5. fejezet | A túlélő

5. Esme

CSAK NÉZTEM A FELFEDEZÉSEM. Azt eddig is tudtam, hogy egy napon sok gyerek születik, de, hogy még egy évben is születtem azzal a lánnyal… Pedig legalább tizenhétnek kinéztem – éreztem magam – az álmomban.

Lehet, hogy ez csak egy álom volt – a jövőről. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne rá? De akkor meg hülyének gondolna, inkább hagyom, hadd történjen, aminek történnie kell.

Azt az elméletemet, már el is felejtettem – mert semmi értelme nem volt –, hogy a jövőt álmodom meg. Mert nem a jövőben ugrott le a dédmamám egy szikláról, hanem a múltban.

Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Mert a múltban meghalt dédmamám úgy nyolc év múlva Isabellát nyugtatgatja. Ennek az esélye a béka feneke alatt volt.

Nem kezdtem el azon aggódni, hogy közelebb kerültem az elmezavarhoz – mert legalább akkor szerető közegben élhetném le az elkövetkező jó pár évet.

Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy engem senki se tud megölni és örökké élek – apu betegségével ellentétesen, s így betudhattam ezt egy védekező reakciónak.

Nem tudtam volna eldönteni, hogy mit csináljak – most, hogy túl vagyok egy beszélgetésen. Ha csatlakoznék szüleimhez, akkor biztosan – anya legalábbis – nem hagynának békén, s faggatnának. És én nem akartam, hogy faggassanak.

Nem haragudtam apára, amiért elmondta anyának, hogy mit álmodtam, de azért előtte megkérdezhetett volna – elvégre az én álmaimról van szó!

- Mit szeretnétek ebédelni? Ma még élhettek a lehetőséggel, hogy én készítem az ebédet, mert aztán holnap iskola… Na?

- Szerintem főzzünk együtt, olyat úgyis régen csináltunk már – vetette fel az ötletet apa, amire anya rá is bólintott.

A konyhába összegyűlve – szigorúan miután mindenki kezet mosott – elkezdődött az ötletezés. Mindenkinek más ötlete volt és nem tudtunk megegyezni – anya rántott húst, apa grillezett húst, én pedig karfiolos húst akartam.

- Akkor én készítek külön besameles karfiolt. A rántott húst megcsináljuk, és aztán grillezünk is.

- Jó ötlet, Anne! – értett egyet velem apa, de anya csak a száját húzta.

- Inkább lemondok a rántott húsról, majd legközelebb az lesz.

 Nem vitatkoztunk anyával. Míg ő és apa a húst fűszerezték be, addig én a besamelt készítettem el – vele együtt a karfiolt is.

Mintha a tudatalattink akarta volna jelezni, hogy ez az utolsó lehetőségünk nyugodtan ebédet készíteni – valaki tudta, hogy apa rosszabbul lesz.

Jókislányként mindent újra teljesítettem – mint a csodagyógyszer előtt -, hogy jobban érezze magát. Most viszont anya is segített – ő is érezte, hogy apa ideje egyre fogy.

Nem beszélgetett senki senkivel, csak mindenki tette a dolgát – anya takarított, én pedig főztem. A suliban uralkodó hajtás miatt egyre fáradtabb lettem.

Aztán volt egy nap – ami előtt mindössze két órát aludtam. A fáradságomat betudtam annak, hogy napok óta alig vagy nagyon rosszul aludtam.

Alig láttam el a tábláig, s mivel eddig is különcnek számítottam mindenki betudta ezt is annak – arról senki nem tudott, hogy apa beteg, mert anya nem engedte, hogy beszéljek róla. A mindenkin a diákokat értettem sajnos a tanár rossz passzba volt, s állandóan engem kérdezgetett.

- Miss Platt, ha megtenné, hogy nem aludna az órámon, azt nagyon megköszönném!

- Sajnálom!

- Nem alszik eleget? Menjen le a védőnőhöz. Mr. Gont lekísérhetné, s vigyázzon rá!

- Értettem! – állt fel az első sorból egy fekete hajú fiú.

Hátra jött, s elkezdte összepakolni a cuccaim. Nem nézett fel rám – tudtam, hogy nem ismerem ezt a fiút. Amikor felnézett ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, mint… Oh, de hát Gont-nak hívják ebből már tudnom kellett volna.

Követtem Gont-ot az orvosi szobáig – ő hozta a táskám, de valamiért sejtettem, hogy a tanárnő direkt őt küldte le velem.

- Anne vagyok – mutatkoztam be mielőtt bekopogtunk volna az ajtón.

- Alex és nem kell, hogy sajnálj! – Értetlen nézésem láttán belefogott a magyarázatba. – A szüleim meghaltak és most a nagymamámnál lakok.

Csak néztem, de Ő ezt megelégelte és bekopogott az ajtón. A nővérke kedvesen ránk mosolygott, majd beengedett az aprócska szobába.

- Miben segíthetek?

- Csak egy kicsit fáradt voltam, esetleg kaphatok egy igazolást a mai napra? – kérdeztem mire egy bólintás kíséretében megkaptam az aznapi igazolásom.

- Mi történt? – A védőnő kérdése teljesen kizökkentett a szerepemből.

- Az édesapám nincs túl fényesen – ferdítettem el az igazságot, amit a haldoklik szó fejezett ki.

A védőnő eleresztett minket, majd Alex elkísért a bejáratig.

-  Tudom, hogy csak azért mondtad a védőnőnek, hogy apukád rosszul van, mert sajnálsz.

- Ha így hiszed, tévedsz!Ugyanis az apám tényleg beteg, nagyon beteg! Maximum azért sajnállak, mert a nagymamádnál laksz, és csak azért mondom el ezt, mert én sosem szerettem a nagymamámnál lenni, pedig csak egyszer adódott lehetőségem rá.

- Persze, az apukád beteg… - utánzott nyafogó hangnemben. Nem is így beszéltem, s idegesített, hogy kigúnyol. Az is zavart, hogy az apámról így mert beszélni…

- Az apám rákos és én sem akarom, hogy sajnálj!

Mielőtt bármit is mondhatott volna én már elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alex mit hisz rólam vagy, hogy elhíreszteli… Csak haza akartam érni, s apa ölelő karjai közé bújni – tudtam, hogy apa még akkor is képes velem foglalkozni, amikor nagyon rosszul van.

Anya nem volt itthon – szerencsére, mert különben megakadályozta volna, hogy apát ,,zargassam”.  Miután ledobtam a táskám a kanapéra felszaladtam a lépcsőn. Az ajtó előtt megálltam, s elgondolkoztam, hogy kopogjak-e vagy csak simán menjek be. Elmélkedésemet apa bentről kiszűrődő hangja válaszolta meg.

- Gyere csak!

Nem tudom, hogy apa honnan tudhatta, hogy az ajtó előtt állok – mert most elvileg iskolában vagyok. De különösebben nem is érdekelt csak minél előbb apa karjai közt akartam lenni.

- Felkeltettelek? – Bűnbánón lehajtottam a fejem. Nem mentem tovább, csak az ajtóban toporogtam.

- Nem… Idejössz? – Veregette meg maga mellett az ágyat.

Lassú léptekkel közeledtem az ágy felé, majd minden elmosódott, s csak arra eszméltem fel, hogy apám karjai közt zokogok. Tudtam, hogy apának is legalább annyira nehéz, mint nekem – nekünk.

Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy milyen tudni a saját haláláról. Talán nem is olyan szörnyű – a hozzátartozóknak, s kívülállóknak nehéz lehetett, de a betegnek vajon milyen?

- Apa… Kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz?

- Persze kicsim. Ha utána elmeséled miért vagy itthon.

- Azt anélkül is elmondanám. Milyen tudni, hogy beteg vagy? – Nem néztem fel, mert féltem apa reakciójától.

Keze egy pillanatra megállt, s vele együtt a hajtincsem is – amivel eljátszadozott. Aztán újra elkezdett játszani a hajammal, egyúttal elsöpörve az arcomat takaró néhány tincset.

- Nehezebben lehetne elfogadni, hogy hirtelen halok meg. Így jobban fel tudunk készülni, mindannyian. Így ki tudtam élvezni az életem.

- De miért nem jártál kemoterápiára? Az nem segített volna? – Észre se vettem, de már sírtam. Féltem, hogy mi lesz velem, ha ő nem lesz…

Önző voltam, de még csak egy gyerek. Mégis mit várt tőlem Isten, vagy a Világ, aki ezt eltervezte? Mit akarnak, mit tegyek? Ez is a kis játszmájuk része?

- Amiért az apám se járt. Neked lesz lehetőséged egy teljes életre, és még, ha anyád nem is helyesli Aro-ék, jót tesznek neked.

- Ha csatlakoztam hozzájuk, akkor nem lehetek beteg?

- Akkor nem – mosolygott rám, és mintha vágyódást láttam volna felcsillanni a szemében.

- Aludhatok ma veled? – Már előre elterveztem, hogy mivel gőzöm meg, ha ,,nem” lenne a válasza.

- Persze. Elárulod végre, hogy miért vagy itthon ilyen korán?

- Elaludtam az órán – ismertem be végül. Apa ahelyett, hogy leszidott volna nevetésben tört ki – ilyen jóízűen nagyon rég nevetett.

Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt apa és köztem még szorosabb kötelék alakul ki – de így lett. Sokkal súlyosabbnak éreztem az elvesztése iránt érzett fájdalmat.

Arrébb húzódott, hogy le tudjak feküdni mellé – egy kis vonakodás után ledőltem és hagytam, hogy apa betakarjon. Talán a nevetés tényleg erőt ad!

- Mi van akkor, ha felébresztelek este? Mert olyat álmodok…

- Itt leszek veled. Az édesanyám is mindig miattam aggódott, hogy nem ébreszt-e fel… Biztos valami szépet fogsz álmodni.

- Biztos… Szóval, akkor mit kérsz ebédre? – kérdeztem, ezzel elterelve az ő és az én figyelmemet is.

Főzés közben mindig el tudtam terelni a figyelmem a nyomasztó gondolatokról. Szerettem a teljes tudatlanságba merülni, szerettem volna mindent visszacsinálni…

- Te mit ennél? Mondjuk, készíthetnél rántott sajtot – nyalta meg a szája szélét. Elnevettem magam, majd feltápászkodtam.

A sajt hamar kész volt, de még várni akartam egy kicsit. A biztonság kedvéért a tálcára tettem egy pohár vizet és apa fájdalom csillapítójából is egy szemet.

Miközben apa evett én azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom a születésnapomon – nem gondoltam semmi felhajtásra, csak egy kis sütire…

Szerettem vissza gondolni a születésnapokra, amiket az egész család együtt töltött. Lehet, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem… Kitűnően teljesítettem az iskolában – mintha meg akartam volna felelni valakinek…

Amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, akkor rögtön leszaladtam, nehogy bajba keveredjek – anya képes volt eltúlozni a dolgokat.

- Szia! – Anya nem is figyelt rám, mintha valamitől rettegett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a túlérzékeny fantáziám játéka... – Anya?!

- Mi van? – Ideges hanglejtésétől hátrahőköltem egy kicsit.

- Ezt én kérdezhetném! Köszönök neked, te pedig… Mindegy, hagyjuk!

- Sajnálom, de történt valami, ami… Dr. Gont-ot és a feleségét megölték az éjjel.

- Tudom… Alex elmondta. De mi történt?

Anya fáradtan rogyott le a kanapéra, s arcát a kezébe temette. Félve leültem mellé, és átöleltem. Szerettem volna boldogságot árasztani a szívébe és azt, hogy minden gondja tovaszálljon.

- Kincsem… A mások úgy döntöttek, hogy Alex is csatlakozzon hozzájuk, de a szüleik nem engedték… Aro úgy döntött, hogy képes lemondani Alex-ről…

- Az történt, ami Pferdék-kel? De Alex él!

- Alexnek el kell tűnnie! Ezért szóltam a nagymamájának… Mostantól nem mehetsz sehova, amíg nem leszel nagykorú!

- De anyu...

- Nincs semmi de! Nem érdekelnek a hisztieid! – csattant anya hangja, majd választ nem várva felállt, s felment apához.

Tudtam, hogy apával-alszom-ma-este tervemnek annyi, s ,,kénytelen” leszek egyedül eltölteni a saját szobámba az estét. Persze ez nem volt nagy baj, csak együtt akartam tölteni egy estét az én kedves, drága apukámmal. Talán anyu nem bírta elviselni – idegileg -, hogy apa beteg, mert napok óta külön alszanak – itt mondott csődöt a szerelembe esés nagy ötlete…

Végül úgy döntöttem, hogy nekiállok főzni, s egy egész városra való ételt készítek. A lehető legkülönfélébb ételeket kezdtem el készíteni. Csináltam húst – vagy tízfélét -, s legalább annyi sajtot is. A köreteket is megválogattam – krumplit többféleképpen felhasználtam, de a rizst, s a salátákat sem sajnáltam. Tudtam, hogy anyu a rizi-bizit szereti, ezért azt is készítettem.

- Mit csinálsz? Az istenért, Anne! Tudod te, hogy ezek mind pocsékba fognak menni? Mégis ki fogja megenni ezt a temérdek kaját? – pörölt velem anya, s közben hevesen gesztikulált.

Megrántottam a vállam. – Arra gondoltam, hogy Melissa és a családja, esetleg Angeláék is szeretnek… válogatni. És egyszer lesz az ember lány tízéves. Az első x, tudod milyen izgatott vagyok?

- Nem! Nem lesz semmiféle buli. Melissa és Angela is biztosan megérti majd. Majd megünnepled a tizennyolcadik születésnapod!

Azt hittem felrobbanok. Mégis mit képzel? Ha azt hiszi, hogy én lemondok a születésnapomról, akkor egy hatalmasat téved! Lesz születésnapom és mindenki jól fogja magát érezni – kivétel talán anya.

Anya szigorú tekintete elől a szobámba menekültem. Még csak az kéne, hogy elkezdjen velem kiabálni még jobban.

Nem akartam nagy felhajtást. Közömbös voltam Charles irányába, s mégis megtettetem, amire apám kért. Miért ne tettem volna meg – tudva, hogy apám elveszített egy fogadást… Nem voltam szerelmes.

Nem tudtam kiverni a fejemből a jóságos doktor arcát. Csak tizenhat éves voltam, s Ő mégis… De sajnos el kell felejtenem, mert ma férjhez megyek.

A hosszú, selyem, fehérruha szorosan simult a testemhez – ezzel kiemelve az idomaim. Az esküvőmre nem ilyen ruhát választottam volna – ez nem én voltam.

Koszorúslányaim körülöttem serénykedtek.

- Esme, gyönyörű vagy! Szerintem te vagy a világ legszerencsésebb menyasszonya. Charles igazi úriember és nagyon kedves.

- Lehet... Bevallom, izgatott vagyok. Ma férjhez megyek. – Mosolyt erőltettem az arcomra. A nászinduló elkezdődésével apámba karolva elindultam.

Mereven magam elé néztem, s a mosolyt is megpróbáltam magamon tartani. Charles vidáman nézett végig rajtam – nem leplezve terveit.

***

Nem volt más választásom szöknöm kellett. Nem hagyhattam, hogy Charles bántsa a gyermekemet. Azt nem éltem volna túl…

Milwaukeeba menekültem, hogy az unokatestvéremnél meghúzódhassak. Boldogan éltem – reménykedtem benne, hogy Charles itt nem keres majd, tévedtem.

Szerettem volna egy csöndes kis élete, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy a férjem megverjen bármikor, amikor kedve támad rá. Tovább kellett állnom és, hogy biztosan legyen egy nyugodt életem háborús özvegynek adtam ki magam.

Egyre gömbölyödő pocakommal beálltam az Ashland-i iskolába, hogy tanítsak. Így sikerült a megélhetésemet is elrendeznem – arra nem gondoltam, hogy mi lesz, ha szülési szabadságra kell mennem.

Többé nem kellett foglalkoznom a meneküléssel – boldogan éltem az életem.

***

A világ legszerencsésebb nője voltam. Az álomférfi viszonozza az érzéseim. Edward hamiskásan rám mosolygott, majd kaptam tőle két puszit.

- Nyugalom, anya! Minden rendben lesz.

- De én már nem vagyok tiszta! Még ebben a törtfehér ruhában is bűnösnek érzem magam. Nem is tudom… Carlisle miért engem választott?

- Ugyan! Tulajdonképpen tiszta vagy, új életet kezdtél. És Carlisle úgy szeret téged, ahogy vagy! És én is úgy szeretlek! – Kaptam újabb puszi-koszorút. Kezdtem zavarba jönni, és ezen Edward halk nevetése nem segített.

- Edward, vigyázz, mert ha Carlisle megtudja, hogy mit művelsz… Az anyád vagyok! – Nevettem fel önfeledten. Teljesen elfeledkeztem a szorongásomtól.

Figyelemelterelésből jeles…

A fiam kísért az oltárhoz, s adott át jövendőbelimnek. Kis esküvő volt – a pap, Carlisle, Edward és az én jelenlétemben. A hitvesi esküt gépiesen mondtam el – nekem már el kellett ezt egyszer mondanom -, Carlisle teljesen beleélte magát a szövegbe.

A hitvesi csók maga volt a mennyország – puha ajka puhatolódzva ízlelgette az enyém.                                                       

Előző fejezet

Következő fejezet