9. Nemi identitás
Nem gondoltam volna, hogy egy ló ennyire nem kellendő – pedig elég kedvező áron „árultam” és a helyiek szerették a lovakat, maradiak voltak.
De amíg vártam, addig sikerült legalább visszaemlékezni a Pajkossal töltött időre. Azokra a dolgokra, amik örökre beleivódtak az elmémbe.
De tudtam, ha visszagondolok semmi sem lesz könnyebb – pedig azok a pszichiáterek nem mondanak mást… csak, hogy szembe kell nézni a dolgokkal. De én nem értettem egyet velük, hiába volt diplomájuk az életet néha csak felszínesen kémlelték – nem merültek az érzések mélyébe.
Ha valaki kívülről hallotta volna a gondolataimat, akkor biztos elküld az egyetemre. Pedig én aztán messzire elkerültem volna őket – vagyis, csak néhányfajta egyetemet száműztem az életemből. De ha már egyetemek… akkor biztos valami képzőművészeti.
Felpillantottam Pajkosra, aki csak némán figyelte az embereket. Néha prüszkölt egyet – ha egy unszimpatikus ember vette felénk az irányt. Olyankor mindig rámosolyogtam – Ő mégiscsak jobban tudta, hogy milyen családhoz szeretne kerülni. Egyszer viszont felnyerített, de aztán rögtön el is csöndesedet. Én pedig – miközben simogattam lovacskám szőrét – elkezdtem álmodozni és emlékezni.
Még pici volt, de már így is magasabb volt nálam. Fülét hegyezte – egyedül a füle volt fekete, amúgy mindenhol pely színű volt – és felállt, amikor nem indultam el felé. Odanyomta az orrát a szívemhez, mire én megsimogattam az orrát.
Anyuék elmentek beszélni Mr. és Mrs. Pferddel, engem pedig ott hagytak a kiscsikóval. Hasra feküdt, elkezdtem vakargatni a füle mögött – amit láthatóan nagyon élvezett –, majd utána a hátát kezdtem el simogatni.
Mikor visszajöttek értem apa kezében egy papír volt. Anya megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után, de én nem emeltem a lábam – anyát ez sem érdekelt, mert felvett a karjába.
– De, anya! Még el sem búcsúzhattam Tőle – tört ki belőlem a sírás. Annyira megkedveltem ez alatt a pár perc alatt a kiscsikót, hogy…
–Kicsim, a lovacska velünk fog jönni. Mrs. Pferd meghívott minket ebédelni, és most kezet mosni megyünk – nevetett fel édesanyám – hangjában volt valami keserűség.
Pajkos – így neveztem el a lovat, mert egész úton bökdöste aput, ami vicces volt – nem akarta, hogy leszálljak róla – nem feküdt le, így nem tudtam lemászni –, de apu leemelt.
Szomorúan nyerített egyet, de megsimogattam a fejét és jobb kedve lett. Nagyon örültem, hogy apuék megvették nekem Pajkost.
Apa megcsóválta a fejét, majd visszament a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz rosszul és…
Én tovább folytattam a gyakorlást – ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a felhajtóra.
Leültem Pajkos hátára, majd oda ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe, de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.
Nem nyergeltem fel Pajkost – mert ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.
Meg sem lepődtem azon, hogy Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.
A ház helyét egy nagy hamukupac és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.
Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.
- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.
Egy torokköszörülés zavarta meg a további emlékezést, majd felnéztem. Egy kedves házaspár és a kislányuk álltak velem szembe. A kislány három éves körül lehetett – pont annyi, mint amikor én kaptam Pajkost.
- Ez a lovacska eladó? – kérdezte csillogó szemekkel a kislány, majd óvatosan Pajkos feje felé nyúlt. Lovacskám engedelmesen bújt bele a simogató kezekbe.
- Igen, eladó. – A kislány a szüleire nézett, majd rögtön visszafordult a ló felé. Láttam a szülőkön, hogy erősen gondolkodnak, de viszont azt én tudhattam, hogy pont egy ilyen családhoz képzeltem el Pajkost.
- Valami baja van, hogy áron alul árulod? – kérdezte a férfi, miközben kritikus szemmel végigmérte Pajkost.
- Nem, semmi baja nincs. Csak… egy kicsit öreg. Nagyon szeretem, és csak azt szeretném, ha jó családba kerülne. A pénz meg szükséges… Amúgy a neve Pajkos – néztem lovacskámra, aki a megszólításra megbökte a vállam. – Valószínűleg be lehet tanítani más névre is, de már ezt megszokta. Amúgy engedelmes ló.
- Én hároméves voltam, amikor megkaptam és semmi baj nem volt vele. Nagyon értelmes is, szerintem jobban átérzi a kedélyállapot-változásainkat, mint mi magunk. És szerintem ez egy jó tulajdonság, mert így mindig van egy társ, akire támaszkodni lehet.
- Mint mát mondtam a pénz szükséges. Nem szívesen beszélek róla, de ez… Azért kell a pénz, hogy anyunak meg tudjam venni a gyógyszereket.
- Te most gyógyszerre kérsz pénzt?! Felháborító, hogy így akarsz átvágni! Miért nincs itt az édesanyád? – kérdezte a nő, aki nagyon félreértett valamit.
- Félreértett. Anyunak kell a gyógyszer, mert beteg. Rákja van és már csak évei hátra, ha nem kapja meg a gyógyszereket… Fáj, hogy el kell adnom Pajkost, de tudom, hogy jó helyen lesz… - Észre se vettem, hogy mikor szabadult ki két könnycseppecske a szememből. – És azért nincs itt, mert nem akarom, hogy még jobban megerőltesse magát.
A házaspár hirtelen nem tudott mit szólni, csak némán álltak. Láttam rajtuk, hogy egy fél másodpercig átfutott rajtuk a kétkedés, de aztán összenéztek és megrázták a fejüket.
Sűrűn bocsánatot kértek, majd egy kicsivel többet adva elvitték Pajkost. Egy ideig csak némán álltam és próbáltam rájönni miért lett egy űr a mellkasomban. Aztán Pajkosra gondoltam, majd arra, hogy jó családhoz került. De a hiánya még így is fájt – és tudtam, hogy csak idővel fog javulni.
Még elment a közeli patikához – ami a piactól négy lépésre volt -, hogy leadjam a rendelést. A patikus kedvesen mosolygott, majd megígérte, hogy amilyen gyorsan csak tudja beszerzi a kért pirulákat. Ismertem már annyira, hogy előre kifizessem – és amúgy se akartam annyi pénzzel mászkálni az utcán.
Ahogy kinéztem a patika ablakán rájöttem, hogy mennyire későre jár – szinte már sötét volt. De nem aggódtam, mert itt még mindenki ismert mindenkit – és mindenki megvédte a másikat.
A szokásos úton mentem – el-elmerengve – és figyeltem, ahogy a Nap lemegy. Nem siettem, csak amennyire szükségesnek éreztem. És a szükséges egy idő után elég gyors lett.
Már egy ideje észrevettem, hogy valakik követnek, de nem törődtem vele – hisz’ ez volt az egyetlen út a farmokig. De amikor elérkeztünk a leágazásokhoz és még mindig hallottam a zajokat már kezdtem pánikba esni.
- Anne… Hát nem vársz meg minket? – kérdezte Nielsen, az iskola „menője”, akit már kétszer elküldtem.
- Mit szeretnél Nielsen? A pénz kell anyámnak ezt te is tudod, úgyhogy azzal nem szolgálhatok – mondtam, de közben nem álltam meg.
- Eressz el! Nielsen, nem hallod? – Rángattam a karom, hogy végre elengedjen. Mikor a szája vészesen közeledni kezdet a nyakamhoz egy reflexmozdulattal lendítettem a térdem, de még így is éreztem az erős alkohol szagot.
- Ugyan szépségem, tudom, hogy te is akarod – fogta meg egy másik fiú a fenekem, s ezzel egyidejűleg megállította a lábam. – Tényleg csinos vagy…
Elkezdtem futni – és reméltem, hogy az alkohol miatt lassabbak lesznek. Közben segítségért kiabáltam, hátha valaki véletlenül arra jár. Az arcom már könnyáztatta volt és a félelemtől remegtem – de nem adtam fel, futottam.
Aztán valaki kigáncsolt és én hasra estem – a térdem hangosan koppant a földön, pont a kavicsos résznél… Megpróbáltam megkapaszkodni a fűben, de nem sikerült. A két fiú a hátamra fordított. Tudtam, veszítettem…
Még egyszer megpróbáltam felállni és elszökni, de nem sikerült – csak azt értem el vele, hogy Nielsen megtépte a hajam. Aztán már csak a hangommal próbáltam segítségért folyamodni. De azzal sem tehettem sokáig, mert Nielsen befogta a földes kezével – a másik eközben a felsőmet cincálta szét.
Elájulhattam, mert legközelebb csak azt éreztem, hogy fázik a felsőtestem – semmi sem takarta. De sehol sem volt a két fiú… Óvatosan kinyitottam a szemem, majd körülnéztem.
- Mia stella, mondd, hogy jól vagy! – hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellől, majd éreztem, hogy valaki felemel.
- Várj, egy kicsit leteszlek – mondta gyengéden, majd megint a földön voltam, de most már ülve. Levette a felsőjét, majd feladta rám.
Alex hazavitt és szólt anyunak, hogy mi történt – én képtelen voltam bármit is mondani. Anyu segített lemosdani, majd hálóruhába öltöztetett és lefektetett.
Alex lassú léptekkel haladt az ágy felé, majd keresett egy széket és ráült – tisztes távolságban tőlem.
- Cssss… Te mentettél meg, köszönöm. – Óvatosan megfogtam a kezét, majd hangtalanul zokogni kezdtem. – Olyan szörnyű volt, ez az egész nap.
- Nem lesz semmi baj! Minden megoldódik, visszajöttem és itt is maradok. – A figyelem elterelés Alexnek nagyon jól működött, mert az információmorzsa hallatán rögtön felcsillant a szemem.
- Azt a levelet még akkor írtam, amikor nem fogadtak örökbe. A házaspár, aki örökbefogadott nagyon kedves. Én már lemondtam róla, hogy valaki… engem…
- Tudod, mia stella, egy ideje már tudtam dolgokat magamról – köszörülte meg zavartan a torkát. – Tudod, tőlem nem kéne félned… de ezt mintha éreznéd, vagy nem tudom…
- Én… Te gyönyörű vagy és biztosan mindenki odavan érted, de attól nem kell félned, hogy én úgy legyek oda érted. – A mondat végére Alex felvette egy paradicsom színét.
- De, hát ez nem baj! Mármint… Engem nem zavar, ha téged sem… Bár azok a szép zöld szemeid… Áh, le kell mondanom róla – sóhajtottam fel színpadiasan.
Másnap anyutól az ágyba kaptam a reggelit. Meglepődhetett, mert Alex mellettem aludt – hason fekve. Valamiért – ahogy arra már Alex maga is rávilágított – őt nem kezeltem olyan férfiként, aki bánthatna. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni róla, hogy bármikor is bántson – akaratán kívül persze bármi megtörténhetne…
Egy falat sem ment le a torkomon, viszont Alex jóízűen falatozott – ha a hangom után jött tegnap este és messze volt tőlünk, akkor elég sokat kellett futnia… Persze néhány falatot mégis kénytelen voltam leerőszakolni a torkomon, de aztán fáradtan dőltem hátra.
Hálás voltam Alexnek, amiért megmentett a teljes megalázkodtatástól. Ha csak előző estére gondoltam rám jött a rosszullét. Nem is mentem iskolába – nem éreztem szükségét, hogy lelketlen, tesztoszterontól túlfűtött fiúkkal legyek egy teremben. Akkor inkább már a…
- Azon gondolkoztam, hogy megmutathatnád a rajzaidat – mondta Alex. Rámutattam a könyvespolcomra, majd szabad kezet engedtem neki.
- Hehe… - Hallottam, ahogy elhal a hangja és már csak azt vettem észre, hogy az ágy besüpped mellettem. – Tényleg szépen rajzolsz, és ezek a pasik…
Hetek teltek el úgy, hogy én otthon töltöttem el az időm, aztán újra elkezdtem iskolába járni – szigorúan Alex közelében voltam. A lányok még jobban irigykedtek, mert Alex szemei őket is rabul ejtette.
És csak mi tudtuk azokat a dolgokat, amik a közelmúltban történtek. Csak az zavart, hogy az álmok újból elkerültek – néha felvillant egy kép Carlsile-ról…
Olyan jó volt néha semmit tenni, de Pajkos még ennyi nap után is hiányzott. A istálló üresen állt és a kertbe se mentem már ki – csak, ha muszáj volt.
Két év kellett hozzá, hogy megszokjam mások közelségét – főleg a fiúkét. De továbbra is Alexel éreztem jól magam – Melissáék egy idő után elpártoltak tőlem, ami csak az elején zavart.
Megszoksz, vagy megszöksz…
Aztán egy tavaszi napon – amikor már azt hittem minden normális lesz – valami megváltozott…
| Előző fejezet | Következő fejezet |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.