13. fejezet | A túlélő

13. Sír

Juliette már kora reggel fent volt és beszélgetett valakivel telefonon – nem szándékoztam kihallgatni a beszélgetést, de a nevemre felkaptam a fejem.

Juliette próbálta meggyőzni a telefonpartnerét, hogy nem szándékozott ma sehova menni – még nem tudván a kis tervemről… De Juliette ezredszer is elmondta, hogy nem szándékozott az erdőben sétálgatni.

Ásítottam egyet, s nyújtózkodtam is, jelezve ezzel, hogy ébren vagyok. Juliette rögtön letette a telefont és a konyhába sietett – reggelivel várva engem.

Természetesen viselkedtünk mindketten – már amennyire Juliettének sikerült. Én már beletanultam, s nem okozott nehézséget.

- Juliette… Szeretném elültetni a virágot.

- Semmi akadálya. Szerintem a kert sem fogja bánni.

- De én nem a kertben akarom elültetni – babráltam a kajával. Tudtam, hogy nehéz lesz rávenni Juliettét, hogy elmenjünk sétálni. Ráadásul a régi Cullen házhoz akartam menni, amit Juliette biztos nem néz jó szemmel.

- Akkor hol? Nem azt mondtad, hogy emlékként akarod elültetni? – vonta fel tökéletes szemöldökét Juliette.

- Emlékként, de mondjuk az erdőben. Képzeld csak el, milyen szép lenne, ha nagyra nőne az erdőben. És Pajkos is nagyon szeretett az erdőben sétálni. – Pajkos tényleg szerette az erdőt, ahogyan én is lehet, hogy ez egy Platt szokás...

- A lovad emlékére akarod elásni? Rendben, de miután elültettük már jövünk is haza.

Csodálkoztam, hogy Juliette milyen gyorsan beleegyezett – azt hittem, hogy legalább öt perc folyamatos kérlelés után adja csak be a derekát. Bár azt még tényleg nem tudta, hogy a Cullen házhoz akarok menni – és magamtól nem is fogok odatalálni, sajnos.

Majd valamit kitalálok, hogy ,,véletlenül” arra menjünk – bár, ha a főutat látom valamennyire, akkor egész jól eltájékozódom.

Előkerestem valami olyan ruhát, aminek nem árt meg, ha piszkos lesz – még így is csak egy tréning nadrágot találtam, ami már az utolsókat rúgta. A felsővel nem volt baj – előkerestem az egyik háromnegyedes ujjú pólóm.

A fekete kardigánt gondosan a derekam köré tekertem, hogy a természet ne akadályozza meg a sétánkat. Én az a típusú ember vagyok, aki, amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi – és tényleg semmilyen akadály nem állhat útjába.

Az eső szemerkélt egy kicsit, de azonnal abba is hagyta, amint felvettem a kardigánom. A szél néha-néha hideget fújt, s ezért le sem vettem a felsőt – sőt mi több teljesen felhúztam a cipzárt, ezzel védve a nyakamat.

Juliette nem nézte, hogy merre megyünk, de amikor a főúton át akartam menni valami állat felmordult. Juliette, mintha az állattól megkapta volna azt az információt, hogy hová tartok épp, megállt és nem mozdult.

- Juliette? – kérdőn felvontam a szemöldököm, s úgy vizslattam az arcát.

- Hova megyünk, vagy hova akarsz menni?

- A régi Cullen házhoz. Muszáj, hogy eljussak oda – néztem rá könyörgőn.

- De az magántulajdon!

- Nem érdekel!

Juliette kelletlenül jött utánam – mégse hagyhatta, hogy egyedül vágjak neki az útnak… Minden olyan zöld volt, hogy nevetnem kellett – a farmon nem látni most már ilyeneket, nincs, aki megművelje a földet.

Juliette rálépett egy faágra, majd majdnem hasra is esett, de végül sikerült megkapaszkodnia valamiben – igaz, hogy én csak abból következtettem erre, hogy nem hallottam puffanást.

Nem is foglalkoztam vele, hogy Juliette magában beszél, csak továbbfolytattam az utamat. Mintha Forksban többet esett volna az eső…

Az erdő intenzív illata megcsapta az orrom. Madarak csiripeltek és talán még valakit láttam is elsuhanni – bár ez képtelenség, mert olyan gyorsan senki se fut.

Juliette mellettem jött és néha rám nézett, majd idegesen pásztázta tekintetével a földet. Túlságosan kiismerem az embereket, ahhoz, hogy tudjam, ki mit érez. Juliette most zavarban volt és nem tudta hova tenni a kérésemet. Aztán meghallottam a fák közül, hogy valaki rálépett egy fára, ami akkor tört szét a súly alatt.

Juliette idegesen pillantott arra amerről a hang jött, majd megállított. Mintha tátogott volna valamit, valakinek a hátam mögé, de én nem foglalkoztam vele.

- Menjünk, Anni! Nem is tudom, hogy sikerült rávenned erre a hülyeségre. És mondtam már, hogy magántulajdon.

- Jaj, Juliette! – Morcosan tettem előre egy lépést, s a bokor velem együtt mozgott. – Mondtam már neked, hogy látnom kell! És a virágokat is szeretném elintézni – emeltem fel a kezemben lévő cserepes liliomot.

- Belerángatsz ebbe a sok hülyeségbe… - mondta megadón, majd továbbhaladtunk.

Még egy jó darabig semmit sem láttam – a fákon kívül -, s kezdtem azt feltételezni, hogy lebontották a házat, amikor egy kis tisztásra értünk. A tisztás végében állt hat cédrus, s előtte ott magaslott a ház.

Ez idáig nem féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem leszünk egyedül, de mások is lerótták tiszteletük – vagyis csak gondolom, hogy azt tették.

Mire teljesen kiértem a fák árnyékából az egyik férfi – egy méz szőke hajú – elsietett a tisztásról. Viszont egy bronzos hajú fiú felénk közeledett, s ijedtemben a földet kezdtem pásztázni. A hajam az arcomba lógott, s csiklandozta az orrom.

- Nem akarok udvariatlan lenni, de ez magántulajdon.

- Nagyon sajnálom, de az unokahúgom nagyon akaratos – kért elnézést Juliette.

- Az unokahúgod… Természetesen nem baj, biztos csak eltévedtetek.

- Edward! Kivel álltál le beszélgetni? - a csilingelő hangot azonnal felismertem, és rákaptam a hang tulajdonosára a tekintetem. – Oh… Sejthettem volna, hogy ráveszed valahogy Juliettét… De még mindig nem tudom, hogy mit keresel itt.

- Alice, ez magánügy – mondtam barátságtalanul életemben először.

- Tényleg nagyon hasonlít… Még jó, hogy… - morfondírozott magában Edward. – Isabella! – Magához hívta kedvesét.

- Szia, Juliette! Szia… öhm… - tanácstalanul nézett rám, mire gyorsan kisegítettem.

- Anne – nyújtottam kezet Isabella felé. – Anne Platt.

- Örülök, hogy megismerhettelek Anne. Én Isabella Black, vagyis már Cullen vagyok.

- Egy napon születtünk… Már szerettelek volna megismerni, hogy tudjam… Nem érdekes! – Sütöttem le zavaromban újból a szemem. – Bocsánat, de csak a virágot szeretném elültetni.

Odaengedtek és hagyták, hogy a fehér liliomot elültessem a sír mögé – majd, ha nagy lesz, akkor virággal fogja beborítani a sírt.

- Sajnálom, hogy többet nem tehettem. Tudom, hogy szeretnéd biztonságban tudni, akiket elhagytál, s én mindent megteszek, ami csak tőlem telik.

- Ami tőled telik? Mi telik tőled? – kérdezte kissé ingerülten Edward, s szemében az elfojtott düh tükröződött, az ónix íriszben.

- Nem akarom átvenni Esme helyét, csak szeretném megismerni az életét. Szeretném tudni, hogy milyen boldog volt.

- Mi közöd van neked ezekhez?

- Esme a déd mamám volt.

A körénk gyűltek mind elcsodálkoztak – kivétel Juliette, aki jól tudta, hogy ki volt Esme nekem. Nem szándékoztam megosztani ezt senkivel, de már mindegy volt. Pár emberrel több vagy kevesebb. Mit számít?

Hát, ha még tudnák, hogy…

- Juliette… Te elmondtad neki? Jesszus! Edward, most el kell költöznünk? – Esett kétségbe Isabella.

- Miattam igazán nem szükséges. Én csak egy hetet töltök itt el, s aztán hazamegyek.

- Egyetemről, vagy ilyesmiről hallottál már? – Edward ingerült volt, mintha tudta volna, hogy mire gondolok. Lehet, hogy nem is Alice olvas a gondolatokban?

Fölösleges lett volna vitatkoztam egy nálamnál idősebb fiúval. De vajon Alexel minden rendben? Nagyon remélem, hogy őt nem fenyegeti veszély az én hülyeségeim miatt.

- Nem szándékoztam egyetemre menni – mondtam higgadtan, de a gondolataimat gondosan elraktároztam magamban.

- Huh, a kiscsaj keményen nyomja! Majd eltartja valaki alapon él – nevetett fel vidáman a fekete hajú izomkolosszus. Eddig nem vettem észre, hogy a közelünkben lett volna, de nem is érdekelt.

- Egész biztos, hogy találok olyan munkát ahová elég az érettségi. Egy rövid ideig nekem aztán minden megfelel – vontam meg a vállam.

- Minden? – Tett egy utalást a sarkon állásról a fekete hajú.

- Természetesen olyan munkákat nem vállalok.

- Hol élsz? – Kérdezte kedvesebben Edward, valószínűleg nem akarta végig hallgatni az oda-vissza játszmánkat.

- Jelenleg Ohio-ban. De legutolsó információm szerint rövidesen Olaszországba fogok költözni. Remélem nem kell kifejtenem, hogy fogalmam sincs miről van szó.

Nem leszek én más, ha nem muszáj! Ha Aro nem jött én sem megyek.

- Aro? – Edward hangjától fülem-farkam behúztam, s majdhogynem letérdeltem elé, hogy ne harapja le a fejem. Bár ezzel megtudtam, hogy Edward tényleg a gondolataimat nézte…

- Aham… Választhattam, hogy más legyek, vagy, hogy meghalok. – Tulajdonképpen tök mindegy volt, hogy mit mondok, mert lényegiben így is-úgyis meghalok.

- Más? Értsem úgy, hogy neked fogalmad sincs róla, hogy mik vagyunk?

- Már, hogy ne tudnám?! Mások és ezzel letudva. Mondjuk rólatok nehezebb megállapítani, mert hát, nem vörös az íriszetek, de azért a „természetellenes okkersárga” sem mindennapi – mondtam és közben megérintettem a karját, csak, hogy biztos legyek az igazamban.

- Aro már nem fog érted jönni és te sem leszel más. Téma lezárva! Jó utat hazafelé! – Gyengéden átkarolta a női derekat, ami Isabellához tartozott.

Mint a futótűz terjedt szét az agyamban, hogy kinek a szemszögéből láttam, azt az igen intim álmot… Ezekkel a gondolatokkal persze megállítottam Edwardot, aki a fejébe vette, hogy nem akar több időt pazarolni rám.

- Hogy mire gondoltál? Te álmaidban férfiak bőrébe bújsz? – Szarkasztikus hangsúlyától, majdnem felrobbantam. A fekete hajú fiú jót nevetett az egészen, de szúrós pillantásomat látva visszavonulót fújt.

Vicces helyzet volt, hogy Edward, s én farkasszemet nézünk, miközben neki teljesen fölösleges volt a pislogás. Mintha egy egyenlőtlen meccset néztek volna a többiek, de így még izgalmasabb volt.

- Gyerünk, öcsi! – Szurkolt a fekete hajú.

- Te is tudod, Emmett, hogy én nyerek! És te is Anne Platt! – Féloldalas mosolyt villantott felém.

- Azt te csak hiszed!

A kezembe volt egy aduász, ha elalszom, akkor én nyerek. És el fogok aludni…

- Csalsz? Ejnye! De érthető, hiszen Edward is azt teszi – nevetett rám Esme.

- Csak használom az eszem.

- Te fogsz nyerni, mert Edwardot összezavarod.

- Magamat is összezavarom néha…

- Na, ne már! Öcsi, neked nem is kell pislognod – háborgott Emmett, mire én is pislogtam.

- Most álmodtál? Ébren álmodtál, ráadásul… Veszélyes vagy! – mordult fel Edward.

- Feltétlenül… - mondtam ironikusan. – Én veszélyes vagyok, pedig egy légynek se tudnék ártani.

- Nem úgy vagy veszélyes, hanem… Nem találkozhatsz, Carlisle-lal. Bármennyire is fura, de hallottam még így is a gondolatait, de nem engedhetem… Sajnálom! De örülök, hogy találkoztunk!

Miután Edward elköszönt mindenki eltűnt. Juliette idegesen pillantott balra, ahol már Daniel várt ránk. Cseppet sem volt felhőtlen a hangulat. Daniel és Juliette némán vitatkoztak, míg én mindenen elgondolkoztam.

Utáltam, ha kislányként kezelnek – és most pont azt tették. Nem engedtek a háznál kijjebb, csak a verandáig. Ez nagyon zavart és már össze is pakoltam, hogy hazamenjek, amikor vártalan látogató lepett meg minket.

Isabella jól tudhatta, hogy Daniel mikor nincs otthon, s ezt ki is használta. Juliette vele nyitottabb volt, s felhőtlenül beszélgettünk.

- Szeretném, ha holnap átjönnétek. Beszélgetni. Edward és a többiek sem lesznek otthon.

- Dan szerintem a fiúkkal lesz elfoglalva egész nap. Szóval, ha Anne-nek jó, akkor mehetünk.

- Felőlem…

Mintha tőlem függne minden… Ki vagyok én? Csak egy vendég lány, akit eltiltottak egy férfitól, akit még csak nem is ismer. Kész röhej az egész.

Ezek után az álmaim jó messzire elkerültek egy ideig, de aztán, mintha megint a jövőt láttam volna – mint az erdőben menés…

- Anne… - kezdte a tiltakozást Carlisle. A fehér baldachinnal játszadoztam.

- Nem, Carlisle, hallgass meg! Tudom, hogy ijesztő, de nem mondok le róla! Ez egy esély!

- A halálra? – Ironikus hangsúlya nagyon új volt számomra, de még mindig jobb volt, mintha elkezdett volna velem veszekedni.

- Ha szeretsz, akkor elfogadod!

- Nem erről van szó, ezt te is tudod nagyon jól! A létemnél is jobban szeretlek, de ebben az egyben nem tágítok. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, hogy eltitkold előlem? – Elkezdett velem vitatkozni, de a hangsúlyától megijedtem.

Nem szerettem veszekedni… Carlisle-lal, pedig egyszerűen utáltam. Nem veszekedtünk, csak kisebb vitáink voltak, de ez a mostani hangsúlya…

- Nem akartalak megbántani, még csak eltitkolni sem. Tényleg! De olyan gyors… Sajnálom! – Arcomat az ingjébe fúrtam és úgy kezdtem el zokogni.

Keze finoman a hátamon kezdett el cikázni – ezzel mindig sikerült megnyugtatnia.

- Nem haragszom rád, de ezt még meg kell beszélnünk.

Előző fejezet

Következő fejezet