3. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele. Rég volt már, hogy vele kalandoztam, de jó volt kicsit olvasgatni, hogy mik történtek vele még - már rég meg van írva a történet, de még nem publikáltam ez idáig.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

3. Menekülni

Siettem, amennyire tudtam, nem akartam lemaradni semmi fontosról. Igazából le akartam maradni én mindenről, de az nem lett volna túl ildomos.

A köszöntőre még pont odaértem, de Emmett köszöntőjéből semmit nem fogtam fel, igazából nem is figyeltem, mert mással voltam elfoglalva. Egészen pontosan azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáltam nem gondolni a táncra…

Edward megpróbáltam mellém kerülni, de én akkor, amikor észrevettem arrébb álltam. Már majdnem tettünk egy teljes kört, amikor Emmett mellé kerültem.

Emmett rám vigyorgott, majd a kezembe nyomott egy pezsgőspoharat. Nem állt szándékomban inni, de Emmett nem engedte, hogy letegyem a poharat. Megpróbáltam úgy tenni, mintha belekortyolnék a pezsgőbe, de Emmett ,,véletlenül” meglökte a könyököm.

Csak egy pohárka pezsgőt ittam, s máris kezdett elmúlni a fejfájásom. Persze nem vagyok valami alkoholista, így még ez a picike ital is könnyen a fejembe szállt.

Edward rosszallóan nézett rám, de én csak megforgattam a szemem. Minden rendben volt, vagy is minden rendben lesz… A fejfájásom teljesen elmúlt, s a pezsgő hatása sem tartott túl sokáig. Nem akartam mást, csak bebújni az ágyikóba – vagyis mivel Juliette-éknél a kanapén alszom, a kanapéba.

Végül egyre kevesebben lettünk, én Juliette-éket megvártam. Körülnéztem, mert érdekelt, hogy Ők még itt vannak-e. A tény, miszerint már nem voltak jelen meg sem lepett. Valószínűleg Vania elkezdett hisztizni, hogy Carlisle miért nem vele táncolta végig azt a lassú számot. Arra azért kíváncsi voltam, hogy Carlisle mit válaszolt rá.

-      Carlisle azt mondta Vaniának, hogy te vagy az a lány, aki a legtöbbet segített neki, a nehéz időkben. Tulajdonképpen Carlisle miattad adott egy esélyt Neki – állt meg mellettem Edward.

-      Köszi, Edward! Azt hiszem az orrom alá dörgölés nélkül is tudom, hogy mennyire hülye voltam – mondtam kedvtelenül, s egy újabb pohárért nyúltam.

-      Nem voltál hülye, csak fiatal – mondta Edward, amire kapott egy csúnya nézést tőlem. – Most miért?

-      Azt ne mond, hogy Isabellát huszonnégy évesen vetted feleségül – halkítottam le a hangom.

-      Oh… Rendben, akkor azt mondom, hogy még nem álltál készen egy kapcsolatra. Isabellának könnyebb dolga volt – próbálta nekem úgy elmagyarázni, hogy ne kezdjek el kérdezgetni.

-      Nem fogok a másokról kérdezni. Alexet érdekli, engem hidegen hagy.

-      Alex… Ki a fene az a fiú, akire ennyit gondolsz? – kérdezte, mintha féltékeny lenne. Biztos voltam benne, hogy Edward Isabellát szereti, s, hogy a féltékenység nem tőle származik…

-      Alex… a barátom. Nem szoktam róla beszélni, tudod még elég friss a kapcsolatunk, és igazából az, hogy „elraboltatok” nem igazán segít a kapcsolatunk rendezésében.

-      Netalántán összevesztetek valamin? – kérdezte egy fokkal boldogabb hangnemben.

-      Igen… - mondtam szomorúan, persze azt csak én tudhattam, hogy mi igaz, s mi nem. – Amikor mondtam neki, hogy hova készülök, veszekedtünk.

-      Sajnálom! És most akkor együtt vagytok vagy sem? – Edward arcára olyan mindentudó kifejezés ült, hogy azt hittem félrenyelek. Pedig annyira ügyeltem, hogy minden gondolatomat elrejtsem… - Alice mindig valami másra gondol, akkor is tudom, hogy nem mond igazat, de legalább azt gondolhattad volna, hogy veszekedtek.

-      Edward! Nem szeretem, ha a magánéletemben turkálnak. Kérlek, ez nekem nehéz.

-      Rendben. Jó éjszakát! – köszönt el Edward.

-      Neked is!

Még megittam a pezsgőm, majd a cipőmet felkapva Juliette-ék után szaladtam. Juliette és Daniel kicsit többet ittak a kelleténél, de nem annyira, hogy ne tudjanak járni, csak jól érezték magukat, ami nem baj…

Este azt hittem szétrobban a fejem – talán mégiscsak be kellett volna vennem azt az Aspirint, s nem kellett volna egynél több pohárral innom.

Az se sokat segített, hogy azok ketten jól érezték magukat az emeleten. Semmi kedvem, se hangulatom nem volt Őket hallgatni, ezért egy pohár vízzel kiültem a tornácra.

Az érzékszerveim így estefelé kezdtek kiélesedni – miután kiskoromban állandóan kilógtam Pajkoshoz ez nem is csoda. De most, mintha a fejfájásom miatt minden érzékszervem rosszabbodott volna.

Azért láttam árnyakat mozogni a fák között, de nem tudtam kivenni az alakjukat. Igazából nem is érdekelt, annyira megszoktam már a furcsa dolgokat, hogy kezdtek már nem érdekelni. Én elfogadtam, hogy egy varázslatos világban élek, még ha eleinte nem is akartam magamnak beismerni. A mások csak az egyik dolog, ami megfordult már ebben a világban…

Nem egyszer átfutott már a fejemen, hogy nyomozásokba kezdek és kiderítek minden titkot, de az emberek iránt érzett empátiám ez meggátolt. Lehet, hogy érdekes dolgokra bukkannék, de, ha azok eddig nem kerültek nyilvánosságra, akkor az, nem véletlen.

Csak miután megittam a vizet, mentem vissza a kanapéra. Pár percig még hallgathattam a ,,műsort”, majd az egész ház csöndes lett. Fáradtan dőltem végig a kanapén, majd rögtön el is nyomott az álom. Az álom, amire nem számítottam – mert már lemondtam róla, hogy valaha álmodok valami valóságosat.

 

Az ablak előtt álltam, és kifelé bámultam, de az agyamnak csak egy része fogta fel a látványt. Gondolataim többsége akörül forgott, amit tenni készültem. Szinte másodpercenként újabb és újabb fordulatot tett a hangulatom.

 

***

 

Mikor belépett az ajtón, felé fordultam. Az illata azonnal betöltötte az egész szobát ingerelve a vámpír- és férfiösztöneimet is egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy melyik az erősebb, mert mindkettő akarta őt. Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, teljesen elveszítve a fejemet megcsókolni, de nem akartam, hogy bármit is elsiessen miattam. Bármennyire is kívántam, nem hagyhattam, hogy utólag bánja meg a dolgokat. Időt és lehetőséget kellett adnom neki, hogy kihátrálhasson, ha akar.

 

***

 

- Ne… - Isabella hangja megállított félúton, mielőtt megcsókolhattam volna. Tudtam, hogy így lesz, mégis, mintha az ellenkezése ostorként csapott volna végig a hátamon. – Ne, így… így nem akarom… - Hallottam, ahogy kicsúszik az ágy szélére, mintha tényleg félne tőlem, vagy undorodna. Nem mertem kinyitni a szememet – féltem, hogy mit látok majd az övében. Végül nem tehettem mást, de igyekeztem nem Isabellára nézni.

- Jó – nyögtem ki végül. – Jó, így lesz a legjobb – próbáltam határozottnak tűnni. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire szenvedek.

- Igen? – A hangja mintha szomorúan csengett volna.

- Igen. Jó, hogy időben rájöttél, hogy nem akarod – folytattam a kis színjátékomat, miközben kiültem az ágy szélére, háttal neki. Így könnyebb volt… Hogy nem kellett látnom őt…

 

***

 

Hirtelen, mintha egy kijózanító pofont kaptam volna. Bella emléke jó érzéssel töltött el már, és nem fájdalommal. Isabella látványa pedig, mintha a mellkasomban újra be akarta volna indítani a szívemet. Mázsányi súly esett le a vállamról. A múltam lezárult, és most már csak és kizárólag a jövőm felé kellett néznem. Ez a jövő pedig Isabella volt.

 

Az álomnak hirtelen vége szakadt. Eddig mindig végiggondoltam, hogy mit akarhat mondani egy-egy álmom, de ez most sokkolt. Nem kellett egy kicsit sem gondolkodnom, tudtam, hogy mit jelent.

Nem éreztem magamat kész semmire, persze lehet, hogy mindez azért volt, mert túl fiatal voltam, amikor elveszítettem a szüleim, s túl fiatalon volt egy túl rossz emlékem.

Ha a szívemre hallgatnék, akkor már biztos valahol a Cullen ház ajtajában lennék, s eszeveszettül kopognék. De mivel, se nem vagyok ilyen bátor, s nem is hallgatok a szívemre…

Megpróbáltam felülni, de a fejfájásom, amely hirtelen tört rám, nem engedett. Olyan érzés volt, mintha valaki érzéstelenítő nélkül akart volna beleütni egy szöget.

Juliette vagy még nem kelt fel, vagy már rég kint volt, nem tudom. Csak nem hallottam semmiféle mozgást. Nem ijedtem meg, csak a fejem fájt piszkosul.

Az egyik tervem mára az volt, hogy összepakolok és még mielőtt Juliette-ék észrevennék elmegyek innen, La Pushból. Persze a fejfájásom ebben eléggé meggátolt.

Juliette kicsit nyúzottnak tűnt, ahogy régi hálóköntösében egy bögre tejjel a kezében a kanapéra – mellém – ült. Lassan kortyolta a folyadékot, s egyelőre nem úgy tűnt, mintha észrevette volna a szenvedésemet. Nem mintha azt akartam volna, hogy észrevegye – mert akkor biztosan elküldene orvoshoz, amire semmi szükség.

Megpróbáltam magamat összeszedni annyira, hogy a kívülállók semmit se vegyenek észre a fájdalmaimból. Ez persze nem sikerült valami fényesen, néha rám törtek görcsök, s akkor azt hittem, hogy ott adom fel az éltem, de megerőltettem magam. Apára és anyára gondoltam…

Juliette gyanakodva figyelt, de én mindig csak megforgattam a szemem – nem mintha másra tellett volna tőlem jelen pillanatban.

Amint egy kicsit jobban lettem, már mentem is ki a házból, tervekkel a fejemben. Írtam egy levelet Juliette-nek, hogy ne várjanak haza.

Az erdőben sétáltam, s kerestem a főutat – rég voltam már itt, s teljesen elfelejtettem, hogy mi merre van -, amikor valaki elszaladt előttem. Meghökkenve álltam meg, mert ilyen gyors emberrel még nem találkoztam.

Mindent megmagyarázott azonban, hogy a következő pillanatban Alice karba font kézzel, s morcos arckifejezéssel állt előttem. Egyik lábával dobolt a földön, magyarázatra várva.

-      Alice! – kiáltottam rá a meglepettségtől, ami már rég elmúlt.

-      Hova akartál menni? Egyszer csak eltűnt a jövőd! Anne… - Alice szemei a távolba meredtek, majd hirtelen összerezzent. – Miért akartál elmenni? – remegett meg a szája széle.

-      Alice, itt nem tudnék boldog lenni. Eljöttem az esküvőre, de most már haza akarok menni.

-      Nem is haza akarsz menni, csak összevissza utazgatnál. Csak adj nekem pár napot, amíg…

-      Alice…

-      Csak pár napot, kérlek! – vetette be a kiskutyaszemeket, amiknek sosem tudtam ellenállni.

-      Pár nap – egyeztem bele végül, aztán mégis csak előre kezdtem el menni.

-      Anne… Ja… Egyenesen kell menni! – igazított útba, majd eltűnt.

Amikor a fák ritkulni kezdtek már éreztem, hogy jó helyen járok. A hat cédrus árnyékába, a ház mögötti kertben ott volt a sír. A sír mögött egy kisebb fácska állt talpig virágba borulva, a liliom fácskám.

Leültem a sírral szembe, s néztem a feliratot. Esme Cullen. A legcsodálatosabb feleség és anya. A Szeretet, ami örökre összetartja a családunkat.

Fejemet az ölembe hajtottam, s úgy kezdtem el zokogni. Nem voltam idevalósi, itt nekem nem volt életem. Mert bármennyire is szeretném elfelejteni a szeretett férfinak kedvese van.

Talán csak ennyi kellett, hogy végre mindent lezártnak tekinthessek, ami Vele kapcsolatos. Mintha minden iránta érzett érzelmemet kiszívták volna – vagy csak szerettem volna ezt hinni.

 

-      Miért csinálod ezt? Miért nem hallgatsz a szívedre? Anne, tökreteszed magad! – Esme hangja keményen csattant.

-      Esme… Kérlek! Ott van neki Vania! Boldogok és szeretik egymást – mondtam, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy valami nem stimmel.

-      Te is tudod nagyon jól, hogy Carlisle nem szereti úgy Vaniát, mint…

-      Ne! Fejezd be! Én legfeljebb csak egy támasz leszek Carlisle számára, s a barátja, de ennél több nem!

-      Miért vagy magaddal ennyire ellenséges? Miért hiszed magadról, hogy csak egy kislány vagy? Miért, amikor tudod, hogy Te már tizennyolc évesen is szeretted. Nem mered magadnak bevallani, mert félsz az elutasítástól, tudom, mert én is voltam fiatal. Nem dönthetek helyetted, de annyi tanácsot adnék, hogy ne add fel rögtön!

-      Haza megyek, nemsokára.

Esme dühös volt, aztán felvidult – ez annyira megijesztett. Mintha látott volna valakit, aki…

 

Amint „felébredtem” rögtön hátranéztem, de csak a fákat láttam, aztán valami megmozdult. Amikor az a „valami” megmozdult újból én is felpattantam.

Letöröltem az utolsó áruló könnycseppet, majd futásnak eredtem. Tudtam, hogy, ha akarna, utolérne, de nem futott utánam.

A fejfájásomról teljesen elfeledkeztem, s ha nem gondoltam rá egész elviselhető volt. Viszont amiket Esme mondott azok a szívemet nem hagyták nyugodni. Én tényleg úgy gondoltam, amit mondtam, de…

Juliette és Alice a verandán álltak, s engem figyeltek, amint előtűntem a fák közül - Juliette kezében ott volt a levelem. Alice megörült, hogy betartottam a szavam, de mosolya azonnal le is olvadt, amint meglátta, hogy szomorú vagyok.

Eldöntöttem, hogy megnézem Carlisle hol van, s mit csinál – mindenképpen beszélni akartam vele, kettőnkről. Persze amint megláttam fordultam vissza. Éppen Vaniával volt elfoglalva…

Már éppen megfordultam, amikor láttam, hogy Carlisle rám néz, de én elsiettem onnan, így nem akartam beszélni. Mindennél jobban tisztázni akartam a dolgokat, de erre így még nem voltam képes.

Az elkövetkező három napban vártam, hogy Alice adjon magáról valami jelet, de mivel nem tette, így összepakoltam a cuccom és elindultam. De Alice megállított.

Vártam még két napot, de Alice továbbra sem mutatkozott, így újból elindultam, ezúttal a holmim nélkül. Csak minél előbb egy kocsiban akartam ülni, ami elvisz a reptérre, ahol felszállhatok egy gépre, ami hazavisz.

Már kezdtem magam túltenni mindenen, s kezdtem megörülni, hogy Alice nem bukkan elő, amikor az említett előttem termett.

Már nem volt bosszús, ahogy megállított, sőt! Most még vidám is volt, túl vidám. Megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni – én pedig hagytam magam.

Előző fejezet

Következő fejezet