2. fejezet | Az utolsó év (A túlélő 2.)

Sziasztok!

Péntek van, ami azt jelenti, hogy Anne kalandozásra hív benneteket, hogy megismerjétek, mi történik vele. Rég volt már, hogy vele kalandoztam, de jó volt kicsit olvasgatni, hogy mik történtek vele még - már rég meg van írva a történet, de még nem publikáltam ez idáig.

Kellemes olvasást annak, aki belevág a kalandba!

2. Érzések

A szerelem az élet egyik legszebb érzése. Amikor először rájössz, hogy szerelmes vagy és ennek ,,jeleit” is fel tudod sorolni. Azt hiszed, hogy a gyomorgörcs a szerelem jele, pedig csak annyira izgulsz, hogy vajon Ő is úgy érez-e, ahogy te, hogy…

Hogy én mit éreztem, amikor először éreztem azt, hogy szerelmes vagyok? Hát először is gyomorgörcsöt, mert nem éreztem helyénvalónak, hogy beleszerettem egy özvegy férfiba. Másodjára pedig, mérhetetlen szeretetett.

Rögtön beleszerettem-e abba a férfiba? Igenis meg nemis. Ez nem olyan egyszerű, mint képzelnénk. Azok, akik azt állítják, hogy a szerelem egyszerű dolog azok még nem találkoztak a lehetetlen szerelemmel. És azok, akik az állítják, hogy nincs lehetetlen szerelem, azok még nem találkoztak velem, márpedig velem nem sokan találkoztak.

De igazából én csak egy valamit szerettem volna: szerelmet vallani a szeretett férfinak. Csakhogy gyáva voltam és inkább magamban tartottam. Magamban tartottam és úgy éreztem megfulladok tőle.

Hangos tapssal jeleztük a párnak, hogy sikerült elkápráztatniuk bennünket. Aztán jött a szokásos felkérős, táncolós rész. Csakhogy én egyedül, pár nélkül jöttem.

Láttam, hogy Isabella és Edward összenéznek, majd Isabella az egyik indiánfiúhoz lépett és elkezdett vele táncolni – jóval alacsonyabb volt Isabellánál, de ez őket nem zavarta.

Edward előttem állt meg, majd kezét felém nyújtotta. Ez túl úriemberhez méltó volt, egyáltalán nem szoktam meg. Természetesen elfogadtam, egyfelől, mert szerettem táncolni, másfelől nem szerettem volna kitűnni a tömegből.

Edward nagyon jó táncosnak bizonyult, nem lépett egyszer sem a lábamra – bezzeg Alex, mindig a lábamat taposta…

Oh, Alex! Úgy hiányzol! A beszélgetéseink, a hülyéskedéseink, és minden más. És, hogy megértettük egymást.

Hogy vagytok?

-      Megvagyunk – tátogta Edward.

Milyen érzés, hogy a lányod felnőtt nő lett?

-      Nem akarom, hogy felnőjön. Mindig is az én kislányom lesz – tátogott Edward, majd rájöttem, hogy ez lesz a kommunikációs eszközünk.

Elmondtad Neki, hogy mi történt akkor?

Edward bólintott, hogy igen. Ez egy kicsit megnyugtatott, de meg is rémisztett. Hiszen, ha Edward elmondta, hogy miért mentem el, akkor minden bizonnyal azt is elmondta, hogy mit éreztem.

Boldog azzal a lánnyal? Jól érzi magát vele?

-      Ne aggodalmaskodj, figyelem Vania gondolatait, s, ha valami probléma adódna szólnék apámnak – mondta Edward, mint egy kisgyereknek.

Lassan véget ért a szám és ez egyet jelentett: Edward át fog adni valaki másnak. Nagyon reméltem, hogy nem Carlisle lesz az, mert akkor biztosan elrohantam volna.

Edward egy puszit adott a kézfejemre, majd feleségéhez sétált, s a zeneszám kezdetével elkezdtek táncolni.

Még láttam, hogy Edward súg valamit az indiánfiúnak, akivel Isabella táncolt, majd elfordítottam a tekintetem róluk. Annyira irigyeltem Őket – a boldogságukért.

Az indiánfiúcska mellém sétált. Szégyenlősen rám nézett, majd felém nyújtotta a kezét. Nem akartam hinni a szememnek – egy hét-nyolcéves fiú felkért táncolni.

Levettem a cipőm, mert nem akartam kitörni a nyakam, majd elfogadtam a felkérést. Annyira ismerős volt valahonnan, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan. A hat évvel ezelőtti dolgok teljesen kiestek.

Végül derültégből villámcsapásként jöttem rá a ,,megfejtésre”. Ez az indián fiúcska nem más, mint kicsi Edward, vagyis Edy baba.

-      Hogy te mennyit nőttél, Edy! – jött végre szó a torkomra.

-      Azt hittem, hogy már el is felejtettél – vigyorgott rám. Egyszerűen… nagyon sokat változott.

Féltem volna neki bevallani, hogy tényleg nem ismertem fel, de inkább hagytam a csudába az egészet. A kisbaba, akit annak idején én fektettem le aludni, most kész férfi. Mi lesz, ha még idősebb lesz?

Hirtelen előtörtek belőlem az anyai érzések, de ezt betudtam annak, hogy kiskorában megismertem Edyt. És gondolom Isabella és Rosalie is ennyire aggódnak – habár Isabellának ott volt Edan is.

Rosaliera pillantottam, hogy féltékenységre mutató jeleket keressek rajta, amiért Edy velem táncol. Persze ő teljesen belefeledkezett férjébe.

-      Képzeld, már iskolába járok! – mesélte lelkesen Edy.

-      És tetszik?

-      Hát… Sokkal jobb volt otthon lenni. De, már jobban tetszik, mint eleinte. Csak sokat kell tanulni, pedig olyan jó lenne játszani.

-      Lesz majd lazább is, nyugi! Én például lehet, hogy be fogok iratkozni egy egyetemre – meséltem el jövőbeli terveimet, amire valószínűleg nem lesz lehetőségem.

-      Egyetemre? Huh, az nekem még jó sokára lesz. És az egyetem nehéz?

-      Hát, más, mint az általános és középiskola. Sokat kell tanulni, de ha elvégzed, akkor mindenki nagyra fog becsülni.

-      És mi szeretnél lenni?

-      Építész.

-      Anne, neked kellett már titkot tartanod? – A hirtelen témaváltástól egy kicsit megakadtam, de sikerült gyorsan visszarázódnom. – Ez annyira nehéz, főleg, hogy nem is értek még mindent.

-      A titoktartás nehéz. De, ha mindent megtudsz, akkor könnyebb lesz. Egyedül kell titkot tartanod? – kérdeztem rá egy véleményem szerint semleges témára.

-      Nem egyedül kell. Isabellá-ék is titkot tartanak – mondta Edy.

Egy néven megakadtam. Azt hittem, hogy Isabellát majd az édesanyjának fogja szólítani, de nem így lett. Kezdett érdekelni, hogy akkor kit szólít az anyjának.

Arról hallottam, hogy Esme nevelte, amíg élt – mert Isabella eleinte fiatal volt hozzá, utána pedig, mert megszültetett Isis és Edan.

Fura volt belegondolni, hogy Isabella már anyuka. És, ha tizennyolc évesen… Akárhányszor megfogadtam, hogy nem gondolok többé a hat évvel ezelőtti önmagamra mindig eszembe jutott.

-      Van egy lány… Körülbelül egy fél fejjel alacsonyabb nálam, de egy osztályba járunk. Hosszú, szőkésbarna haja van és kék szeme – áradozott egy kislányról miközben arcára egy hatalmas vigyor ült ki.

-      Szóval, tetszik neked? Nem vagy egy kissé fiatal a szerelemhez? – mondtam mosolyogva, majd körülnéztem, mert a zeneszám az utolsókat hallatta.

Edy csak megforgatta a szemeit, majd eleresztette a kezem – valószínűleg ő is észrevette, hogy lassan vége van a számnak.

Megkönnyebbültem, hogy egy lassú szám jött, mert ilyenkor mindenki a párjával szokott táncolni – vagy jelen esetben Edy Rose-zal és Emmett-tel.

Már éppen arra készültem, hogy leüljek, amikor látóterembe egy kéz került. Felnéztem, majd rögtön Vaniát kezdetem el keresni szemeimmel, hogy vajon ő mit szól ehhez. Csak karba font kézzel – s összehúzott szemöldökkel – figyelt minket.

Szemében felismertem a fenyegetést, mintha csak azt mondta volna: ha hozzá érsz, meghalsz! Én persze nem engedtem, hogy megfenyegessenek, s csak azért is elfogadtam a felkérést.

Sosem voltam egy bosszúálló típus, de Vania még ezt is kihozta belőlem. Mivel a cipőmet levettem, mert életveszélyesnek bizonyult Carlisle még egy kicsivel magasabbnak tűnt.

Mint mindig most is jólöltözött volt és tökéletes. Eleinte megtartotta a távolságot, de idővel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Végül már a vállára tudtam volna hajtani a fejem.

-      Nem számítottam rád – jegyezte meg halkan, hogy csak én halljam meg.

-      Engem mondhatni erőszakkal hoztak ide. Azt se tudtam, hogy egy esküvőre kell eljönnöm, de mégis itt vagyok.

-      Gyönyörű vagy! – Carlisle bókját egyszerűen nem tudtam hova tenni. Barátnője van, nem bókolhat nekem!

-      Köszönöm – mégis, minden ellenvetésem ellenére csak ennyit bírtam kinyögni.

Ezután az „érdekfeszítő” beszélgetés után egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Élveztük a zene ritmusát…

-      Szóval Vania a barátnőd? – kérdeztem az amúgy is nyilvánvalót.

-      Igen – ezt az egy szót úgy mondta ki, mintha a világ végéről döntött volna. – És neked van barátod?

-      Igen – ez a szó csak kicsúszott a számon.

Szégyelltem volna bevallani, hogy nincs barátom. Ő is tovább lépett, akkor én miért ne tehetném? Az csak jó, hogy azt hiszi, barátom van.

Megint beállt a csend, de nem volt kedvünk beszélgetni, ezért inkább a pihenésre esett a választásom.

-      Szabad? – kérdeztem, s a vállára néztem.

-      Nyugodtan.

Fejemet ráhajtottam vállára és néztem a lenyugvó Napot. Minden gyönyörű narancssárgába burkolódzott. Sokan nézték velem együtt. Vania arca azonban kirítt a tömegből – olyan mérgesen, szigorúan nézett rám, hogy hirtelen elfelejtettem, hogy ki is vagyok.

Nem tudom, hogy történhetett, de egyszer csak minden olyan könnyű lett, mintha álmodtam volna, pedig a szemeim nyitva voltak. Olvastam már az ébren álmodásról, de átélni teljesen más érzés volt.

 

Sétálgattam a réten, s vártam kedvesemre. Ez volt az egyetlen hely, ahol kettesben lehettünk. Csak akkor kezdtem el kétségbeesni, amikor már két perc is eltelt.

Ez idáig mindig pontosan érkezett, de ma késett. Amint megláttam közeledni máris a nyakába vetettem magam. Miközben ujjaim beletúrtak méz szőke hajába, szám is megtalálta az Övét.

Észre se vettem, hogy mikor kerültem a földre, s mikor került le rólam a nyári ruhácska, de nem is igazán érdekelt. Amíg Vele lehetek minden más mellékes.

  Olyan boldogok voltunk, s boldogságunkat senki sem árnyékolta be.

 

Carlisle hátamon nyugvó kezére ébredtem fel, pontosabban amikor megsimogatta azt. Összezavarodva néztem fel, majd fejem visszatettem a vállára – a túl gyors fejfelkapásom eredménye az lett, hogy megszédültem.

Vania tekintete égette a hátam. Carlisle viszont továbbra is rajtam nyugtatta kezét. Miután elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy felemeljem a fejem – s ezzel együtt „lerázzam” magamról a kezét – folytattuk a táncot.

Nem értettem, hogy Carlisle miért csinálta, amit csinált. Vania ellenszenve irányomba nem, hogy csökkeni fog, inkább csak nőni. Mint amikor először találkoztam Carlisle-lal.

Az emlékekbe beleborzongtam, mert akkor eléggé megijedtem. Carlisle azt hihette, hogy fázom, mert egy kissé eltávolodott tőlem.

-      Nem fázom, csak eszembe jutott valami – magyaráztam neki teljesen nyugodtan.

Kezdett úgy tűnni, hogy a zene nem akar sosem abbamaradni – vagy talán már a századik számra táncoltunk. Nem az, hogy bántam volna, ha tényleg egész végig táncolhatunk, de mindig eszembe jutott Vania.

Úgy éreztem magam, mint egy gaz csábító, pedig egyáltalán nem voltam az. Vania nem érthette a mi kapcsolatunkat, mert igazából én csak rávezettem Carlisle-t a helyes útra. Hogy lehet még boldog attól, hogy elveszítette a feleségét.

Ez az emlék mosolyt csalt az arcomra, s mintha Carlisle lett volna a gondolatolvasó és nem Edward, Ő is elmosolyodott. És, hogy honnan tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol? Mert mondott nekem valamit, amitől még a lábam is földbegyökerezett.

-      Emlékszel, amikor elláttam a kezed és te elkezdtél engem kioktatni? – Bólintottam egy aprót. – És arra is emlékszel, hogy mi történt majdnem?

-      Car… - Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, mutatóujját a számra tette, mintha kislány lennék.

-      Tizennyolc éves voltál… - sóhajtott egyet, majd Vaniára nézett. – Nem bántam volna meg azt a csókot.

Ennyi volt. Teljesen kiakadtam, hirtelen még azt se tudtam, hogy ki vagyok. A világ kettőt fordult velem, s nehezen kaptam levegőt. Mintha asztmás lettem volna…

Kétségbeesetten néztem körbe, aztán Edward útbaigazított. Fejével a ház felé intett, hogy menjek be. Be akartam menni, hogy megmossam az arcom és kitisztítsam egy kicsit a fejem.

Kezemet kicsúsztattam Carlisle-éból, majd elindultam a ház felé. Éreztem néhány tekintetet a hátamon, de most semmi nem érdekelt. Csak akartam egy kis hideg vizet…

A fürdőszobába azonban csak annyira futotta tőlem, hogy a kádnak dőlve kitörjön belőlem a zokogás. Nem akartam sem feltűnést okozni, sem elrontani Isis nagy napját. Már rég el kellett volna mennem.

A fejem eszméletlenül elkezdett lüktetni és azt hittem, hogy a fürdőszoba padlóján kell majd eltöltenem az elkövetkezendő pár órát. Szerencsére Edward még így is meghallotta a gondolataim – vagy egy kis foszlányát – és megnézte, hogy hogyan vagyok.

-      Hoztam egy pohár vizet – nyújtotta át a poharat. – Minden rendben van?

-      Semmi sincs rendben, Edward! Miért nem lehet engem békén hagyni? Mit követtem el, hogy már kiskoromtól kezdve engem pesztrál mindenki? Csak… csak egy napot szeretnék, amikor nem kell csinálnom semmit, jól érezhetem magam és minden rendben van.

-      Azért engedtem meg Alice-nek, hogy „ideraboljanak”, mert látta, hogy boldog vagy.

-      És te hittél Alice-nek? Ha befolyásolta valamivel a látomását? – kérdeztem kicsit indulatosabban, mint kellett volna.

-      Anne, Én is láttam. És tudom, hogy mit láttam, csak… - direkt hagyta abba a mondatot, tisztán lehetett hallani.

-      És eddig minden úgy alakult, ahogy kellett lennie? Vagy valamit elrontottam azzal, hogy kétségbeesetten a fürdőszobátok padlóján ülök?

-      Nyugalom, Anne! Lehet, hogy ide kéne hívnom Jaspert.

-      Nem kell sem Jasper, sem jövő, sem jelen… Csak haza akarok menni és lefürödni és aludni – mondtam és belekortyoltam a vízbe. Még mindig fájt a fejem.

-      Hozok egy Aspirint.

Edward kiment a fürdőszobából és akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen mit csinálok, tudat alatt. Gyógyszert akartam szerezni, bár ezt még magamnak is nehéz volt beismernem.

Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, nem veszem be az Aspirint. A fejem erőteljes tiltakozásba kezdett, de nem hagytam magam.

Edward összevont szemöldökkel lépett be a fürdőszobába, de nem tudhatta, hogy miért akarom elutasítani a gyógyszert. Igazából Én nem akartam, hogy tudja.

-      És, ha rosszul leszel?

-      Edward… Rosszul leszek? – tettem fel a kérdést, amivel rögtön megfogtam. Nem szólt egy szót sem, csak rosszallóan rázta a fejét. – Megmosom az arcom és én is kimegyek.

Edward csak nagy nehezen hagyott magamra, amikor már sikerült felállnom. A mosdókagylóba kapaszkodva néztem bele a tükörbe.

Hirtelen tíz évvel öregebbnek éreztem és láttam magam. Mintha a fejemmel együtt mindenem fájt volna. Az Aspirin hívogatóan feküdt a mosdókagyló szélén.

Végül csak megmostam az arcom és megittam a maradék vizemet. Vettem egy nagy levegőt és egy mondatban tisztáztam minden téves, kósza gondolatomat. Carlisle-nak kedvese van.

Előző fejezet

Következő fejezet