5. Költözés
- Miben segíthetek?
- Nem tudod, hogy az őseimnek nem volt-e itt otthona? Lehet, hogy beköltöznék.
- De volt. Megkértem Joshuát, hogy nézzen utána. Nem éppen egy kastély, de a dédszüleid szerették. Két szobája van. Miért szeretnél ideköltözni?
- Szeretném megismerni a múltam. Baj, ha ide szeretnék költözni?- remegtem meg az idegességtől. Ha nem engedik, hogy ideköltözzek, akkor magamtól sétálok Paul kezei közé.
- Természetesen ideköltözhetsz, és én nem is bánom, de a házad eléggé romos állapotban van. Ha szeretnéd, holnap kitakarítják a fiúk.
- Az nagyon jó lenne. – de ma akkor egy másik alvóhelyre lesz szükségem. Natehez nem szeretnék bekéredzkedni. – Akkor, majd holnap.
Egy ideig céltalanul bóklásztam. Talán még a sötétségben is biztonságosabb, mint hazamenni. És ide, biztosan nem jönnek vámpírok – Cullenéken kívül.
Nem tudom, hogy, hogy lyukadtam ki a Cullen-háznál. Gondolkodás nélkül bekopogtam. Hogy fogom én ezt most megmagyarázni?
- Esther? Minek köszönhetjük látogatásod?- kérdezte kedvesen Carlisle. Fel sem tűnt, hogy az arcát nézem – bámulom. Zavartan megköszörülte a torkát, amire felfigyeltem.
- Carlisle. Tudod, arra gondoltam, hogy egynapos szállóvendégként befogadnátok-e. – mosolyodtam el kínomban és észre se vettem hadartam.
- Persze, részemről nincs akadálya. Szerintem a többiek sem bánják. Elmeséled, hogy miért jöttél ide?
- Igen.
Időközben eleredt az eső, így félig-meddig átázva mentem be a nappaliba, ahol Emmett nézte a TV-t és hangosan kommentált. Mikor meghallotta, hogy beléptem rám kapta a tekintetét és kajánul elvigyorodott.
- Emmett, fogd be!- mondtam kicsit bunkóbban, mint kellett volna.
- Meg se szólaltam. – kapta fel védekezően maga elé a kezét.
- Tudom, bocsi. Nem akartam. – ültem le mellé.
- Talán megbocsátok. Tudod, megértem Én, hogy az éjjel közepén be akartál lopódzni Edan-hez…
- Emmett! Semmi ilyen tervem nem volt! Egészen másért vagyok itt.
- Szia, Esther! Elkészítettem a szobád, nyugi addig maradsz, amíg csak akarsz. – ölelt meg Alice.
- Egynapos szállóvendég vagyok Alice, nem több. – mondtam.
- Esther, higgy nekem. Itt fogsz maradni.
- De Alice, nekem van itt házam.
- Ne vitatkozz velem! – fonta össze a kezeit a melle előtt. Így egészen rémisztő látványt nyújtott, főleg, hogy a szemét is összehúzta.
- Ugye tudod, hogy ijesztő vagy?- kérdeztem behúzott nyakkal.
Igazából nem mertem vitatkozni, mert nem láttam sok esélyét, hogy egy átváltozni képtelen alakváltó majd kiálljon egy vámpírral, és győztesként kerüljön ki. ,,Megmentésemre” Edward sietett, aztán kiderült, hogy csak Alice-hez jött le.
Feladtam. Innen nem menekülök.
- Nem eszünk meg… - mondta Edward, de csak fél füllel hallottam. – Esther!
Először csak a kezem kezdett el remegni – ezzel nem is törődtem, mivel ez csak jelzés értékű volt, hogy vámpír van a közelembe -, majd az egész karom.
Edward megfogta a karom. Nem értettem, hogy mi történik velem.
- Carlisle! – kiáltott fel Edward. - Esther… nincs magánál. – mondta, már halkabban.
- Mi történt?- kérdezte Carlisle.
- Miért zártad rögtön ki azt, hogy átváltozzon?- kérdezett vissza Edward válasz helyett. Közben engem leültettek. Bevallom, az orromig se láttam el. Pedig a szemem nyitva volt.
Rémisztő látványt nyújthattam. Még Emmett-nek se volt kedve viccelődni.
Lassan elkezdett kitisztulni a kép, de nem éppen azt láttam, amit kellett volna.
A Cullen-villa nappalija helyett egy fehér folyosón sétáltam. Mintha a testem tudta volna, hogy merre kell menni, pedig itt nem jártam. Arra emlékeznék.
A fehér falakat nem díszítette semmiféle kép. Néha meg-megcsillant valami a falon, de én csak mentem tovább.
Végül egy hatalmas fehér terembe érkeztem. A terem közepén egy kisebb gyülekezet állt. Vitatkoztak, de nem tudtam kivenni a szavaikból, hogy min.
- Esther Evenson! Jó Téged látni, bár nem értem mit keresel itt. – mondta egy kedves női hang.
- Ő lesz a közvetítő. – mondta valaki. Szavai hűvösséget árasztott el a terembe.
- De még olyan fiatal és tapasztalatlan. Biztos, hogy az Ősök ezt az utat választották Neki?
- Nézz Rá! Mit látsz? Mert ez a lány már sok mindenen keresztülment, és most itt az ideje, hogy megváltozzon az élete. Ő a Kiválasztott. Fogadd el Nővérem.
- Hát… rendben. Leányom, azért vagy itt, mert kiválasztottak. Egy visszatért lelket kell terelgetned.
- Nekem? Hogyan?
Nem tudom, hogy hogyan gondolta az a valaki, aki ezt kitalálta. Nem hiszem, hogy egy átváltozni képtelen alakváltó, aki vámpíroknál lakik, egy visszatért lelket fog terelgetni.
- És ki lenne az?
- Majd megtudod. De ezt nem árulhatod el senkinek.
- És honnan fogom tudni?
A kedves hangú nő elmosolyodott. Ennél többet nem tudtam meg, mert újból a Cullen-villa nappalijában voltam. Edan ült a földön és figyelt, más nem volt a szobában.
- Nagypapa! – kiáltott fel, amint meglátta, hogy Őt figyelem.
- Esther! Idd meg!- nyomott Carlisle a kezembe egy pohár hidegvizet.
- Nagypapa, ugye rendbe fog jönni?
- Minden rendben lesz, kincsem. Esther, csak nagyon kimerült volt. – mondta teljesen elhitetve Edan-nel, hogy ez az igazság. De Én jól tudtam, hogy Carlisle aggódik.
Ha akartam volna se tudtam volna elmondani, hogy mi történt velem. Mintha egy túlvilági utazás után teljesen kicserélődve tértem volna vissza a Földre. Mikor felültem megláttam, hogy a család összegyűlt. Kérdeznem se kellett, már tudtam, hogy Rólam van szó. Két lehetséges okuk is volt. Egyik, hogy megtudták: kaptam egy kisajándékot. Másik, a hirtelen rosszullétem. Egyik sem kecsegtetett sok jóval.
- Esther, miért látsz mindent ilyen… komolyan?- kérdezte Edward.
- Mert az élet komoly. Ellentétben veletek én nem élek örökké. Azt a lehetőséget elvették Tőlem.
- Nem annyira jó örökké élni… Ha nincs veled valaki…
- Edward, meg fogom bántani a fiad. Ez nekem már így is elég lelkiismeret-furdalást okoz.
Edward egy pillanatra elkomorodott. Nem akarta, hogy a gyerekeinek bármi bántódása essen. Igazán beláthatná, hogyha Én itt vagyok, a közelben, mindenkinek csak fájdalmat okozok. Igaz La Push-on belül kell maradnom a lehető legtöbbször, a túlélés érdekében. Viszont Edan közeléből el kell kerülnöm, nem szeretném még jobban összetörni a szívét, az nem lenne fair. És, ha összetörném a szívét akkor Isabella vagy Edward biztosan megölne.
- Hát ezen még elgondolkozom. De reméljük, hogy erre nem kerül sor.
- Te a füleden ülsz Edward? Mit nem értesz azon, hogy Én meg fogok halni előbb-utóbb?
- Reméljük, hogy utóbb. – szólt közbe Carlisle. – De, ahhoz mesélned kéne nekünk, arról a férfiról.
- Valahogy sejtettem. – sóhajtottam lemondóan. – Paul Quekker volt az, aki megölte a családom, és úgy tűnik engem se akar kihagyni. Itt egész sokáig nem talált Rám. Talán nem lesz olyan ostoba, hogy La Push-ba jöjjön, bár ki tudja…
- Miért nem szóltál? Segítettünk volna. – mondta Alice. – És tudod, hogy kellett megtudnom, hogy veszélyben vagy? – nemet intettem a fejemmel. – Hát, hogy láttalak meghalni.
Meghalni… Úgyis elérkezik, majd az az idő. Ha Paul keze által nem is, de bármi más által meghalhatok. Csak egy pillanat és…
- Hogy fogsz segíteni Carlisle-nak, ha éppen a halálodon gondolkodsz?- rótt meg Edward.
- Előbb segítek Carlisle-on és utána… De ez a jövő zenéje.
- Ha megpróbál valaki megölni a két kezemmel fogom megölni. A fiamnak senki se okozhat fájdalmat. Esther, majd csinálunk valamit, hogy sikerüljön átváltoznod. – mondta Isabella kissé indulatosan.
A Cullen család senkit se hagyna cserben. Mind olyan jóságosak. Olyan összhangban volt az egész, hogy sokáig fel sem tűnt, hogy hiányzik valaki. Valaki, aki Carlisle szívéhez oly’ közel állt. Vajon…
- Gyere velem!- kért Edward, én pedig egy szó nélkül követtem.
Ha érzékeim nem csalnak, akkor most végre megtudhatom, hogy milyen is volt Esme.
Edward keresett egy képet szeretett anyjáról. Szomorúan nyújtotta elém a képet, amit én gyorsan elvettem. Nem tudtam volna megmondani, hogy azért, mert vonzott a kép, vagy azért, mert nem akartam, hogy Edward szenvedjen.
A képre nézve nekem nem Esme jutott róla eszembe. Apu mesélte, hogy volt egy nővére, de nem tartották a kapcsolatot, csak a halálhírét közölte még velünk. Csak egy képet láttam Róla és meglehetősen hasonlított arra a nőre, akinek a fényképét a kezemben fogtam. Nem teljesen ugyanúgy néztek ki, de a hasonlóság az már olyan szembe tűnő volt, hogy…
Tudtam, hogy Edward végighallgatta a gondolatmenetem, de nem szólt hozzá semmit. Ránéztem, de Ő csak mereven maga elé nézett. Nem akartam megkérdezni, hogy maradhatok-e. Csendben felálltam – hiába tudtam, hogy mindent hall – és kisétáltam a szobából.
Féltem, hogy valami rosszat tettem. De akkor miért nem mondja el senki, hogy mit tettem? Messzire elkerültem azokat a helyeket, ahonnan motozást hallottam.
Carlisle az ajtóban állt. Ő nem hallhatta a gondolataimat, viszont Edward valahogy jelezte a gondolataimat. Vagy csak simán rájött arra, hogy el akarok menni.
- Esme volt az, aki visszahozta az életkedvemet. Edward a fiam, de Esme… A lelkem másik fele. Szerettem és megígértem Neki az esküvőnk napján, hogy megvédem bármi áron. És most… Esme meghalt. Tudod te milyen nehéz nekem? Vania szerelmes lett belém, közben Isis bevésődött és… Isis olyan fiatal…
- Carlisle, semmi se a te hibád. Először azért hibáztatod magad, mert Esme ,,miattad” halt meg. Majd utána, hogy Vania beléd szeretett és utolsóként meg azért, mert Isis beléd vésődött. Csak egy picit vedd észre magad. – tettem a kezem a vállára. Egyfelől, hogy arrébb nyomkodjam – ami lehetetlen -, másrészt, hogy ,,észhez térítsem”.
- Miért akarsz elmenni? Szívesen látunk. – nézett rám gyengéden. – Ha a kép miatt… Edward nem haragszik Rád, csak a gondolataid… Esther, a névrokona vagy Esmenek és…
- Nem névrokona. Közös ősöktől származunk. – túrtam bele a hajamba. Carlisle – ha lehet még jobban – elsápadt. Vania megmondta, hogy ez fájdalmas pont, de erre még gondolni sem mertem.
Carlisle megfogta a vállam. Attól féltem, hogy egy laza mozdulattal elrepít. Ehelyett magához húzott és majdnem még a szuszt is kiszorította belőlem. Könnyek nélkül zokogott. Megveregettem a hátát, tudtam, hogy semmin nem változtat, de legalább megpróbáltam megvigasztalni.
Nem voltam részese a családnak, eddig. De éreztem, hogy ez ebben a pillanatban változott meg. Miután kiderült, hogy a néhai Esme Cullen-nek rokona vagyok…
Az életem gyökerestül változott meg. Alice eddig se akart elengedni, ezek után valósággal bezárt a ,,szobámba”. Az egyetlen elszomorító tényező csak az volt, hogy Edward messzire került. Hogy mivel érdemeltem ki ezt? Nem tudom, sőt Isabellán kívül senki se tudja.
Az Edan és köztem való kapcsolat egyre erősödött, mintha megérezte volna, hogy el akarom hagyni Edant, egyre erősödött. A végén már, ha akartam volna se tudtam volna távol tartani magamat Edantől.
Carlisle sorban megajándékozta Isist, persze Ednan-nek is vett párapróságot, de Edan Tőlem kapta a legtöbb ajándékot. A spórolt pénzem így kezdett eltűnni, nem bántam csak nagyon gyorsan elment a pénz. Kaptam fizetést a kórházból, de egy időre beteget kellett jelentenem. Többen nem értették, de a farkasokat bevonták Cullenék. Mást nem is tehettek volna.
De a kórházból kapott pénz nem volt elég, és még a házat se sikerült felújítanom. Ezzel nem akartam terhelni a Cullen családot, mivel tudtam, hogy Esme volt a főterező, ha házról volt szó.
Hogy keressek némi pénzt és még a kórházban is tudjak dolgozni felkerestem egy részmunkaidős kereső bútor és lakás design üzletet. Csodálkoztam, hogy La Push-ban van ilyen, hiszen nem volt olyan nagy.
A bolt kicsinek tűnt, de amint beléptem rájöttem, hogy az csak a látszat. A falak úgy voltak kifestve, mintha a végtelenségbe vezetnének. A recepciós lány, vagyis inkább nő állandóan engem figyelt, a hátamon éreztem a tekintetét.
Miután eldöntöttem, hogy veszek falfestéket és jelentkezem az állásra nem maradt más, mint kifizetni az árut és megtudakolni az álláslehetőséget.
A látványtól azonban még csak megszólalni se tudtam.
| Előző fejezet | Következő fejezet |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.