5. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

5. Bizalom

„Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze - sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.

Carl Gustav Jung”

 

A szívem kihagyott egy ütemet, a lélegzetem is elállt, s ereimben a vér is kezdett kihűlni, amikor a fák közül egy ismerős lépett ki. Bosszúsan fújtam ki az addig benntartott levegőt. Azt hittem legalább valami állat akart megtámadni, vagy valaki követett.

Előtörtek a régi emlékeim, s nem éppen a legjobbak. Olyan volt, mintha csak egy pszichológus lett volna Edward, akinek nem kell elmondanom semmit – egyszerűen csak a gondolataimat kell megmutatnom.

Zavartan rugdostam egy tobozt, ami a lábam mellett feküdt. Nem akartam mindent elmondani Edwardnak. Csak azokat a dolgokat, amik segíthetnek megérteni a miérteket.

-      Szia! – köszönt, mikor mellém ért. Úgy tett, mintha csak most vett volna észre…

-      Edward, ilyet többet ne csinálj!

-      A madarak elég figyelemfelkeltőek tudnak lenni – jegyezte meg Edward.

-      Hogyne… Edward, ha egy erdőben felszállnak a madarak az azért szokott lenni, mert van ott valami. Honnan kellett volna tudnom, hogy csak te vagy az?

-      Sajnálom, azt hittem sejtetted. Alice üzeni, hogy sajnálja, de egyáltalán nem bánta meg. – Miközben Edward beszélt a homlokán apró ráncok keletkeztek. Aztán megrázta a fejét és rám nézett. – Nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni.

-      Edward, semmi – mondtam miközben fájdalmasan lehunytam a szemem.

A szédülés hirtelen tört rám és meg kellett kapaszkodnom valamiben. A legközelebbi fához támolyogtam, majd hátamat nekivetve, behunyt szemmel vártam, hogy elmúljon.

Éreztem egy hűvös testet a közelemben, de nem tudtam teljesen rákoncentrálni. Olyan nyomorékul éreztem magam – ez az egész a saját hibáim miatt van és most viselnem kell a következményeit.

-      Engedd, hogy segítsek! – kérlelt Edward, miközben megtámasztott.

-      Nem tudsz – mondtam Edwardnak, mikor már lecsillapodott egy kissé a szédülés és fel tudtam nézni.

-      Beszélgetni fogunk! – jelentette ki, majd elkezdett maga után húzni. – De ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszéljünk.

-      Hova akarsz vinni? – kérdeztem félve. Nem akartam visszamenni a Black házba, már elbúcsúztam.

-      Egy olyan helyre megyünk, ahol találkozik múlt és jelen – mondta sejtelmesen, de én rögtön rájöttem mire céloz.

Hagytam, hogy Edward felkapjon a karjaiba és úgy menjünk oda – a szédülést úgyis tapasztaltam már sokszor még egy alkalom nem oszt, nem szoroz. De a szédülés az út végén elmaradt és csak az adrenalint éreztem testemben tombolni.

Csak, amikor megláttam a márványsírt fogott el a bűntudat. Én itt jól érzem magam, de más már nem lehet itt. Pedig Esme mindenütt ott volt – szemmel követte a családját, és engem.

-      Miért gondolsz magadra kívülállóként? – Kérdésével sikeresen kiszakított a gondolataim közül, de csak egy pillanatig bántam.

-      Én… Engem még csak nem is ismert, és ha ismert volna se… De úgy nem könnyebb, hogy néha elbambulok, és akkor megjelenik előttem, vagy álmaimban. Megközelíthetetlen – mondtam, majd Edwardra néztem. – Ti voltatok a családja.

-      A te családod is az volt. Csak soha nem ismerte meg őket…

-      Most már biztos ismeri őket, hiszen együtt vannak. Vigyáznak ránk! – mondtam, megfogtam Edward kezét és végigsimítottam a márványsimaságú bőrön. – Most minden olyan nyugodt.

-      Olyan komoly vagy. Úgy beszélsz, mintha bármelyik pillanatban meghallhatnál. – Edward elmélkedésére rögtön felkaptam a fejem. Pedig annyira igyekszem…

-      Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő! Tudod, az embereknél vannak élet rövidítő dolgok. Például a dohányzás, vagy a drogok – mondtam, majd elnevettem magam Edward arckifejezésén. – A mások örökké élnek, ha jól sejtem. És sérthetetlenek? – néztem felvont szemöldökkel Edwardra, a megerősítést várva.

-      Van, ami árt nekünk – mondta, majd a sírra nézett. – De a dohányzás és a drogok nem tartozik közéjük. De te nem dohányoztál, vagy drogoztál. Igazam van?

-      Tulajdonképpen drogoztam. Nem vagyok rá büszke, mert ez nem egy olyan dolog, de már megtettem.

-      Drogoztál? De hát, egy egészséges, fiatal lány vagy. Miért akartad tönkretenni az életed? – Láttam Edwardon, hogy még nem látja át a helyzetet, de mindent neki se akartam elmondani.

-      Gyógyszerfüggő voltam – vezettem rá a helyes megoldásra, hogy legalább ennyivel segítsek neki az egész megfejtésében. Képtelen voltam kimondani, ezért megpróbáltam rávezetni.

-      Szóval, amikor hazamentél hat éve, mert meghalt az édesanyád, te rögtön a gyógyszerekhez fordultál? – állt fel hirtelen Edward, majd idegesen rám pillantott.

-      Nem – ráztam meg a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akit az imént kaptak rajta, hogy valami rosszat csinált és most jól megdorgálják. – Először ittam, de azt nem bírtam sokáig, ezért tértem át a gyógyszerekre.

-      Tönkre akartad tenni magad? Most jobb, hogy állandóan rosszul vagy? Amikor azt látom a gondolataid között, hogy olyan rosszul vagy, hogy meg akarsz halni… Tudod milyen az? Ha csak te lennél… - Edward elharapta a mondata végét, de én könnyen ki tudtam találni.

Csak az apja miatt aggódott… Én nem számítok annyit, mint amennyit a családja. Márpedig így vagy úgy én is részese lettem ennek a családnak, akaratomon kívül. De én tettem tönkre a saját életem, és ezzel már megbékéltem.

-      Tudod miért nem akarok Carlisle közelébe kerülni ennél is jobban? – kiabáltam, miközben már én is álltam. – Nem, dehogy tudod! Csak magadra gondolsz, félsz, hogyha Carlisle elmegy, akkor rád szakad minden. De abba belegondoltál már, hogy mi van akkor, ha a maradásommal még nagyobb fájdalmat okozok?!

-      Azzal nem okozol nagyobb fájdalmat, ha itt maradsz. Szeret téged, csak még magának sem meri bevallani. Attól fél, ha bevallja neked az érzéseit elhagyod! Vakok vagytok mindketten! – Edward olyan közel állt meg hozzám, hogy fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Dühöt láttam, olyan dühöt, ami féltésből fakad.

-      Edward, maradnék, ha lehetne. Ha tudnám, hogy tényleg nem okozok Neki fájdalmat. De szeretném Őt megismerni, szeretnék vele randevúzni, szeretném, ha udvarolna nekem egy-két hónapig.

-      Akkor miért mész el? – kérdezte értetlenül Edward.

-      Mert nekem már nincs annyi időm! – Ahogy ezt a mondatot kimondtam, rögtön útnak eredt az első könnycsepp. A tény, miszerint már nincsenek hónapjaim… minden zsigerem jelezte nekem, hogy kevés időm van.

-      Nincs annyi időd? – kérdezte rekedten, suttogva, majd visszarogyott a földre, a sír mellé. – Akkor ezért mondtad Carlsile-nak, hogy: Ez nem változtat semmin. Neked egy teljes nő kell, és úgy látszik, hogy az Vania! – kérdezte Edward, felidézve, mit mondta Neki.

-      Igen – ültem le mellé.

Edward megfogta a kezem és csak nézte. Aztán rám nézett, s egy mosoly terült el az arcán. A szemeiből magabiztosság sugárzott és ez egy kicsit felkavart. Voltak sejtéseim, hogy mire gondolhat, de azt biztos nem akartam.

-      Pedig az jó ötlet volt. Gondolj bele, addig élsz, ameddig csak akarsz. És Neki is lenne ideje, meg neked is…

-      De én nem vagyok kész arra. Egy kis időt akarok, hogy átgondolhassam az életem. És a semmiért nem akarok más lenni.

-      Értem… És mi lenne akkor, ha megismerhetnétek egymást? Csak, hogy mik az érdeklődésköreitek és a többi ilyen sablonos dolgot. Carlisle eléggé régimódi és…

-      A régimódi férfiakkal sosincs gond, azok biztos nem akarnak rögtön az első nap megfektetni. Ha elkezdenék megismerkedni Vele, akkor minimum egy szajhának nézne. Ő úgy tudja, hogy nekem barátom van – mondtam ki ez egyik Jolly Jokert. Edward kétkedőn felhúzta a szemöldökét, majd elnevette magát. Nevetése az én arcomra is mosolyt csalt. Tényleg nagyon kedves fiú - nem már nem fiú -, inkább férfi, aki elég jó hallgatóság.

-      Na, ezt inkább meg se hallottam – ölelt át. – Tereljük el a figyelmünket erről, és éljünk úgy, mintha minden tökéletes lenne.

-      De hát minden tökéletes! És, ha erről bárkinek egy szót is mersz szólni megtalálom a módját, hogy megkínozzalak. – Hevesen gesztikuláltam, de Edward csak nevetve megforgatta a szemét.

-      Persze, bár Carlisle már tud valamennyit. Vele se oszthatom meg a többit?

-      Ne merészeld! Idősebb vagyok nálad! – jelentettem ki, aztán végiggondoltam az elmúlt hat évet.

Edward semmit sem változott az évek folyamán, talán csak jobban felengedett. Tehát nem öregednek a mások, ezért nem halnak meg sosem…

-      Nem öregszünk, de nem azért nem halunk meg sosem. Tudod a mások nem emberek…

-      Erre magamtól is rájöttem! – mondtam szenvtelenül. – Szóval akkor a mások, olyan lények, amik nem öregszenek, ezáltal halhatatlanok. És valószínűleg, ha most elkezdenélek verni, akkor én szenvednék több kárt.

-      Pontosan! Tehát ne verekedjünk, az nem lenne a korunkhoz méltó – villantotta meg csibészes, féloldalas mosolyát. Finoman belebokszoltam a vállába, csak, hogy nekem se fájjon.

-      Akarom én tudni, hogy hány éves vagy? – kérdeztem, majd ránéztem és inkább megráztam a fejem. Nem akartam még ebben is kívülálló lenni.

-      Nem vagy kívülálló egy dologban – nézett rám sejtelemesen.

Tudtam, hogy mire gondol, de én azon a véleménye voltam, hogy az semmi. Amikor már évek óta ezzel a tulajdonsággal élsz nem számít többé különlegességnek – főleg, ha nem mondhatod el bárkinek, mert úgysem hinnének neked. Tehát az én különleges tulajdonságom többé már nem volt az.

-      Csak élénk a fantáziám, és Esme a déd mamám volt, akit nagyon megszerettem volna ismerni. Semmi furcsa nincs benne.

-      És Isabella? Vele semmi nem köt össze…

-      Isabellával egyidősek vagyunk – mondtam mosolyogva. – Sőt, egy napon születtünk. De nem is gondoltál rá? Mármint láthattad a gondolataim és Isabella születésnapját csak tudod…

-      Tudom, persze! De ez… ez egyre érdekesebb lesz. Gondolj csak bele, mennyi hasonlóság van Isabella és a Te életed között. Isabella az én első szerelmem, Bella unokája. Az én jövőm Isabella, Bellát már lezártam magamban… - mondta lelkesen Edward, de én megráztam a fejem.

-      Átlátok rajtad Edward, és szerintem ebbe nem kéne beleélned magad. Ő ugyanis még nem lépett túl Esmén, akármennyire is azt állítja.

-      Látom a gondolataid, ami meglepően sokszor rólad szól, vagy… - Edward annyira beleélte magát, bár ennek csak a töredékét mutatta ki. Nem is volt olyan zárkózott, mint azt sokan állították…

-      Vagy? Vanessa a másik, akire rengeteget gondol? – Edward bólintott. – Hát, akkor miért kellenék én? Nem biztos, hogy engem akar Esme helyén látni. És, ha elfoglalom azt a helyet, amit Carlisle igazából Vanessának szánt, akkor a lelkiismeretem nem lesz tiszta.

-      Akkor marad a randevú, ahol talán kiderül, hogy mik is az igazi szándékok.

-      Randevú… Oké!

Percekig csak némán ültünk, és gondolkoztunk – legalábbis én azt tettem. Ez az egész helyzet… Én nem így terveztem, és ez tehetetlenné tett. Csapdába estem, mert képtelen voltam nem-et mondani.

Eredeti terveim nem voltak valami nagyszabásúak – egyszerűen el akartam köszönni, mintha csak egy rövid időre mentem volna el… Nem voltam még annyira közeli kapcsolatban a Cullen családdal, de voltak olyanok, akiket nem tudtam volna csak úgy otthagyni. Edy és Carlisle… Edward és Isabella, pedig már a szívemhez nőt annyira, hogy egy szó nélkül hagyjam itt őket. És Alice, aki Isisszel mindig kiterveltek valamit – például az esküvőt.

Isis, persze nincs itt, hogy elköszönhessek tőle – és tőle mindenképpen el akarok köszönni, ha… De egy próbát megér a randevú – legalább néhány információval gazdagabb leszek. Bár, ha Vanessa életéről kell történeteket végighallgatnom, akkor…

-      Nem fog róla beszélni, lehet, hogy megemlíti, de nem róla fog szólni a randevú. De, ha a múltról kezdtek beszélgetni, akkor ne számíts másra.

-      Edward, mégse beszélhetünk a jövőről! – forgattam meg a szemeim. – Szóval végig kell majd hallgatnom, hogy Carlisle hogyan találkozott Vanessával? Oké, el fogom viselni, de én mit mondok neki? – néztem rá, közben már olyan információk után kutattam a gondolataim között, amiket megoszthatok Vele.

-      Mond el neki, hogy nincs is barátod. – Edward mondatára összehúztam a szemem és úgy néztem rá. – Vagyis, hogy olyan barátod nincs, akivel összekötnéd az életed.

-      De miért mondanám el? Alex úgyse jön La Pushba, és Neki úgyse kell róla tudnia! – makacskodtam.

-      Úgyis el fogod mondani – villantott egy csibészes mosolyt.

Nem érte meg vitatkozni Edwarddal – ezt a randevút pedig még úgysem tudom mikor valósítom meg. Viszont valami más témát kellett kerítenem – gyorsan. Még a végén Edward valami merényletet követ el ellenem és beszervez valamit – még a mai napra.

Aztán beugrott valami, valami olyan, amiről Edward szerintem nem akart tudomást szerezni.

Edward, te tényleg elterelted a figyelmem? Hogy ne a tegnap éjszakán járjanak a gondolataim?

Edward arca olyan hirtelen változott át, hogy én csak tátott szájjal bámultam. Mintha kínosan érintette volna – a szemét lesütötte és a kezével játszadozott.

-      Ugyan, elég nagykislány vagyok és semmi olyat nem láttam, ami zavarba ejtő lenne.

-      De te emiatt másként gondolkodsz. Azt hiszed, hogy ami velem történt, az történt Carlisle-lal is.

-      Miért? Nem ugyanaz történt? Te is elvesztetted az első szerelmed és Carlisle… Carlisle elveszítette a párját. Ugyan az!

-      Nekem Isabella volt a jövőm! Miatta kezdtem el élni újra – mondta Edward kioktató hangnemben.

-      Én értem, de…

-      Nincs de! Az álmod ne tévesszen meg! Csak élj!

Lassan felálltam, hogy visszainduljak – még mielőtt Juliette tényleg utánam küldi Alice-t. Ránéztem a sírra – és akkor megéreztem…

Edward is hazaindult. Én egyedül mentem az erdőn keresztül és közben sokat gondolkoztam. Persze, egy randevú, abba nincs semmi rossz. De, ha nem jön össze, akkor meg hiába volt minden.

Hazaérve Juliette rögtön számon kért, amire én csak annyit mondtam, hogy beszélgettem egy jót. Ő persze rögtön elkezdett faggatni – amihez nem igazán volt kedvem, de azért eleget tettem neki és minden kérdésére válaszoltam. Aztán előbújt a titok, amit csak Edward érthetett meg.

-      Juliette ez olyan dolog, amit nem szeretnék, ha megosztanál mással. Egy olyan dolog, ami megváltoztathatja az eddigi terveidet – mondta, majd Alice-re gondoltam.

-      Mondd csak el! Biztos nem olyan szörnyű, mert a gyógyszerproblémáidról már tudok Alextől.

-      Hidd el Juliette, ez első hallásra szörnyűbb lesz! De kérlek nyugodj meg, és ne aggódj! – készítettem fel Juliette-tet a legrosszabbra.

-      Te komolyan a legrosszabbra készítesz fel? – Kérdésére csak egy apró bólintással válaszoltam.

-      Nekem már csak pár hónapom van hátra.

A levegő megfagyott és láttam, hogy Juliette szeméből előtűnnek az első könnycseppek. Az én kedves, drága nagynénim sírva ölelt magához. Neki ezt még nehéz volt megemésztenie…

-      Sajnálom! – mondta még mindig szipogva.

-      De addig még jó sokat bulizhatunk – mondtam mosolyogva, majd rákacsintottam.

Nem sokkal később megérkezetett Daniel is, tehát Juliette-el elvonultak. Én pedig elfoglaltam a kanapét – amit a hátam is már megszokott. Ahhoz képest egész jó volt ez a nap – még, ha néhány olyan dolog is történt, amit nem terveztem be.

A fáradtság ólomsúlyként nehezedett a szempilláimra, s rá nem sokkal el is aludtam. Azon már nem is csodálkoztam, hogy ugyanazt álmodtam, mint előző éjszaka – csak más perspektívából.

 

Mikor beléptem a szobába, Edward az ablaknál állt. Ahogy rám emelte a pillantását, próbáltam olvasni a tekintetéből, de nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is az a furcsa csillogás benne. Talán, félelem vagy bizonytalanság? Tényleg a háta közepére sem kívánja ezt az egészet?

 

***

 

– Ne… – a hangom elég határozatlanul csengett, de Edward hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Ne, így… így nem akarom… – mély levegőt vettem, de ettől csak rosszabb lett, mert az orrom megtelt Edward hűsítően kellemes illatával. Gyorsan hátrébb húzódtam, és kicsúsztam az ágy szélére.

Edward összeszorította a szemhéját, ajkai egyetlen vékony vonallá préselődtek össze.

– Jó – nyögte ki végül. – Jó, így lesz a legjobb – a hangja határozottnak tűnt, de a tekintete, mintha csalódottságot tükrözött volna.

– Igen? – A sírás fojtogatta a torkomat.

– Igen. Jó, hogy időben rájöttél, hogy nem akarod – ült ki Edward az ágy másik szélére, nekem félig háttal.

– Tessék? – fordultam felé.

– Ha utána bántad volna meg, az rosszabb lenne.

– De én nem… – Sóhajtottam egyet. Feltérdeltem az ágyon Edward mögé, és megérintettem a vállát. Hirtelen felpattant, mintha megijesztettem volna, de az arcán egyáltalán nem láttam félelmet. – Edward… Sajnálom, én…

– Ne – emelte fel a kezét tiltakozva. – Megértem. Bármelyik normális ember visszarettent volna.

– Én nem rettentem vissza – néztem a szemébe. Pár pillanatig hitetlenkedve nézett rám, aztán értetlenség költözött a tekintetébe.

– Akkor miért…?

– Mert nem akarom rád kényszeríteni – hajtottam le a fejemet. A bűntudat elöntötte a mellkasomat. – Kitaláltam valamit, és rávettelek, hogy megtedd. Önző voltam, és csak azzal törődtem, hogy én mit akarok és nekem mi a jó – tördeltem az ujjaimat kínomban, nehogy tényleg elbőgjem magam.

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, aminek az lett a következménye, hogy egész nap otthon feküdtem. Pedig meg akartam szervezni azt a randevút…

Előző fejezet

Következő fejezet