Sziasztok!
Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.
Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!
6. Csak egy hasonmás
Egy egész héten át nem csináltam más csak feküdtem – de közben volt időm gondolkodni. A kezdeti lassú, ismerkedős randevút felváltotta a gyors, mindent elmondó randevú. Egyre rosszabbul lettem és csak később jöttem rá, hogy miért – már rég vettem be a gyógyszert.
Már elmenni se volt kedvem – nem mintha Juliette elengedett volna bárhova is. Azért imádkoztam minden nap, hogy Juliette ne szóljon senkinek az állapotomról. Bár Edward elkerülhetetlen volt – mivel nagynénim találkozott Isabellával, amikor a férje is vele volt.
De a házban töltött idő alatt volt lehetőségem egy rakat romantikus filmet megnézni. És gondolkodhattam a randevúról… azon kívül, hogy eldöntöttem gyors lesz, még a helyet is kitaláltam – bár ebben nem voltam biztos.
Eszembe jutott édesanyám, aki még a legrosszabb pillanataiban is képes volt mosolyogni. Soha nem látszott rajta, hogy beteg lenne – pedig én tudtam, hogy olykor milyen rosszul volt. És bármit megtett volna azért, hogy boldognak lásson.
Én viszont még a gyógyszerekhez sem mertem nyúlni – a függőségem nem volt jó hatással a későbbiekre nézve. Mert hiába jöttek elő később a tünetek, ha utána minden sokkal rosszabb volt.
Aztán rájöttem – egy hét után -, hogy hiába fekszek és nézem a csöpögős, romantikus filmeket, attól nem lesz jobb semmi. És Juliette hiába tilt el mindentől, attól még nem leszek jobban.
Erőt vettem magamon és elindultam a bőröndöm irányába – Juliette a konyhában volt. Előkerestem valami olyan ruhát, ami eléggé divatos – bár ezeket az irányelveket sose tudtam megfelelően követni. Azért sikerült találnom egy kevésbé kihívó, de divatos felsőt – amihez ment a bermuda farmerem.
Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy nem esik – ennek persze örültem, mert hetente egyszer, ha nem esett. És egy magamfajta lány, aki a napsütéses Ohióból származik eleinte elég nehéz volt megszokni ezt az időjárást – persze szerettem az esőt, és már első látogatásomkor is tapasztaltam az itten légkör sajátosságát, de a ruhatáram elég szegényes volt.
Juliette az ajtófélfának dőlve nézett – én még mindig az ablakon néztem ki és gyönyörködtem a tájban. Csak arra néztem oda, hogy a padló megnyikordult, amikor Juliette elindult.
- Süt a Nap! – mondta Juliette, majd leült a kanapéra.
- Mondj valami olyat, amit eddig nem vettem észre – csaptam a lábára.
Annyira szerettem volna valami mást is csinálni… Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek kirándulni, az időjárás pont megfelelt hozzá. Amúgy sem ismertem annyira ezt a környéket – és kellett valami rét vagy mező, ahol lehet piknikezni.
- Dan későn jön? – kérdeztem, mintegy elterelve Juliette gondolatait rólam.
- Mint úgy mostanában mindig… - mondta egykedvűen. – De nem hibáztatom ezért.
- Ezt valahogy sejtettem. De azért hiányzik neked, és ezt rossz nézni – mondtam, miközben drámaian a szívemhez kaptam.
- És mivel akarod csillapítani az én szívfájdalmamat?
- Szíverősítővel, természetesen! – közöltem vele, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó.
- Te be akarsz rúgni? – nézett rám meglepetten.
- Nem értelek… Mi ebben a meglepő? Egy fiatal lány vagyok, aki szeretne az életben egyszer úgy berúgni, hogy nem emlékszik másra, csak, hogy ivott. – Végiggondoltam mit mondtam, aztán hozzátettem: - Na, jó. Szeretnék emlékezni arra, hogy mit csináltam, de azt akarom, hogy az agyam lezsibbadjon, hogy ne kelljen gondolkodnom.
- Szívesen felajánlanám az itthon található alkoholt, de mivel kifogyott a készlet…
- Ne már! Akkor el kell menni és venni – vigyorogtam rá. Juliette csak megforgatta a szemét. – Te nem akarsz berúgni, sem szórakozni.
Juliette csak megrántotta a vállát – ezzel elérve, hogy elforduljak tőle. Akkor marad az eredeti terv – irány felfedezni La Pusht. Azt mondták a helyiek egyszer, hogy nagyon szép a part – tehát irány, már csak fürdőruhát kéne keríteni valahonnan.
- Hova mész? – nézett utánam Juliette.
- Megyek, felfedezem a partot és La Pusht – közöltem vele a tényeket, majd elindultam az ajtó irányába, de onnan visszanéztem. – Hol lehet a közelben fürdőruhát venni?
- Fürdőruhát venni a közelben? Inkább kölcsönadok neked egyet, úgyis van olyan, amit még soha nem vettem fel.
- De ugye tudod, hogy azt soha többé nem fogod látni? – kérdeztem tőle vigyorogva.
- Sejtem!
Miután Juliette odaadta a fürdőruhát – ami zöld színű volt, néhány dísszel -, és felvettem rögtön elindultam körülnézni. Azonban már nem egyedül, Juliette úgy döntött, hogy elkísér – aminek örültem, mert egyedül nem olyan jó körülnézni.
Az emberek kedvesek voltak, és mind megkérdezték, hogy, hogyan érzem magam itt. Futólag találkoztam Benjamin Clearwaterrel is, de ő sietett valahová – nem akartam feltartani. Aztán a következő ismerős, akivel összefutottunk út közben az Isabella, Edy és Edward volt – tőlük megkérdeztem, hogy hova mentek, amire az iskola volt a válasz, bár Edy arcát látva más nem is lehetett volna.
A part elég üres volt, ami engem nem zavart – amúgy se szerettem a tömeget és, hogy állandóan bámulnak. Levettem a pólóm és a nadrágom, majd elindultam a víz felé. Ahogy lábamat elérte a víz, majdnem felsikoltottam – a víz egy kissé hidegebb volt a vártnál.
De aztán az „egyszer élünk” mondattal belemerültem a vízbe. Jobb volt, mint az alkohol – ugyanúgy lezsibbasztott, de nem roncsoltam az agyam és a májam. Bár az agyamnak már úgyis mindegy volt.
- Anne, mi a frászt csinálsz? – kiabált a partról nagynénim. Neki csak a lába volt a vízben, de még messziről is látni lehetett a kék száját.
- Lefagyasztom az agyam – mondtam, majd le is merültem a víz alá.
Feljöttem persze, amilyen gyorsan csak tudtam, nem akartam ráhozni a frászt a nagynénimre. Párat pislognom kellett, mert a hajamról lecsöpögő víz belement a szemembe és ott éreztem a hideget. Miután már élesen láttam körülnéztem.
Nem voltam távol a parttól, és a víz se volt olyan mély, de Juliette valamiért rettegett. Azon gondolkoztam, hogy vajon van-e cápa a vízben, amikor hátulról beterített egy nagy hullám. Még láttam egy ismerős alakot elmenni a parton, majd mielőtt elmerültem láttam, hogy köszön Juliette-nek.
Túl sok vizet nyeltem, és a víz hideg volt. Hacsak az egyik tényező megszűnt volna, gond nélkül a felszínre úszom, de mindkét tényező fennállt. De legalább semmim se fájt, minden olyan békés volt.
Arra kezdtem feleszmélni, hogy egy szellő végigfújt a testemen – de mivel a vízben nem fúj a szél… Valaki kihúzott a vízből, aminek egy részem örült – így nem kellett idő előtt eltávoznom, de nagyon hideg volt.
- Anne, ha hallasz jelezd! – szólongatott Juliette. De miért nincs itt Ő? Pedig láttam, amikor köszönt neki… Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, ahol ért ott már nem is volt olyan hideg a bőröm.
- Daniel őrjáraton van? – hallottam meg a hangját, Neki. Tehát itt van, nem ment el!
- Igen. Ugye rendbe jön? – hallottam aggodalmaskodó hangját Juliette-nek.
- Biztos vagyok benne! Viszont valami meleg, száraz helyre kell vinni mielőtt valami komolyabb baja lesz.
- Reggel mostam, nekem nincsenek póttakaróim, amivel melegen lehetne tartani – esett kétségbe Juliette. Tudtam, hogy magát hibáztatja, amiért mosott reggel.
- De így legalább Nap illatú lesz az ágyneműm. – A hangomtól megijedtem, rekedt és halk volt. Lassan kinyitottam a szemem és ránéztem a nagynénimre. – Szép napunk van, Carlisle!
- Juliette, most már minden rendben lesz. Menjünk!
Még soha nem vitt senki sem a karjaiban, vagyis egyszer Alex már igen. De arra nem szívesen emlékeztem, erre viszont még sokáig akartam. Szorosan hozzábújtam Carlisle ingéhez, ami száraz volt – amin egy kicsit meglepődtem.
Csak arra eszméltem fel, hogy már nem a karjaiban vagyok. Persze a kanapé is kényelmes volt – ezt abból tudtam megállapítani, hogy bőr volt. De valahogy hiányérzetem támadt.
- Juliette hozott neked ruhát – csacsogta a fejem mellett Alice. Már csak a hangjáról is tudtam, hogy ő az. – Aztán Carlisle szeretne megnézni.
- Jól vagyok! – ültem fel, de még mindig nagyon fáztam, így átöleltem a térdem. – Csak megmelegszem egy kicsit és már megyek is.
- Persze – mondta, miközben elfordult. Felvettem a felsőmet, mire megfogta a bikini felsőmet. – Majd, ha hallottad a hangodat és láttad magad kívülről beszélhetünk róla.
Míg Alice elvitte a fürdőruhám – miután átvettem a nadrágom is -, addig én bebújtam a takaró alá. Pár perc tétlenség után viszont úgy éreztem muszáj tennem valamit. Magamra terítettem a takarót, majd elsétáltam az ablakig, de kint nem történt semmi. Ezért elindultam, hogy felfedezzem a ház többi részét.
- Nem értem Alice miért zárt be minket, megint – hallottam a kissé bosszú hangot a hátam mögül.
- Valószínűleg így akarta megakadályozni, hogy meglógjak – mondtam el az ötletem. – Hova ment?
- Nem tudom. Megemlítette Edwardot, meg valami beszélgetést, aztán elment – ült le a kanapéra, majd belehajtotta a fejét a kezébe.
- Hát, akkor sejtem miről van szó – ültem le mellé. – Bár sem a körülmények, sem a hely nem adott hozzá. Úgy értem szép ez a ház meg minden…
- Tudod, hogy nem értem miről beszélsz? – nézett rám.
- Edward azt javasolta, hogy randevúzzak – mondtam, miközben ránéztem. Egy hangos sóhajjal lehajtotta a fejét, majd fel akart állni. – Veled.
- Velem? Randevúzni akarsz? – nézett rám kérdőn.
- Csak egy ilyen ismerjük meg jobban egymást, aztán döntsük el a következőket típusú randevúra gondoltam – mondtam és éreztem, hogy arcom paradicsom pirossá vált.
- Értem. De ez akkor is… Majdnem belefulladtál a jeges vízbe és Alice ezt az időpontot választotta, hogy összezárjon minket? – mondta, s felállt. Felállított engem is, majd elindult az emelet felé. – De akkor tudnia kellett, hogy mi fog történni!
- Hát, nem biztos, hogy látta… Gondolj csak bele! Én is azt hittem, hogy semmi nem történhet. És ez az egész spontán dolog volt. Alice igazán nem tehet róla – mentegettem kis barátnőmet. – És Edward is biztosan szólt volna…
- De… - próbált ellenkezni, de én elővettem az erősebbik énem.
- Nincs de! Köszönöm, hogy megmentettél, és most inkább menjünk – mutattam az ajtóra, ami előtt már rég álltunk – mielőtt meggondolom magam.
- Egészen visszajött a hangod – jegyezte meg miközben előreengedett a szobába.
Hellyel kínált, amit el is fogadtam – kényelmetlenül feszengtem. Nem a szék volt a hibás, hanem a helyzet – itt ültem és vártam. Olyan déjà vu volt az egész – csak most Carlisle velem szemben ült, még. Aztán persze meg is vizsgált, de most nem beszélgetett velem közbe.
- Mi a baj? – emelete fel az állam.
- Nem beszélgettünk, pedig ennek az egésznek úgy lett volna értelme – forgattam meg a szemeim arca láttán.
- Világmegváltó beszélgetést akartál miközben én éppen a tüdődet hallgatom? Vagy amikor…
- Megnézted, hogy mennyire melegedtem fel? Igen, akkor akartam beszélgetni. A múltkor nem volt ellene kifogásod.
- A múltkor? Oh, te arra gondolsz, ami hat éve volt? – fogta meg az akkor sérült kezem. Rajzolt rá három kört, majd elengedte. – Elfutottál…
- Edward elmondta neked, hogy miért! És tudom, hogy hallottad is! Ezt nincs jog… - mutatóujját a számra tette.
- Elbúcsúztál. A kérdés már csak az, hogy miért?
Felálltam a székből és elkezdtem járkálni a szobában. A könyvek gerincét is elkezdtem olvasgatni – csak, hogy a feltett kérdésre ne kelljen válaszolnom. Egyszerűen képtelen lettem volna közölni vele… Nem akartam összetörni.
- Erre nem fogok válaszolni! – jelentettem ki. – Nem tudnék a lelkiismeretemmel megbirkózni.
- Mond el, hogy ne kelljen semmi rosszra gondolnom! Elbúcsúztál és olyan volt, mintha soha többé nem akartál volna velem találkozni. Ezek után azt mondod, hogy randevúzni szeretnél? Teljesen összezavarsz…
- Sajnálom! De nem tehettem mást. Ha nem találkozok utána Edwarddal már rég nem lennék itt. Ugyan, kinek kell az eső és a házban kuporgás, ha elmehetek Velencébe, vagy bárhova máshova.
- És neked előítéleteid voltak Vanessáról. Mi lett azzal a kedves lánnyal, aki azt mondta nekem, hogy éljek? Hova tűnt? – Carlisle megragadott a karomnál fogva, majd kettő aprót rázott rajtam.
Ez határozottan nem tűnt jónak –és randevúról pedig már az első két percben sem volt szó. Ez inkább azokra filmekre hasonlított, mint amiket egy héten keresztül volt szerencsém látni. A filmekben a férfiak – akikről később kiderült, hogy mindvégig a hős szerelmesek voltak – mindig megbántották a szerelmüket, aztán hagyták elmenni őket. És Carlisle most megbántott – nem azzal, hogy felhánytorgatta, amit a múltban tettem, hanem, hogy felhozta Vanessát.
Elindultam az ajtóhoz – miután sikerült kiszabadulnom a szorításából -, hogy elhagyjam a házat, de amikor megfogtam a kilincset Carlisle elém állt. Hiába fogtam a kilincset és próbáltam meg eltolni…
- Engedj ki! – ütöttem a mellkasára, bár ez csak nekem fájt.
- Nem! Addig nem tudlak elengedni, amíg nem tudom, hogy minden rendben van. Egyszer már elveszítettem azt, akiért érdemes volt létezni.
- És én éppen ezt akarom elkerülni, hogy miattam akarj létezni! – Próbáltam eltávolítani magamtól…
- Csak mond el, hogy miért ne tegyem – emelete fel újra az állam. – Megbántottalak? – kérdezte, miközben letörölte a könnycseppeket az arcomról. Megráztam a fejem.
- Nem akarom, hogy miattam szenvedj! Miért nem érted meg?
Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a szenvedésem - a fejembe megint visszatért az a belenyilalló fájdalom. Csak egy kis nyugalmat akartam és…
- És te miért nem érted meg, hogy szeretlek? – Megfogta a kezem és a szívére helyezte.
- De én nem tudok neked mindent megadni! Eltölthetünk együtt sok szép hónapot, de aztán…
- Nem lenne vége a szép hónapoknak! Ha jól érezzük magunkat, akkor miért kéne elszakadnunk egymástól?
- Mert én meghalok – néztem a szemébe, amiben abban a pillanatban a szomorúság szikrái kezdtek izzani. – Nem akarlak elveszíteni, de inkább leszek boldogtalan amíg élek, minthogy téged újra összetörjelek – simítottam végig az arcán.
Carlisle mélyen a szemembe nézett, aztán ajka egyre közelebb került az enyémhez. Aztán megéreztem száját az enyémen, s az maga volt a mennyország. Még soha életemben nem csókolóztam, de megérte rá várni – megérte várni Carlisle-ra.
Kezemet a tarkójára tettem, hogy közelebb húzzam magamhoz. Sajnos egy kis idő után Carlisle eltolt magától.
- Én még soha nem csókoltam meg senkit, és engem se csókoltak meg – hebegtem-habogtam. – De ezt nem bántam meg.
- Mégiscsak randevúzunk – fogta meg a kezem, majd levezett a nappaliba.
- Miért csinálod ezt velem? – álltam mögé, amikor ő a hűtőben keresett valami kaját.
- Mert meg akarlak ismerni.
- És, ha nem ennénk? Csak ülünk és beszélgetünk… - simítottam végig a karján.
Carlisle nem ellenkezett és azonnal hellyel kínált. Meg kellett fognom a kezét, hogy ne érezzem magam annyira bűnösnek. Mert az voltam, bűnös – meg fogom bántani…
- Szóval, visszajöttem! – adtam meg a kezdést.
- És majdnem el is mentél – szorította meg a kezem.
- Mert nem akartalak megbántani. Szenvedni fogsz miattam? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Igen, azt fogok, ha nem választasz más lehetőséget.
- Nem állok még készen arra, hogy más legyek. Akkor többé nem lennék én. Úgy értem, hogy szívesen élnék, amíg világ a világ, de az nem én lennék. Mert én egy olyan családból származom, ahol mindenki rövid ideig élt, persze Esme kivétel volt…
- Ő is rövid ideig élt, csak aztán más lett. – Az ő szájából fura volt hallani, hogy más. Olyan volt, mintha valami idegen szót mondana.
- Persze… De még akkor sem állok készen. Az édesanyám és az édesapám meghalt, és én nem voltam velük. Amikor Esme meghalt én ott voltam, mintha én haltam volna meg – néztem rá. – Szeretnék rájönni, hogy miért történik ez velem, és tudom, hogy Ti nem alszotok! Az álmaim azok, amik miatt én vagyok én.
- Az álmok csak álmok, amik a képzeleted szüleményei. Néha álmodhatunk olyan dolgokat, amik megtörténnek valahol, de erre is biztos van magyarázat.
- Mindenre van magyarázat, de erre nincs. Én nem néha álmodok olyan dolgokat, amik valahol megtörténnek – magyaráztam neki lelkesen. Az álmaimra büszke voltam. – Megálmodom a múltat, látom Isabella életének néhány pontját és tudom mire gondolt Edward néha a múltban. Erre nincs magyarázat, ez az örökségem.
- Ezek tényleg nem csak sima álmok, ugye? – Kérdésére egy bólintással válaszoltam. – Ennek ellenére biztos van magyarázata annak, hogy miért örökölted.
- Mindenképpen akarsz magyarázatot? – nevettem el magam.
Ajkammal megkerestem az övét, aztán heves csókolózásba kezdtünk. Teljesen egymásba merültünk, aztán eltűnt a kanapé, amin eddig ültem – helyét átvette egy puha ágy. Aztán eszembe jutott Esme és, még Vania arca is felderengett előttem.
És akkor az agyam leghátsó zugából előtörtek a régi, rossz emlékeim. Ahogy fogdostak és én ellenkeztem és…
- Anne? Anne! – rázogatta a vállam nevemet mondogatva. – Mi a baj?
- Kérlek… - Zokogva az oldalamra fordultam, majd térdeimet felhúzva vártam.
- Anne, nem bántalak! – ölelt át hátulról. Kezétől először megrettentem, aztán elöntött a biztonságérzés. Carlisle nem fog bántani, mert ő szeret engem. Én is szeretem őt.
- Csak rossz emlékek, jól vagyok.
- Rossz emlékek? – Éreztem, ahogy teste megfeszült, s ölelése erősebbé vált.
- Már régen történt, nem érdekes. Csak kell egy kis idő…
Nem válaszolt, csak engedett a szorításon. Hallottam, ahogy kedves szavakat suttog a fülembe, majd elnyomott az álom. Nagyon elfáradtam és a fejem is fájt, egy kicsit.
Szőke hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz. Tudnia kellett róla, hogy mennyire szeretem, már azóta… Első látásra szerelem, a naivak szerint így definiálhatjuk azt amit éreztem.
Carlisle óvatosan lehúzta rólam a blúzom, majd gyengéden elkezdett simogatni. Bőröm égett, ahol csak megérintett, és teljesen elvesztem az érzelmek kavalkádjában.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe.
- Én is szeretlek, Esme! – majd minden csak rólunk szólt. Sóhajok, s szerelmes szavak…
| Előző fejezet | Következő fejezet |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.