4. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

4. Teljes élet

Nem értettem, hogy hova megyünk, Alice nem mondott semmit. Követtem őt – nem is tehettem mást, mert keze bilincsként tartotta fogta satuba az enyémet – és vártam, hogy végre megtudjam hova is megyünk.

A házak alakját egyre jobban ki lehetett venni, már sejtettem, hogy hova visz. Megpróbáltam megállítani, de Alice sokkal erősebb volt, mint én – és mint kinézett.

-      Alice, erőszakkal nem vihetsz sehova! – mondtam neki, most először, mintha én lennék az idősebb.

-      Ő, nincs otthon – mondta ki Alice, amire vártam. – Csak szeretnék neked valamit megmutatni, de ahhoz haza kell menni.

-      Rendben – egyeztem bele, bár szívem legmélyén még ellenkeztem volna

Alice továbbhúzott, bár most már én is rásegítettem. Amikor megláttam a házat nem fogott el a rosszul lét, s idegeskedni sem kezdtem el, mert tudtam, hogy Ő nincs otthon. És akkor valószínűleg Edward sincs – valamiért volt egy olyan érzésem, hogy most Carlisle-lal van.

Szerencsére nem kellett azon törnöm a fejem, hogy mit mondjak Neki. És azon sem kellett aggódnom, hogy mondunk valami olyat egymásnak, amit nem szabadna, vagy nem illene. Vagy valami olyat, amit esetleg megbánnánk – mindketten. El sem tudtam volna képzelni nagyobb hibát, minthogy… bevalljam Neki az érzéseimet.

Az ajtón belépve Alice a nappaliba vezetett, majd kifutott a házból. A zárak csattantak, majd minden teljesen elcsöndesült. Rosszat sejtettem – már akkor helyt kellett volna állnom, amikor Alice azt mondta nincs itthon. Hülye, hülye…

Nem mertem felnézni – valamiért lehajtottam a fejem, s azóta nem emeltem fel. Hallottam, hogy valaki más is van a szobában, mert nem egyedül vettem levegőt.

Valószínűleg a másik ember is észrevehette ezt, mert a következő percben megszólalt. A hangra összerezzentem, de megpróbáltam rendszerezni a légzésem.

-      Alice? – kérdezte Ő, majd a hangokból ítélve megfordult.

Nem akartam felemelni a fejem, s a szabadjára nem engedett könnyek belülről kezdték el marni szemem. Alice csúnyán átvert, s mégis én érzem magam rosszul.

Elkezdtem hátrálni, de nekimentem valaminek – a falnak. Hirtelen déjá vu érzésem támadt, ahogy egyre közelebb érzetem magamhoz Őt. Szinte már vártam, hogy mikor érzem meg erős karjait a…

-      Anne, nézz rám! Kérlek! – könyörgött, de én csak elfordultam.

Hangján színtisztán érezni lehetett, hogy valami baj van. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogyan tehetném meg.

Állam alá nyúlt, s felemelte a fejem. Nem akartam ránézni, de Ő kényszerített. Tudtam, ha ránézek elveszek, s mindent elfelejtek, amit eddig mondani akartam neki.

-      Beszélhetnénk? Mint két felnőtt ember.

-      Persze, ha ezt szeretnéd, Anne! Üljünk le… - mutatott a kanapé felé, de én nemet intettem a fejemmel.

-      Nem akarok több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj. Szóval, arról lenne szó, hogy… Carlisle, én elmegyek innen, s nem jövök többé vissza. Szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek. De most már látom, hogy boldog vagy, s inkább lennék a barátod – mondtam el mondandómat, majd elindultam az ajtó irányába. Ezzel elintézettnek tekintettem a dolgainkat.

-      Ne menj el! Kérlek! – állított meg az utolsó pillanatban Carlisle.

-      El kell mennem, hogy ne okozzak neked több fájdalmat – mondtam, s egy áruló könnycsepp már ki is csordult.

-      Nekem azzal okozol fájdalmat, ha elmész, és nem azzal ha maradsz – fogta meg a csuklóm. Szeme kérlelt, de én nem hagytam magam.

-      Mindketten párkapcsolatban élünk – mondtam ki az egyetlen kizáró tényezőt, ami eszembe jutott, és ami csak félig volt igaz.

-      Nem kell elmenned… Lehetnénk barátok is, ha te azt szeretnéd – törődött bele a dologba.

Egy kicsit szomorú lettem, mert Carlisle túl gyorsan feladta… Talán csak az elmém játszadozott velem, s nem is érzett irántam semmit. De akkor minek volt ez a nagy felhajtás? Alice miért akart minket összezárni? Alice! Ezért még nagyon meg fog lakolni – micsoda hülye ötlet volt minket összezárni.

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de választ egyikre sem kaptam. Carlisle ,,ajánlatára” sem tudtam mit mondani. Egyszerűen azt éreztem, hogy én mindig többet akarnék. Semmi értelme nem lett volna harcolni érte, amikor Ő nem úgy érez irántam.

-      El akarsz menni, igaz? – kérdezte, s eleresztette a csuklóm. Lemondóan hajtotta le a fejét.

-      Nem tehetek mást. Ha te lennél az én helyemben, akkor te is ugyanezt tennéd – csordult ki egy könnycsepp, az emlékek hatására.

Carlisle hátat fordított nekem, s elindult a nappali felé. Elengedett, én mégsem tudtam elmenni csak így. Felrémlett első búcsúzásunk, s egy mosolyt is eleresztettem.

 

- Csodállak – mondta, miközben a kezemet igyekezett bekötni.

- Engem? Az amin most keresztül mész, fájdalmas, de van egy jó hírem! Ha megpróbálod mással elütni az időd, akkor nagyobb eséllyel éled túl a gyászt. És talán, bár tudom, hogy ez most még így ijesztő, de arra is van némi esély, hogy újra megtalálod a boldogságot.

- Esmét nem tudja senki helyettesíteni – mordult fel. Az ölembe ejtettem a kezem és farkasszemet néztem Vele.

- Nem helyettesíteni, hanem kipótolni – fogtam meg a kezét. Hidegnek hideg volt, de mégis… olyan selymes. – Egy kedves lány, egy mosoly vagy egy gesztus, csupán ennyi kell. Persze nehéz, mert meg kell felelni valaminek, amit már a férfi megszokott. Egy-egy lopott csók, vagy gyengéd érintés – mosolyodtam el a gondolatra, hogy álmomban mennyi mindent csináltam.

- De egy új valaki lehet, hogy ezeket nem viselné el – szomorodott el a férfiarc. Biztos a régi szép időkre gondol. 

- Hát, ha engem kérdezel, egy próbát megér – simítottam végig az arcán. – Szerintem az idősek otthonában találsz megfelelő embert – nyújtottam ki a nyelvem.

Kezdtük mindketten elengedni magunk. Csak két hasonló cipőben járó ember voltunk, akik jól megértették egymást. Egy alig tizennyolc éves lány bőszen magyaráz egy idősebb férfinak, hogy milyen elveszíteni valakit, majd túlélni.

 

Ahelyett, hogy kiléptem volna az ajtón inkább utánamentem. Meg kellett tudnia, hogy miért nem leszünk mi soha egy pár. Hogy nem bírnám elviselni, ha elveszíteném.

-      Carlisle… Tudom, önző dolog, de nem akarlak elveszíteni. Éppen ezért nem szeretnék veled közeli kapcsolatot ápolni. Természetesen, ha egy baráti beszélgetésre van szükséged, meghallgatlak. De ennyi, remélem, elfogadod. – Olyan ígéretet tettem, amit tudtam, hogy nem fogok tudni betartani, de ezzel legalább megnyugtattam Carlisle lelkét.

-      Nehéz lesz, főként, hogy amikor rád nézek eszembe jut Ő. Hiába változtál meg, még mindig látom benned Őt.

-      Nem vagyok Esme, s soha nem is voltam, és nem is leszek! – A kiejtett szavak, csak elhagyták a szám, gondolkodás nélkül, s a fejfájásom is rám tört újból. Megint Esmével hozakodnak elő… nagyon régen nem tette már senki sem.

-      Tudom… Nagyon sajnálom, ha megbántottalak, nem állt szándékomban – hangjában keserű szólamként csengett a bűntudat.

-      Én sajnálom, napok óta fáj a fejem és emiatt egy kicsit fáradtabb vagyok. Tudom, hogy nem akartál megbántani, csak… elegem van, hogy mindenki a dédmamám hasonmásának hív.

-      Fáj a fejed? Mióta? Miért nem szóltál? – tört belőle elő hirtelen az orvos. Egy kissé hátrahőköltem, amikor felállt és felém igyekezett. 

-      Amióta itt vagyok, azt hiszem. Nem akartam fölöslegesen orvoshoz fordulni – mondtam, majd elkezdtem hátrálni, amikor közeledett felém.

-      Ez nem fölösleges, soha nem tudhatod, hogy mi van a háttérben! – mondta komolyan. Hirtelen eszembe jutott, amit régen mondtam neki. Agydaganat… Az orvosok azt mondják, hogy vannak, akik hajlamosak elörökölni. A nagypapám is abban halt meg. Eléggé rémisztő, főleg, hogy édesanyámnak szintén agydaganata van. És biztos voltam benne, hogy emlékszik rá.

-      Tudom, hogy mi az oka! – ütöttem el a kezét. Már, hogy ne tudtam volna? A gondolat soha nem hagyott nyugodni és ezzel együtt kellett élnem.

-      Anne… Mi az amit eltitkolsz? – nézett komolyan a szemembe.

Nekidőltem a falnak, s vártam egy kicsit. Mindent alaposan át kellett gondolnom. Mit mondhatok el neki, s mi az, amit jobb, ha megtartok magamnak. Végül arra jutottam, hogy a dolog egyik felét mondom csak el.

-      Én… gyógyszerfüggő voltam, hat évig. Minden gyógyszert felzabáltam, amit csak találtam. Néha rám törnek ilyen elvonási tünetek. Ezért sem fogadtam el Edwardtól az Aspirint – mondtam. Tudtam, hogy Carlisle így, vagy úgy, de tudja, hogy nekem szánták azt az Aspirint, amit én a mosdókagyló szélén hagytam.

-      Az nem lehet… Olyan szép és egészséges fiatal nő vagy. Miért tetted ezt magaddal?

-      Depresszióba estem, és féltem, hogy én is meg fogok halni – tört ki belőlem a zokogás. Carlisle a mellére vont, s úgy nyugtatgatott.

-      Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen! – ígérte, de azt nem tudhatta, hogy ezzel már elkésett.

-      Carlisle, ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – néztem a szemébe.

-      Nem fogom! – ígérte meg, majd elengedett.

Nem tudtam több időt eltölteni itt, egyszerűen nem ment. Lehet, hogy még maradok pár napot, de csak azért, hogy végleg itt tudjam hagyni.

Carlisle-tól lesz a legnehezebb elbúcsúzni, meg Edytől. Aztán szépen sorjában mindenkitől, míg el nem fogynak az emberek. És aztán csöndben eltűnni, hogy soha többé ne halljanak rólam.

Talán, ha már most elkezdeném a búcsúzkodást, minden egyszerűbb lenne. Sokkal egyszerűbb…

Carlisle értetlenül állt miután lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam az arcára.

-      Ez nem változtat semmin! Neked egy teljes nő kell, és úgy látszik, hogy az Vania – mondtam még utoljára, majd elindultam az ajtó felé.

-      Vigyázz magadra!

-      Fogok – ez volt az utolsó szavam, majd kiléptem a tornácra.

Nehéz volt úgy elbúcsúzni, hogy csak én tudtam, ez az utolsó. Olyan volt, mintha csak egy napra mennék el, pedig nem úgy terveztem.

Csak álltam a tornácon és vártam, vártam, hogy történjen valami. Vagy öt percig álltam, majd elindultam. Az erdő felé vettem az irányt – szerettem az erdőkben sétálni, még mindig.

Az erdőben az a jó, hogy amikor csöndre vágysz, akkor nem szól hozzád. Ha magányodban a fákhoz beszélsz, akkor nem nevet ki. Nem mondja, hogy nem lehetsz ott, nem küld el. Úgy szeret, ahogy Te őt.

Leginkább az álmomon akartam egy kicsit elgondolkozni – amíg Alice, vagy Juliette nem küld utánam valakit, mert nem vagyok otthon. Olyan más volt megint egy férfi szemén keresztül látni a dolgokat.

Arra nem igazán jöttem rá, hogy mit akar nekem mondani ez az álom. Meg akartam fejteni, de nem tudtam, hogyan is kezdhetnék hozzá. Akárhányszor végigpörgettem az eseményeket mindig elfojtott dolgaim jutottak eszembe.

Ha lett volna nálam egy jegyzetfüzet biztos elkezdtem volna jegyzetelni, amikre rájöttem, vagy gondoltam, hogy köze lehet a megfejtéshez. Eddigi álmaim során még sosem volt ilyen bonyolult a megfejtés.

Arra kezdetektől fogva rájöttem, hogy hozzám van minden álmomnak köze. Ezt az álmot azonban tényleg csak annyira tartottam, hogy az elfojtott vágyaimat kiélhessem.

Aztán pofoncsapásként ért a tény -, mint álmomban Edwardot -, hogy ezt Carlisle ,,helyében” álmodtam. Vagyis inkább, csak el tudtam képzelni, hogy Carlisle mit érez… De Carlisle nem is érez irántam mást csak…

Ostobaságaimat csak növelte a tény, hogy lehet – bár erre elég kevés lehetőséget láttam, annak ellenére, hogy többen is megpróbálták felnyitni a szememet – Carlisle is érez irántam… vonzalmat.

Tinédzserként ezt még nem tudtam felmérni – nem is volt rá időm. Idősebb fejjel csak tinédzserkori egyirányú vonzalomnak hittem. Nem mertem – még magamban sem kimondani -, hogy első látásra beleszerettem. Amikor megláttam az esküvőn minden bizonyosságot nyert, már akkor…

Annyira vak voltam, és annyiszor emésztettem már magam ezen. Nem harcoltam érte, de ez fordítva is igaz volt. Lett volna rá lehetőségem, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta, de nem tettem. Egy életre elszúrtam az életem!

Elgondolkoztam azon, hogy visszafordulok és elmondom Neki, mit érzek – és elmondom neki, hogy vele akarok lenni. De gyáva voltam, s a lelkem mélyén éreztem, hogy Ő már másvalakinél van – talán vigasztalódni ment el. Vajon mi tetszhet Neki abban a nőben?

Voltak néha megérzéseim, az emberekről. Első látásra meg tudtam mondani, hogy jóban leszünk, vagy sem. Vania a maga pikírt modorával rögtön lejáratta magát előttem.

Én sose lennék annyira féltékeny, hogy a kedvesem minden mozdulatát ellenőrizzem – volt egy olyan gyanúm, hogy Vania az egészet csak megjátszotta.

 

-      Vigyázz rá, kérlek! Olyan könnyen félrevezethető! – könyörgött előttem Esme.

-      Hogyan is vigyázhatnék rá!? – kérdeztem felvonva szemöldököm.

-      Egy egész család élete múlik rajtad, s a sajátod is – mondta sejtelmesen.

 

Utáltam az alig két perces ábrándozásaimat, mert semmit nem árultak el, csak elbizonytalanítottak. Én mindig mindenben biztos akartam lenni – legyen szó családról, vagy bármi másról.

Csak sétáltam egyre bentebbre az erdőben, s álomképekkel álltattam magam. Olyanokkal, melyek soha nem fognak megvalósulni. Sokkal könnyebb volt álmodni, mikor nincs az elmének határa.

Persze csak addig volt minden teljesen tiszta, amíg a madarak fel nem szálltak az égbe, s mellettem mozgolódás támadt.

Előző fejezet

Következő fejezet