12. fejezet | A túlélő

12. La push

Ha az ember eléri azt a bizonyos kort, akkor onnantól nincs visszaút! De ellentétben a velem egykorú – nyavalygó, hisztis… - lányokkal nekem semmi ellenvetnivalóm nem volt azzal, hogy végre nagykorú lettem. Igaz, meg lehet érteni a lányokat, mert ebben a korban – a huszonkettedik századhoz közel - már csak az számít elfogadhatónak, aki ilyenkor már rég nem érintetlen és legalább egy barátja van – de az esetek többségében a kettő volt a minimum.

Én nem foglalkoztam ezekkel a közhiedelmekkel, mert nem is nagyon érdekeltek. Inkább az a régimódi lány maradtam, akinek még van annyi becsülete, hogy nem az első jöttmentnek adja oda magát. Valószínűleg ezért nem lesz soha az életbe egy rendes barátom. Merthogy nincs nekem olyan szerencsém, hogy egy százéves pasit kifogjak – ezen nevetnem kellett… nincsen a világon százéves ember.

- Jó reggelt! – A frissensült kenyér illata betöltötte az egész szobát és az orromat sem akarta békén hagyni, teljesen elárasztotta.

Nem is várhattam volna más anyától… Ez rá vall! Bár legszívesebben elkezdtem volna veszekedni a születésnapomra tekintettel meg sem szólaltam.

- Boldog születésnapot! – mondták egyszerre Alexel. Mit keres itt Alex?

- Köszönöm… - motyogtam zavaromban, majd mindkettőjüktől kaptam egy puszit.

- Istenem… Végre te is nagykorú lettél! De ezt meg kell ünnepelni egy kis pezsgővel is! Milyen fajta is illene hozzád… - morfondírozott Alex, pedig mindenki jól tudta, hogy Ő már gondoskodott az italról.

- Mert neked fogalmad sincs róla, hogy milyen vár engem a hűtőben… Biztos, hogy szeretném én kipróbálni az italt? – Fancsali képe láttán elnevettem magam. Anya égnek emelte a tekintetét, majd visszament a nappaliba.

- De anya nem ihat… Inkább halasszuk máskorra. Tudod, ma van vizsgám… - mondtam zavartan. Alex mindig kinevetett, amikor a jogsimról beszéltünk, vagyis a leendő jogsimról. – Szerinted, ha ittasan mennék be mi lenne?

- Akkor halasszuk a vizsga utánra – mosolyogva leült az ágyam szélére. Tényleg olyan voltunk, mint két testvér.

Ha szerencsém van – márpedig olyanom sosincs – akkor nem Mr. Fundöt kapom ki – tudniillik Róla, hogy mindenbe beleköt. És mást sem szeretnék csak végre megkapni az engedélyt a vezetésre – akkor végre nem Alexnek kéne elfuvaroznia mindenhova.

- Jut eszembe. Anyukád azt mondta, hogy az ajándékod is csak utána adjuk oda, mert különben nem tudnál a vizsgára koncentrálni.

- Ajándék? Nem kellett volna költekeznetek… Anya nagyon sokat költött? Képes ilyenkor túlzásokba esni…

- Nem mondom el! Inkább szedelődzködj! Ma még Én viszlek el…

Pillanatok alatt elkészültem – khaki halásznadrágomat és a hozzávaló piros inget vettem fel. Ma szokatlanul meleg volt, ahhoz képest, hogy esőt jósoltak…

A meleg egyet jelentett: a vizsgáztató olyan autót fog választani, amiben légkondicionáló van. Ami nekem is segítség lesz – azt hiszem. Viszont el kell határolódnom attól a vezetési stílustól, ami Alexnek bevált. Majd, ha a saját autómat vezetem, akkor esetleg, de nem hiszem, hogy a vizsgabiztos nagyon örülne az ordító zenének.

Nagyon reménykedtem, hogy majd nem egy fekete autóban kell furikáznom, mert akkor már most feladom. Vagy sikítozni fogok, míg nem kapok egy másmilyen autót.

- Nagy kalappal! – Alex megszorította a kezem, majd utamra engedett.

Félve lépdeltem el a recepcióig, ahol leültettek a váróba. A vicces az volt, hogy az autósiskola mellett volt a kórház… Ez persze nem volt rossz, mert miután a vizsgabiztos úgy dönt, hogy átenged a vizsgán még koránt sincs vége a ,,megpróbáltatásoknak”.  Ugyanis utána még be kell ugrani a kórházba, hogy egy csomó vizsgálatot elvégezzenek, hogy átmehessek az „egészségügyileg-alkalmas” vizsgán. Ezeket a vizsgálatokat általában a „vezetési vizsga” előtt kell elvégezni, de mivel nekem közbeszólt az érettségi…

- Miss Platt! – A kissé dundi, már erősen őszülő férfi az én nevemet mondta, ami egyet jelentett: elkezdődött a vizsga.

Idegesen pattantam fel, majd vizsgáztatóm elé sétáltam, aki végigmért, majd hátra indult – én utána. Körbenézett az autók között, majd megállt egy fekete BMW mellett. Azt hittem, hogy ott fogok ordítozni…

- Gondolkodtam a légkondicionálós gépjárműveken is, de gondoltam jobban örülne, ha azt a járművet kapná, amit annak idején az édesapja. Igaz egy kissé férfias ez a jármű, de gondolom kárpótolja majd az, hogy ez egy kabrió.

- Egy kabrió? Azokat ismerem eléggé… Mehetünk?

- Természetesen!

Első dolgom az volt, hogy „levegyem” a tetőt – eközben Mr. Fund elővette a jegyzetfüzetét és egy tollat.

Mindent tökéletesen akartam csinálni. Bekötni az övemet és betartani a szabályokat… Azt akartam, hogy Mr. Fund teljesen megelégedjen velem.

- Hát, Miss Platt, meg kell mondjam soha nem mentem ilyen zökkenőmentesen… Látom, hogy sokat tanult és semmi ellenvetésem sincs. Most már csak egészségügyileg kell megfelelnie és aztán én örömmel írom alá a papírokat.

Azt hittem, hogy ott áll meg a szívem. Az autósiskola legszigorúbb vizsgáztatója agyon dicsért engem… Ilyen is csak a mesékben történik meg.

A kórházban nem kellett sokat várnom a vérvételre – senki nem volt ott. Közben a többi vizsgálatot is elvégezte egy kedves doktornő.

- Mondja, Miss Platt, előfordult a családjában halálos betegség vagy fejlődési rendellenség? – kérdezte a papírból Dr. Sung.

- A szüleim mindketten rákosak és a nagypapám is a kórban halt meg. Fejlődési rendellenességről nem tudok.

- Akkor ajánlott elvégezni egy szűrést. De most elég lesz a CT felvétel.

Utána olvastam a dolgoknak még mielőtt megpróbáltam volna az iskolát és láttam, hogy CT felvételt is kérnek néha.

Nyugodtan feküdtem és nézelődtem a fehér csőben. Annyira vicces volt, hogy az arcomat rácsos rész takarta el, mintha börtönbe lennék…

A doktornő arckifejezése semmit sem árult el és nem mondott semmit, csak aláírta az alkalmassági papírt, majd a CT felvételem is hozzácsatolta.

Miközben visszafelé sétáltam az iskolához megnéztem a CT felvételeket, de nem láttam rajta semmi furát… Semmi furát, semmi rendellenest… Csak fekete fehér foltokat – keresetem valamit, ami magyarázza az álmaimat, de nem találtam semmit ott ahol kellett volna lennie valaminek.

Alex átengedte a kormányt, s tett néhány csipkelődő megjegyzést, hogy nekem elsőre sikerült és ráadásul Mr. Funddal. Én csak megforgattam a szemem. Nevetséges volt már csak a feltételezése is, hogy esetleg megtetszettem a vizsgáztatónak…

Sikerült teljesen elfelejtenem, hogy anya költekezett… Alex láthatóan élvezte, hogy én töröm a fejem. Viszont elhatároztam, hogy visszautasítom, ha túlságosan drága – vagyis, inkább visszaválttatom.

- Csak nem kíváncsi vagy? – cukkolt Alex.

- De! Igazán elmondhatnád! Majd úgy teszek, mintha meglepődnék.

- Nem fogok segédkezni édesanyád becsapásában.

Dühösen csaptam be a kocsi ajtaját – csak, hogy lássam átvillanni a fájdalmat Alex arcán. Tudtam, hogy neki az autója a mindene – persze csak utánam.

- Ez egyáltalán nem volt szép! – mondta és durcásan összefonta mellei előtt a karját.

- Bocsi! – bújtam hozzá, majdhogynem dorombolva.

- Hát lehet rád haragudni? Semmi baj, de kárpótlásként el kell fogadnod anyukád ajándékát. – Csúnyán néztem rá és bosszúsan szusszantottam. – Na?

- Rendben, elfogadom – egyeztem bele végül.

Az ezer wattos vigyort nem lehetett levakarni a képéről. Akkor BIZTOS, hogy anya túlzásba esett, ha nem így lett volna, akkor Alex nem akart volna rávenni, hogy elfogadjam.

És azzal már semmit sem tudtam kezdeni, hogy Alex elbúcsúzott anyától, de még suttogott valamit, amiből csak annyit tudtam kivenni, hogy „holnap”. Tehát csak holnap tudom meg, hogy mi is az ajándékom – ez megnyugtatott.

Anya szinte a nyakamba ugrott és kaptam pár puszit is, amit nehezen viseltem. Majd elhúzott a nappaliba és a kezembe nyomott egy pezsgőspoharat tele aranyszín pezsgővel. Ő maga gyógyteát ivott, igaz pezsgőspohárban.

- Gratulálok, kicsim! Megérdemled, hogy ellátogass a nagynénidhez, Juliette-hez.

- Juliette-hez? De anya, Juliette La Push-ban él.

- Tudom.

- Anya… Ugye nem vettél egy repülőjegyet nekem? – Anya bólintott egy „de”-t.

- Szeretném, ha elutaznál, és végre jól éreznéd magad. Ha már az egyetemre nem tudtalak rávenni. És szeretném, ha lenne alkalmad a szerelmet megismerni.

- Boldog vagyok egyedül.

Nem akartam vitatkozni anyával ezért eltereltem a figyelmünket a vitás tárgyakról. És sikerült is, pompásan alakult az esténk. Aztán az álmaim szinte „megtámadtak”.

Az erdő intenzív illata megcsapta az orrom. Madarak csiripeltek és talán még valakit láttam is elsuhanni – bár ez képtelenség, mert olyan gyorsan senki se fut.

Juliette mellettem jött és néha rám nézett, majd idegesen pásztázta tekintetével a földet. Túlságosan kiismerem az embereket, ahhoz, hogy tudjam, ki mit érez. Juliette most zavarban volt és nem tudta hova tenni a kérésemet. Aztán meghallottam a fák közül, hogy valaki rálépett egy fára, ami akkor tört szét a súly alatt.

Juliette idegesen pillantott arra amerről a hang jött, majd megállított. Mintha tátogott volna valamit, valakinek a hátam mögé, de én nem foglalkoztam vele.

- Menjünk, Anni! Nem is tudom, hogy sikerült rávenned erre a hülyeségre. És mondtam már, hogy magántulajdon.

- Jaj, Juliette! – Morcosan tettem előre egy lépést, s a bokor velem együtt mozgott. – Mondtam már neked, hogy látnom kell! És a virágokat is szeretném elintézni – emeltem fel a kezemben lévő cserepes liliomot.

- Belerángatsz ebbe a sok hülyeségbe… - mondta megadón, majd továbbhaladtunk.

Másnap reggel már úgy ébredtem, hogy tudtam mi fog történni velem – ezek után természetesen semmi kedvem sem volt ellenkezni anyával az utazásról. Az álom segített rájönni, hogy miért kell elmennem Juliette-hez.

Csak tudnám, hogy mi is volt a célom az erdőben való császkálással. De Juliette úgyis el fogja mondani… legalábbis remélem, hogy megteszi.

- Miután reggeliztél kezdj el pakolni! Korán indul a géped, hogy minden napot kellőképpen ki tudd használni.

Lementem és magamba gyömöszöltem néhány falatot, majd visszaszaladtam a szobámba és előkerestem a bőröndöm.

A szekrényt bámultam és próbáltam rájönni, hogy milyen típusú ruhákat kéne vinnem. Biztos voltam benne, hogy vinnem kell egy pulcsit és esernyőt is kell majd valahonnan kerítenem. De, hogy lesz-e jó idő azt nem tudtam.

Végül biztos, ami biztos betettem hosszú és rövid ujjú pólót, na persze a fürdőruhákat a szekrénybe hagytam – olyan jó idő biztos nem lesz.

A fekete kardigánból anya illata áradt szét az egész kocsiba. Jó ötlet volt anyától, hogy odaadta a kardigánt, mert az időjárás jelentés szerint Washington állam felett szakad az eső – szokásához híven.

Idegesen doboltam lábammal – soha nem utaztam még repülőgéppel. És az is zavart, hogy Aro azt mondta, hogy miután tizennyolc leszek értem jön – vagyis értünk, mert gondolom Alexet nem akarja itt hagyni.

- Még sosem voltam Ohion kívül máshol. Biztos fura lesz. Hiányozni fogsz!

- Észre sem fogod venni, hogy nem vagyok ott. Gyorsan elrepülnek a napok. Meglásd, vissza akarsz majd menni.

- Ugyan – nevettem el magam. Nincs a világon annyi pénz, hogy Én ott magam olyan jól érezzem, hogy ott is akarjak maradni. Lehet, hogy Juliette nagyon kedves, de nekem itt van mindenem…

Sose gondolkodtam olyanokon, mint egyetem, házasság, pénz… Ha megkérdezték volna tőlem, hogy milyen férjet szeretnék, akkor csak megrántottam volna a vállam és annyit mondtam volna: Mindegy, csak szeressen Engem!

A reptéren Alex még segített elintézni az induláshoz a papírokat, aztán a búcsú után én elindultam a folyósón, míg Alex az ablakokhoz sétált.

Látszott az üléseken, hogy nem első osztályú gépen utazok, de nekem pont megfelelt a régi, elnyűtt ülés. Elég kényelmes volt ahhoz, hogy átaludjam az út nagy részét.

 A stewardessek nagyon kedvesek voltak, s mindig körbe kérdezgettek mindenkit, hogy kérnek-e valamit. Én sokszor visszautasítottam kedvességük, de aztán megszomjaztam.

- Örülök, hogy végre kér valamit. Már azt hittem, hogy valami baja van. Ugye nincs semmi baja?

- Nem, nincs. Csak tudja, még soha nem utaztam repülőn.

- Nem lesz semmi baj. Pihenjen egy kicsit!

Miután megkaptam és megittam a kólám, megfogadtam a stewardess tanácsát és elszundítottam.

Álomtalan álmot láttam, s csak arra keltem fel, hogy a bemondóba egy rekedtes hang kér mindenkit, hogy az öveinket csatoljuk be.

A gép Port Angelesben landolt – szerencsére Ohioból rögtön idejön a gép, s nem kell átszállni. Anya semmit sem mondott arról, hogy ezek után hova és mivel kéne mennem.

A megoldás egy nagy tábla jelentette, amin csupa nagybetűkkel az állt: ANNE PLATT!!!

A szőke hajú lány izgatottan nézett körbe, miközben a táblát tartó fiúba karolt. Le sem tagadhatta volna az anyámmal való rokonságot. A bőröndömet magam után húzva indultam meg feléjük.

Eddig fel sem tűnt, hogy egy alacsony, fekete hajú lány is velük van. Az egy más dolog, hogy Juliette barátját még nem ismertem, de az a lány teljesen ismeretlen volt számomra.

- A mindenségit! – kiáltott fel a koboldszerű lány.

- Hello! Anne vagyok és láttam a nevemet kiírva. A nagynénimet keresem, Juliette-t - szusszantottam egy nagyot.

- Én vagyok – szólalt meg a teljes ámulatból a szőke hajú lány.

- Valahogy sejtettem. Szabad megtudnom, hogy mennyi az út La Push-ig?

- Egy óránál valamivel több, de nem sokkal. Alice, neked nem kéne menned? – nézett rá az említettre a fiú. – Daniel vagyok, Juliette barátja.

Alice elszökdelt tőlünk, de nem jutott nagyon messze, mert utána futottam. Megfogtam a vállánál fogva és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Alice Cullen? – tettem fel a kérdést, mely nekem létfontosságú volt. Ha a válasza igen, akkor már tudom, hogy miért kellett ide jönnöm.

- Igen, de mi nem ismerjük egymást. Jobb, ha én most megyek…

Megkövülten álltam egy ideig, majd visszasétáltam Juliette-ékhez. Hát megtaláltam a Cullen családot…

Juliette hátra ült mellém és egész úton kérdezgetett, és bocsánatot kért, hogy csak a kihúzható kanapén tudok helyet foglalni. Persze nekem az is tökéletesen megfelelt, nem egy életre költözöm be.

- Juliette, mondtam már, hogy nekem tökéletes a kanapé! – mondtam ezt már a nappaliba lépve.

Teljesen elámultam a házon - pont ilyennek képzeltem el. Mondjuk a rezervátum nem volt valami nagy, de az emberek – akik kint voltak – mind mosolyogtak. De mintha féltették volna a gyerekeket, mert nem engedték maguktól távol őket.

- Majd este kihúzom a kanapét, mielőtt elmegyek – magyarázta Daniel. – Érezd magad otthon!

- És mi mit csináljunk? Gondolom az esőben nemigen akarsz elmenni sehova. – Juliette elgondolkozva nézett körül. – Vagy igen?

- Nem, nem. Inkább holnap mennék el egy virágüzletbe, ha nem gond. – Tudtam jól, hogy mit fogok venni: egy cserepes liliomot. Mintha az életem múlt volna azon, hogy elmenjek az erdőbe egy virággal a kezembe.

- Nem gond… És mit terveztél a virággal? Vagy csak virágdíszt vennél? – Juliette úgy tette fel a kérdéseket, mintha tudta volna, hogy el akarok menni az erdőbe, de nem akarná lebuktatni magát. Talán Alice is gondolat-olvasó? Ez megmagyarázná a dolgokat…

Nem hittem volna, hogy egy másmilyen más, majd a reptéren vár rám. Vagyis pontosan azt vártam, de Alice-szel ellentétben, én inkább arra számítottam, hogy elvisz magával. Elvégre Aro azt mondta…

- Még nem tudom. Csak szeretek kertészkedni, aztán arra gondoltam, hogy valami virággal meg lehetne örökíteni, hogy itt jártam.

Persze Juliette nem árulta el magát, de így én sem. Nem mondtam el a terveim a virággal. Viszont elkezdtem nem-gondolkozni, mint annak idején…

- Most nem tudom, hogy mit csináljunk. Esetleg… kártyázzunk, vagy nem tudom. Mit szoktál csinálni ilyenkor?

- Én már megszoktam az esőt – nevetett fel. – Legyen, kártyázunk!

Folyamatosan kiegyenlítettük a játszmát és a végén már azt se tudtuk, hogy tulajdonképpen mit csinálunk. Végül fáradtan dőltünk le a kanapéra, ami még nem volt kihúzva.

Danielnek nem volt szíve felébreszteni bennünk, s inkább hagyta, hogy ott feküdjünk.

A virágok édes illata az egész kertet körbejárta. Naponta kijártam és megöntöztem őket, hogy el ne hervadjanak, bár így is megesett, hogy másnapra már csak egy lekonyult szárat láttam.

Egyszer megpróbáltam lefesteni őket, de nem sikerült, mintha nem éltek volna… Ez elszomorított, de Carlisle megnyugtatott – Ő mindig képes volt arra, hogy megnyugtasson.

Ha Carlisle nem lett volna, akkor… Carlisle annyira jó és mindent olyan higgadtan kezel. Nem akartam elveszíteni, mert Ő volt a mindenem…

***

Már a saját testemben voltam és a helyszín is ismerős volt – mivel az előbb álmodtam róla.

- Carlisle nagyon figyelmes és, bár nem mondja ki ő is a figyelmességre vágyik. Nem azt mondom, hogy az ember támadja le… Most nagyon nehéz neki, bár mondhatni ,,élvezi” az életet – nevetett fel meglepetten.

- Ezt nem olyan hangsúllyal mondtad, mintha örülnél neki. Nem szeretnéd, ha boldog lenne?

- De! Csak… inkább arról van szó, hogy az a lány nem hozzá való. És Carlisle nem szereti, nem áll készen még egy kapcsolatra. Kell neki egy kis szex és az, hogy valaki begyógyítsa a sebeket, de ennyi. Azt szeretném, ha mindig emlékezne rám, de mégse akarjon engem. Érted mire gondolok?

- Azt hiszem. Gondolom a sok év alatt volt időtök összekovácsolódni. Meg van mindenkinek a dolga…

- Mi voltunk a szülők, akikre a gyerekek felnéztek. Nagyon ritka alkalom volt, amikor nyilvánosan megcsókoltuk egymást, nekem az nem illett bele… Hiába, hogy a gyerekek már nem is olyan kicsik… De azt akarom, hogy jól érezze magát a bőrében, hogy ne akarjon teljesíteni.

- De régebben is az volt a szokás, hogy a férfiak udvaroltak a nőknek, vagy nem? Akkor most miért ne lehetne?

- Természetes dolog volt, hogy udvaroljanak. De én arra gondoltam, hogy ne kelljen egész életében udvarolnia. Azért szeresse, aki és ne azért ami, vagy a pénzéért.

Én nem a pénzéért szeretnék egy férfit – számomra az csak egy mellékes.

Reggel a tojásrántotta illattára ébredtem. Ha nem csalt a szimatom, akkor Juliette hagymát és szalonnát is tett bele. Hagytam magam még egy kicsit pihenni, majd elindultam a konyhába – amerre a konyhát sejtettem.

Daniel már az asztalnál ült és javában falatozott. Biccentettem egyet neki, majd leültem én is egy szabad helyre. Juliette lerakta elém a tányérom, ami tele volt rakva rántottával.

Megvártam, míg Juliette is leül és csak utána kezdtem el én is falatozni. Juliette nagyon jól készítette el a rántottát, majdnem repetáztam is belőle, de aztán rájöttem, hogy, ha minden nap ennyit ennék, akkor haza már csak gurítani kellene.

Alig vártam, hogy végre elindulhassunk virágot venni – bár sejtettem, hogy nem ma fogom elültetni. Juliette láthatta rajtam, hogy már nagyon szeretnék ott lenni, ezért meggyorsította a reggelit.

Az eső éppen csak, csöpörgött – Juliette reménykedett abba, hogy visszafordulunk, de nem így történt. Semmi bajom nem volt az esővel – kifejezetten szerettem az esőben sétálni.

Forksban minden volt, ami egy városban kellhet, s mégis olyan kicsinek tűnt. Mondjuk nem is tudtam volna elképzelni ezt a vidéket egy metropolisznak.

- Jó napot! – Köszöntem az eladónak, aki biccentett egyet felénk.

Reméltem, hogy nem kell máshova mennünk virágért, mert akkor nem tudnánk elmenni mindenfelé. Végül – hosszas keresgélés után – megtaláltam a keresett növényt.

- Nem vesz hozzá, valamilyen díszt? – Érdeklődött az eladó, de én finom visszautasítottam.

Amint kiléptünk az üzletből elkezdett sütni a Nap. Tehát Juliette-nek egy szava sem lehet, ha sétálni szeretnék. És nem is volt egy szava sem, amikor elindultam a főúton.

- Arra már nincs semmi – fogta meg a karom és az út másik felére mutatott, mintegy jelzésképp, hogy menjünk haza.

- Semmi?

- Csak egy elhagyatott ház. Régen élt ott egy Cullen család, Alice-ék elődjei.

Alice-ék elődjei… Vagy maguk Alice-ék? Juliette még nem tudta, hogy mennyi mindent tudok. Nem akadékoskodtam, inkább ráhagytam Juliette-re.

Előző fejezet

Következő fejezet