

-      Van kikért élnem, és néha teljesen el is felejtem, hogy beteg vagyok. Hiszen a tüneteim is csak akkor jelentkeznek, amikor elfelejtem bevenni a gyógyszert…

-      Még mindig nem tudod elképzelni, hogy más legyél? – kérdezett rá a lényegre Edward. Mert ez volt az a kérdés, ami mindenki számára fontos volt. De legfontosabb mégiscsak Carlisle-nak és nekem volt.

-      Attól félek, hogy nem leszek többé én, hogy többé nem találkozhatok a szüleimmel. – Edward szomorúan rám nézett és már meg akart szólalni, amikor folytattam. – Olyan kevés időt tölthettünk együtt és hiányoznak, hiányzik a gyerekkorom.

-      Értem, hogy mitől félsz, de… Nagyon erős vagy lelkileg. – Edward megfogta a kezem és kedvesen végigsimított rajta és elmosolyodott. – Tudod, nagyon egyhangúan gondolkoztok Carlisle-lal.

Felálltam, hogy befejezzem a festést, de közben végig azon gondolkoztam, hogy mire utalhatott ezzel Edward – ott ült a kanapén és a gondolataimon nevetett.

-      Akkor őt is aggasztja a korkülönbség? Esetleg tanácsot kért Alice-től, hogy hogyan öltözködjön fiatalosabban? Edward ne játssz velem!

-      Nem a korkülönbségre céloztam, hanem az esküvőre! Lelkileg erős és öreg vagy – nyomott egy puszit az arcomra, majd távozott a szobából.

Öreg, öreg… Edward Cullen azt mondta, hogy a lelkem öreg?! Lehet, hogy ugyanúgy gondolkodunk az esküvőről Carlisle-lal, de nem azért, mert a lelkem öreg, hanem azért mert régimódi vagyok – részben.

Miután végeztem a festéssel kimentem a szobából, hogy megszáradjon. Ebéd közben végig azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék ma, ami eltereli a gondolataimat a másságról. Arra jutottam, hogy Edynek segítek – aki éppen abban a pillanatban ért haza.

Edy persze nagyon örült, hogy segítek neki, de azért láttam a szomorúságot az arcán. Próbáltam rávenni, hogy mondja el nekem mi bántja, de csak rángatta a vállát. Miután befejeztük a matekot végre megszólalt.

-      Te gondolkoztál már azon, hogy milyen lenne, ha lehetne gyereked? – kérdezte halkan Edy. Minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legnyugodtabb mosolyt erőltessem az arcomra.

-      Igen, gondolkoztam már rajta. Kicsit olyan, mintha Te is a fiam lennél.

-      És szerinted Isabella nagyon megharagudna, ha azt mondanám neki, hogy téged szeretnélek az anyukámnak? – hajtotta le a fejét. – Esmét is nagyon szerettem és, amikor kisbaba voltam… Isabella azt mondta, hogy csak te tudtál lecsitítani és…

-      Szerintem Isabella megértené, ha elmondanád neki. Hiszen a testvéred és érthető, ha testvérként gondolsz rá. – Edy hálásan rám nézett, aztán kiszaladt a szobából.

Egyedül ültem a szobában és végig azon gondolkoztam, hogy miért lettem olyan szomorú Edy vallomásától. Hiszen Edy kedvességből mondta és, mert így érzett. Én viszont úgy éreztem magam, mintha valami halálosat mondtak volna nekem.

-      Anne, gyere! – szólt be a szobába Edy, majd el is tűnt.

 

Edy, Isabella és Én La Push környékét jártuk be – mindeközben Edy hallgatott. Néha felszedegetett egy-egy virágot, de különben csak némán sétált. Isabella nem értette ezt én viszont annál inkább.

-      Isabella, tudom, hogy nagyon szeretsz és én is szeretlek téged, de… Úgy érzem Anne jobban illik az anyukámnak, mint te. Nagyon jó testvér vagy és anya is, mert Edan és Isis is nagyon jók, de nekem a testvérem vagy.

-      Oh, Edy! Ezért voltál olyan szomorú eddig? Miért nem mondtat el már korábban? – kérdezte Isabella.

-      Mert féltem, hogy megbántalak vele. De mindkettőtöket nagyon szeretlek – bizonygatta Edy és átadta a két csokrot nekünk.

Életem talán legfurább napja volt ez – és még nem volt vége. Lassan hazasétáltunk, de közben találkoztunk Juliette-tel és beszélgettünk vele is egy kicsit. Aztán tényleg haza mentünk és nekiálltunk vacsorát készíteni – azoknak, akik ettek.

Este volt már, de Carlisle még sehol sem volt – nagyon megijedtem, hogy történt vele valami. A szobánkba járkáltam és a karkötőmet csavargattam – amikor ideges voltam mindig ezt csináltam. Néha ránézem a virágokra a falon, aztán tovább folytattam a járkálást.

-      A járkálás segít? – kérdezte az ajtóból Jasper. Ránéztem és aztán leültem a kanapéra. – Nincs semmi baja, nyugalom!

-      Nektek mindent elmond, ti nem aggódtok… - álltam fel és kezdtem el megint járkálni. Jasper megfogott a vállaimnál fogva és visszanyomott a kanapéra.

-      Ez nem olyan egyszerű, Anne. Tudod, hogy a munkája nagyon fontos neki, te is, de…

-      Tudom, hogy azért csinálja, hogy a lelke megnyugodjon. De ti tudtátok, hogy ma későn jön haza, nekem viszont nem mondott semmit.

-      Csak Alice tudta, de amit Alice tud, azt tudja Edward is, és én is. Nem kell aggódnod!

Aggódtam, mert még sötétedéskor sem volt itthon – feküdtem az ágyon és a csupasz plafont néztem. Kezdtem rosszul érezni magam, és nem csak az aggódás miatt. Egyszerűen már nem bírtam sokáig fennmaradni és nap közben is fáradékonyabb voltam. Bevettem a gyógyszerem, aztán tovább néztem a plafont – és elaludtam.

Magamtól keltem fel valamikor az éjjel közepén – arra, hogy valaki mellém ült. Az illatából rögtön tudtam ki az, de haragudtam rá, ezért elfordultam.

-      Haragszol rám. – Nem kérdezte, hanem mondta, de bólintottam egyet. – Sajnálom!

-      Aggódtam – ültem fel lassan. – El nem tudod képzelni, hogy milyen rossz volt várni, hogy esetleg hazajössz sötétedés előtt.

-      Én… tudom, hogy ez nem mentség, de Esme sírjánál voltam előtte pedig Seattle-ben. – Carlisle megfogta a kezemet és felállított az ágyról.

Néztem, ahogy életem szerelme fél térdre ereszkedett előttem és a zsebéből elővett egy kis dobozkát. A fedél felpattant és előtűnt egy vékony, aprókristályos gyűrű.

-      Anne Platt, mióta megismertelek csak arra tudok gondolni, hogy nélküled már rég nem lennék. Nagyon szeretlek és szeretném, ha örökké velem maradnál, mint a feleségem. Hozzám jössz?

-      Igen – vágtam rá habozás nélkül.

Előző fejezet

Következő fejezet