7. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

7. „S kiderülnek a titkok”

Reggel két dolog tűnt fel rögtön. Az egyik az volt, hogy valami hihetetlenül puha dolgon feküdtem – ami biztos nem lehetett a kanapé.

A másik dolog viszont egy hideg, kemény „valami” volt. És ezt közelről éreztem, mintha félig rajta is feküdtem volna…

Szemeim hirtelen pattantak fel és megpróbáltam felállni, de elvesztettem az egyensúlyom és visszaestem az ágyra.

-      Mit keresek itt? – nyögtem fel fájdalmasan, majd felültem. – És te miért mosolyogsz?

-      Ezt nem árulhatom el – nevetett fel.

Elkezdtem ütögetni a mellkasát – jobb ötlet híján -, de ezt csak az én kezem bánta. Amikor elkezdett zsibbadni a csuklóm akkor abbahagytam, de egy kis idő után kezdtem volna előröl.

-      Ezzel nem érsz el semmit, legfeljebb egy kézrándulással leszel gazdagabb – fogta meg gyengéden a kezem, majd csókokkal hintette.

-      Mit csináltunk? – kérdeztem, s közben visszafeküdtem mellé.

-      Semmit – ölelt át, majd egyik kezével végigsimított a hajamon.

Szorosabban hozzábújtam, s próbáltam csak az illatára koncentrálni. Olyan édes volt és mégis keserű -, akárcsak az élete. Aztán éreztem, hogy ajka megkeresi az enyémet, s én engedtem a csábításnak. De most ő húzódott el.

-      Sajnálom – mondta miközben kezével a hátamon játszott.

-      Nem a te hibád – pusziltam arcon.

-      Elmondod mit álmodtál? – mosolygott rám, úgy, mint amikor felkeltem.

Mélyen elpirultam, amikor rájöttem, hogy mi volt az utolsó, amit még láttam… Az álmom nagyon-nagyon részletes volt és én ott voltam, a részese voltam.

Ránéztem majd megláttam arcán az elmerengést és úgy döntöttem még nem szólalok meg. Csak most jöttem rá, hogy mi történt tegnap és az álmom miért volt az, ami.

Vajon az álmaim a múltat akarják megmutatni, hogy figyelmeztessenek? Vagy éppen, hogy felhívják a figyelmem a változásra, hogy az már elmúlt?

-      Elárulod? –kérdezte ezzel kiszakítva az álmodozásomból.

-      Csak, ha Te is – néztem fel rá. – Miért mosolyogtál?

-      Csak megfordult a fejemben ez-az. Például, hogy egy ilyen fiatal lány, hogyan csábíthatott el egy ilyen öreg férfit.

-      Hé, nem is én csábítottalak el! Én csak megcsókoltalak, arról már nem én tehetek, hogy te… - a mondat végére teljesen elvörösödtem és nem is tudtam folytatni. Persze, már elég idős voltam, de ettől függetlenül nem tartottam illendőnek semmilyen fajta szexuális megnyilvánulást. És egyáltalán nem tudtam erről beszélni. – Te voltál az, aki nem hitt nekem! Igenis másmilyenek az álmaim, mint a többi emberé.

-      Persze, hogy azok. Minden emberé más, csak ők nem foglalkoznak vele. De ha szeretnéd meghallgatlak.

-      Szeretném vagy nem, tök mindegy. Én vagy álmodok, vagy csak a sötétséget látom, mint amikor mások nem emlékszenek, hogy mit álmodtak. – Miközben beszéltem megfogtam a kezét. – Az álmaimban én vagyok az egyik szereplő, de én a múltat vagy a jövőt „látom”. Esmével rokoni kapcsolatban álltunk, ezért az ő életét gyakrabban látom, de Isabellával is álmodtam már. Én voltam ő és láttam, ahogy Edward szenved, mert fél tőle, hogy elijeszti… Carlisle ez tényleg egy örökség, de nem tudom miért örököltem.

-      Látod Esme életét? – Arcán csak szomorúságot láttam. Végigsimítottam az arcán.

-      Nem mindig vele álmodom. De amiket álmodok azok jók – nyugtatta meg, nem megemlítve az első álmomat.

-      Olyan, mintha azt mondanám, te vagy Esme… pedig ez nem igaz!

-      Soha nem leszek Ő. Attól, mert tudom, hogy milyen volt az élete amikor boldog volt… - csóváltam meg a fejem, majd az ágy szélére ültem. Körülnéztem és az éjjeliszekrényen aljában megláttam egy üveget – rögtön felismertem, hogy szeszesital.

Carlisle még mindig ugyanúgy feküdt, s közben engem nézett. Olyan volt akár egy isten, aki csak keveseknek nyílik meg és engedi be az életébe.

A fejembe megint belehasított a fájdalom – pedig már kezdtem jól érezni magam. De nem hagytam, hogy Carlisle lássa rajtam. Most csak az számított, hogy Ő boldog és… El kell terelnem a figyelmemet!

-      Nem is tudtam, hogy a mások is isznak alkoholt - jegyeztem meg, majd az üveg felé nyúltam.

-      Nem az én szobám, de tudomásom szerint Alice-ék sem isznak – ült fel ő is. – Nekünk nincs szükségünk rá.

-      Akkor szándékosan van itt?! – forgattam meg, majd kihúztam a dugót és beleszagoltam.

Vodka.

És akkor meghúztam, nem érdekelt a korábbi függőségem – csak a fájdalom elmúlása számított. A fejem kezdett elzsibbadni, ami nagyon jó érzés volt. Csak azt vettem észre, hogy Carlisle kiveszi a kezemből, miközben én méltatlankodó hangot hallattam.

Nem szédültem, már hozzászokott a szervezetem az italhoz. De Carlisle arcát látva… Lehajtottam a fejem szégyenkezve és el akartam menni, amikor Carlisle keze rákulcsolódott a csuklómra.

-      Én… már nincs rám hatással… csak… - hebegtem-habogtam mindent.

-      Fájdalmaid vannak? – kérdezte komolyan, majd visszahúzott maga mellé és úgy feküdtünk el.

-      Nem vészes… már. Csak már be kellett volna vennem a gyógyszert – mondtam miközben közelebb húzódtam hozzá. Az illata teljesen elkábított és a bennem lévő alkohol miatt már gondolkodni sem bírtam.

Megnyaltam a szám szélét majd kacéran rá néztem. Eszembe jutott, hogy Carlisle reggel mosolygott valamin és még mindig nem mondta el, hogy min.

-      Elárulod végre, hogy min mosolyogtál? És tudom, hogy nem azon, amit mondtál!

-      Kíváncsi vagy, túlságosan is. Rendben, elárulom, ha Te is elárulod, hogy mitől rettentél meg annyira tegnap este.

-      Nem érdekes – mondtam, de nem túlságosan győztem meg vele. – Tényleg! Csak egy kiskori rossz emlék, aminek már nincs jelentősége.

-      Nincs jelentősége? Azt hittem teljesen bezárkózol és nem engeded, hogy megvigasztaljalak. – Carlisle egy kósza hajszálat söpört el az arcomról, majd finoman megcsókolt. Csókja kérlelő volt, arra kérlelt, hogy osszam meg vele féltett titkomat…

-      Nem akarom, hogy emiatt megváltozzon rólam a véleményed, vagy elkezdj sajnálni – figyelmeztettem, majd lenéztem a kezünkre. – El kellett adnom Pajkost, a lovamat ezért kimentem a piacra. Minden rendben ment, igaz sokan drogosnak gondoltak, de végül egy kedves család vette meg. Visszafele viszont rám támadtak és majdnem meg… megerőszakoltak.

Kezei megfeszültek és hallottam a csontok ropogását, majd a fájdalom egy kis hulláma végigszánkázott a testemen, de nem törődtem vele. Aztán halk szitkozódásra lettem figyelmes – Carlisle szájából eddig egyetlen egyszer sem hallottam szitokszót.

-      Bocsáss meg nekem! – emelte szájához a kezem, majd gyengéd csókolt lehelt rá.

Végül felültünk és úgy nézte meg a kezem – láttam rajta, hogy nagyon feszült, de megpróbálta palástolni. Hideg ujjai gyengéden végigtapogatták a mutatóujjam.

-      Te jössz! Áruld el, hogy miért mosolyogtál! 

-      Ezt el kell látni… - Carlisle megpróbált felállni, de én minden erőmet bevetve visszalöktem.

Nem sikerült volna visszatartanom, ha nem lepődött volna meg – ezzel szereztem egy kis előnyt. Tudtam, hogy erővel nem tartana vissza, mert éppen az előbb történt egy kis baleset, amit az erejével tett. Ráhelyezkedtem a csípőjére, hogy még véletlenül se akarjon felállni.

-      Mondd el! Kérlek! – Lehajoltam és egy puszit nyomtam a szájára. Tudtam, hogy ez neki kínzás, de arra még nem jöttem rá, hogy miért.

-      Anne eltörtem az ujjad, kérlek hagy lássam el – nézett rám, s megszédültem. A tekintete…

-      Nem érdekes, nem is fáj – mondtam és közben megpróbáltam megtartani a fejem. Hát az a kevés vodka elég kevés ideig segített elűzni a fájdalmat. – Mondd el, kérlek!

-      Rendben. Elmondom. Azon mosolyogtam, hogy álmodban beszéltél.

-      Beszéltem álmomban? – néztem rá kitágult pupillával. Eddig még senki se… - És mit mondtam?

-      Azt megtartanám magamnak – mondta miközben felült.

Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, hogy ne tudjon felállni – nem mintha ez nehézséget okozott volna neki. Gyengéd csókot nyomtam ajkára, s közben végigsimítottam a hátán. Eltolt magától és láttam, hogy mennyire el akar titkolni valamit – valamit ami másokkal van összefüggésben.

-      Sajnálom – suttogtam, majd le akartam szállni róla, de megfogott.

-      Nem tettél semmi rosszat! – Hátradőlt és lehúzott magával, így a fejemet rátehettem a mellkasára.

A szíve nem dobogott, de ezen már meg sem lepődtem. Keze a hátamon cikázott – én pedig a derekánál írtam le köröket. Annyira jó volt így feküdni, nem akartam, hogy most bármi megzavarjon. De persze mindig jön valami, ami tönkre teszi ezeket a pillanatokat.

-      Ezt nem hiszem el! Idejön az a liba és meg sem várja, hogy bármit mondjunk, rögtön bejelenti, hogy találkozni akar veled – mondta Alice, s közben tapsolt kettőt, hogy felébredjünk.

-      Alice, kiről beszélsz? – kérdeztem miközben elkezdtem felállni.

Carlisle segített nehogy visszaessek, aztán egy gyors csókot nyomott a számra, majd kilépett az ajtón. Alice a kezébe vette a vodkás üveget, majd elindult, ki az ajtón.

-      Alice! Ki van itt? – kérdeztem miközben megfogtam a karját.

-      Vania.

Hirtelen nem kaptam levegőt – Carlisle sietett, hogy találkozhasson Vele. De hittem Carlisle-nak, hogy semmit sem jelent neki, viszont én mégis egy kicsit rosszul éreztem magam. Aztán a folyóson láttam Carlisle-t elmenni.

-      Sokszor mondtad a nevét – mondta Alice és elsétált mellettem. Nem értettem mire gondolt, aztán rájöttem: az álmom.

Elindultam a lépcsőn, hogy még mielőtt Vanessa feltűnik, eltűnhessek, de nem sikerült. Pont szembe jött velem – nem nézett fel, így nem láthatott. Még levegőt venni is elfelejtettem, nemhogy kitérni az útjából…

Egy rántást éreztem a karomnál, aztán már el is tűntem egy szobában. Egy teljesen egyszerű szobában álltam és vártam, hogy történjen valami.

-       Anne, lélegezz! – jött a felszólítás Edwardtól. – Jól vagy?

-      Mit keres itt? – nyögtem ki nagy nehezen egyetlen kérdést, csak egy kicsi hiányzott, hogy elsírjam magam.

-      Vania szereti Carlisle-t, vagy legalábbis azt hiszi – mondta Edward majd leültetett az ágyra. – És ezért jött ide. Már az esküvőn is eléggé féltékeny lett, aztán mosolyszünet volt köztük és azt hiszem Carlisle ott hagyta.

-      Akkor biztos valamit mondani akar neki, talán könyörögni akar, hogy… - abbahagytam a beszédet és Edward arcát fürkésztem. – Mi a baj?

-      Ezt nem hiszem el! – pattant fel, majd eltűnt a szobából.

Tanácstalanul ültem az ágyon és vártam, hogy Edward visszatérjen. Mikor nem jött kisétáltam a szobából és elindultam a lépcsőn, de megláttam, hogy Carlisle szobájában van valaki. Halkan mentem az ajtóhoz és figyeltem. Vania egy könyvet nézegetett – amiből én csak néhány képet láttam messziről, és valami torz szülést ábrázoltak.

-      Carlisle az enyém – suttogta, majd becsukta a könyvet és visszatette a helyére. Én gyorsan indultam vissza abba a szobába, ahonnan kijöttem.

Ahogy lerogytam az ágyra Edward jött be idegesen. Valamit motyogott, de olyan halkan és gyorsan, hogy nem értettem semmit. Néha beletúrt a hajába és erővel megszorította, majd elengedte azt.

-      Edward, nyugodj meg! – mondtam és megpróbáltam lehúzni magam mellé. – Mi történt?

-      Vania! – csattant fel. – Az a nő azt mondta Carlisle-nak, hogy terhes és mire odaértem Carlisle már összeomlott. Ha tényleg terhes lenne… - mondta idegesen Edward, de én a felét nem értettem. – Ha egy ember egy mástól lesz terhes, akkor a magzat… elpusztítja az anyát.

-      Carlisle összeomlott? Hol van? – pattantam fel, majd rögtön vissza is szédültem. – Nem tudok felállni, azt hiszem.

-      Vedd be! – nyomott a számhoz egy kapszulát Edward. A gyógyszerem…

-      Köszönöm! – motyogtam, majd elkezdtem zokogni. – Vania fontos Carlisle-nak és az a nő meg becsapja… és én nem leszek ott vele, ha megint becsapja.

-      Miért ne lennél ott Anne? – kérdezte Edward, majd magához ölelt, amikor eszébe jutott a titkom. – Carlisle felajánlotta neked, hogy mássá tesz…

-      Még nem vagyok rá kész, de meghalni sem akarok.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem láttam, hogy ki jött be – Edward szorosan ölelt magához. Aztán elengedett és felpattant. Isabella hitetlenkedve nézett ránk, majd megláttam a szeme sarkában megbújó könnycseppet.

-      Csak jöttem szólni, hogy Isisék megérkeztek. De nem tudtam, hogy zavarni fogok…

-      Nem Isabella! Félreérted, mi csak… Van egy titkom és Edward is tudja és… - Isabella kétkedve felhúzta a szemöldökét. Nem hitt nekem. – Rákos vagyok.

Isabella lélegzete elakadt, s láttam ahogy Edward magához húzta. Én pedig döntöttem és elindultam a földszintre. Vania a fotelba ült és sajnáltatta magát, Carlisle mellett foglalt helyet és fogta a kezét.

-      Vania?! – szólítottam meg, s ő rögtön beadta a rosszullétet. – Kiolvastad az összes könyvet?

-      Nem tudom miről beszélsz – adta be az ártatlant. A gyógyszer tompította a fájdalmat, de halványan még éreztem.

-      Arról a könyvről, amiben arról a torz szülésről olvastál!

Mindenki döbbenten figyelt minket – még Carlisle is felkapta a fejét és elvette a kezét Vaniáétól. Vania dühösen méregetett, majd elmosolyodott.

-      Magadnak akarod? Azt hittem neked barátod van. És, ha jól tudom nem akarsz túl sokáig itt időzni.

-      Semmi közöd, hozzá, hogy mit akarok! Viszont azt nem fogom engedni, hogy bántsd Carlisle-t! Azt ajánlom takarodj innen!

Vania megsemmisülten ment ki, de még hallottam a bosszankodását. Aztán kénytelen voltam lerogyni a fotelbe – a fájdalom most nem a fejemben, hanem az ujjamban sugárzott; el is felejtettem a törött ujjam.

-      Anne beszélni szeretne velünk – jelent meg az ajtóban Edward, kitálalva a gondolataim a többieknek.

Carlisle sejtette, hogy miről lesz szó. Ahogy ránéztem láttam, hogy egy picit megnyugodott – Vania nem volt terhes. Viszont láttam az aggódást a szemében. Gyengéden felsegített, majd az étkező felé terelt.

-      Tudom, hogy csak egy kívülálló vagyok, de nagyon megszerettem ezt a családot. Ti vagytok a déd mamám második családja és én örülök, hogy megismerhettelek titeket. – Miközben beszéltem körülnéztem mindenkin. Isis teljesen kétségbe volt esve és láttam, hogy Alice-szel beszél. – Nem Isis, nem megyek el, egy ideig még biztos itt fogok ólálkodni.

-      Mennyi ideig? – jött a halk kérdés Carlisle-tól.

-      Nem tudom, remélem még néhány hónapig – mosolyogtam rá, s közben megfogtam a kezét az asztal alatt. – A jelenlegiek szerint még néhány hónapig, de lehet, hogy elfogadom az ajánlatot.

-      A remény hal meg utoljára – suttogta Edward, mire elmosolyodtam.

-      Anne, valami baj van? – kérdezte félve Isis és hirtelen mindenki aggódva tekintett rám.

-      Ne ijedjetek meg! – hallottam, hogy kinyílt az ajtó és valaki bejött, de nem néztem oda. – Rákos vagyok.

Hangos csörömpöléssel esett le valami a földre és az üvegszilánkok között ott állt Alex.

Előző fejezet

Következő fejezet