16. Egy barát elvesztése és egy régi ismerős feltűnése
Edan még soha nem járt Londonban, de nagyon tetszett Neki. Edward többször is hívta, de a repülőgépen nem lehetett telefonálni. Mikor sikeresen landoltunk felhívtam Edwardot. Nem értette, hogy mit keresünk Londonban.
- Edward, ez jó lesz egy kis nászútnak is. Edan is élvezi.
- Felelőtlen vagy. Legalább szólhattál volna.
- Hirtelen ötlet volt.
- Várj! Carlisle beszélni akar veled.
- Oké. Szia, Carlisle!
- Szia, Esther! Ha már Londonban vagytok, esetleg vethetnél egy pillantást a régi anglikán lelkész házára.
- Rendben. Készítek képet is, jó
- Köszönöm. Amúgy miért mentetek el olyan gyorsan?
- Az egyik itteni barátom rosszul lett és engem nevezett meg örökösének, ha bármi történik vele.
- Oh, sajnálom.
- Fred jó barátom volt.
- Fred? Szabad megtudnom, hogy milyen Fred?
- Persze. Fred Vuckari.
- Vuckari? Ez biztos?
- Igen, ismerted?
- Nem, de anyámat is Vuckarinak hívták.
Abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy mit mondott. Fred valamilyen szinten rokonságban áll Cullenékkel. Miért velem történnek ezek a dolgok?
Rögtön a kórházba mentünk Szerelmemmel, ahol a nővérke meglepődött, de pillanatokon belül Fred kórterméhez vezetett. Fred rá volt kötve ezer monitorra…
Leültem az ágy melletti székre, Edan mögém állt. Megfogtam Fred kezét.
- Ne sírj!- halottam meg a rekedtes hangot, majd éreztem a bőrömön egy férfikezet, aki letörölte a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppet.
- Fred… Sajnálom!
- Ugyan mit, Ess? Tudtuk, hogy egyszer eljön az is. És Én egyáltalán nem vagyok szomorú, mert megismerhettelek Téged. Igaz barát vagy.
- Te is. Tudod, hogy nagyon szeretlek…
- Persze. Ő a barátod?- nézett fel a fejem fölé.
- Edan Cullen. – mutatkozott be Szerelmem és kezet rázott Freddel.
- Fred Vuckari. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Uh, látom már össze is házasodtatok. Ilyen gyorsan telik az idő?- csodálkozott el.
- Hát, úgy látszik. Nagyon sajnálom, hogy nem ismertük meg egymást előbb. – mondta Edan.
- Mindenki úgy néz Rám, mintha valami időzített bomba lennék. Pedig csak elmúlt az Én időm.
- Ne mond ezt! Olyan fiatal vagy még. Nem ezt érdemelted.
- Igazából nem is csak emiatt jöttél. Igaz? Ismerlek, mint a rosszpénzt! Tudom, hogy a végrendeletem miatt vagy ilyen.
- Ezt nem fogadhatom el. És biztos van más, aki jogos rá…
- Te vagy az egyetlen... Úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél.
- N is úgy szeretlek, mintha testvérem lennél.
Megfogtam a kezét, s Rá mosolyogtam. Ő is Rám mosolygott és aztán csak a műszerek hangos sípolására eszméltem fel. Fred mosolyogva aludt el örökké… Egy könnycsepp lassan csordult ki a szememből, majd folyt le az arcomon. Londoni legjobb barátomat elvesztettem. Pedig tényleg olyan volt, mintha a bátyám lenne.
Edan magához húzott, s kezével finoman simogatta a hátam. Hagyta, hogy eláztassam ingét…
Az orvosok nagyon sajnálták, s részvétüket fejezték ki.
Edan nem engedte, hogy teljesen összeomoljak, elvitt egy csomó helyre. Utoljára Carlisle kérésnek tettünk eleget. A kis, poros házikót rég nem látogatta már senki. Fred sem itt lakott, de az örökségben ez a ház is benne volt. Rögtön eldöntöttem, hogy ezt átruházom Carlislera. Már indultunk volna vissza, amikor valaki a nevemet mondta.
- Esther? Esther Evenson? John húga?- remegett meg a nő szája széle.
- Igen, n vagyok az. De Ön kicsoda?
- Valeria Quekker, John bevésődése. Én érzem, hogy John nem halt meg, de azt nem tudom, hogy hol van… nem tudok nélküle élni. – először a vezetéknevén akadtam fel…, aztán viszont a szomorúság vette át a helyét.
- Quekker?- kérdeztem vissza, remélve, hogy csak rosszul hallottam.
- Tudom, hogy az apám miatt elítélsz. Ítélj, csak… Nekem tudnom kell, hogy hol van. – könyörgött.
- Nem ítéllek el, az apád… A bátyám bevésődése vagy és Én ezt tiszteletben tartom. Elviszlek hozzá. – fogtam meg a kezét, biztosítékként.
Edan nem szólalt meg, megértette Valeriát. Miután elintéztük az öröklődéses dolgot azonnal gépre szálltunk és mentünk haza. Először anyuékhoz mentünk, hogy a plusz egy főt letudjuk.
- John?- léptem be a házba. Bátyám azonnal elém sietett, de szeme megakadt a mögöttem lépkedő Valerián. Magához ölelte, s nem akarta elengedni, soha többé…
Szó nélkül léptem ki a házból, s bújtam Edan karjai közé. A hirtelen hangulatváltozástól már meg sem ijedtem, de Edan teste egy pillanatra merevvé vált, majd miután meglátta az arcomon, hogy semmi bajom megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
Egymás kezét fogva sétáltunk a régi Black házhoz, ami már Cullen-ház volt. Annyira izgultam, hogy Carlisle mit fog szólni a hírhez… Izgatottan gyűrögettem kedvesem inge ujját.
Jasper sietett elénk, mert már messziről érezhette, hogy milyen izgatott vagyok.
Mikor meglátott végigmért. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam.
Hármasban sétáltunk a házhoz.
- Hello!- üdvözöltem mindenkit, aki a nappaliba volt.
- Ellógtál? Ejnye!- csóválta a fejt Emmett vigyorogva.
- Nem!- ráncoltam össze a homlokom, majd eljátszottam a sértődöttet.
- Esther, ugye nem felejtetted el?- ölelt meg Carlisle, s szemeiben felfedeztem a gyermeki kíváncsiságot…
- Hát… Tudod eléggé piszkos volt és nem hiszem, hogy jól mutatott volna egy képen… - Carlisle megfagyva állt. – Persze, hogy készítettem képeket! Sőt… - húztam elő a papírt a farzsebemből, majd átnyújtottam Carlislenak.
Feszülten figyeltem Carlisle reakcióját, miután kinyitotta a lapot és elkezdte olvasni a szöveget. Semmilyen érzelmet nem tudtam az arcáról leolvasni…
- Ez… Csak álmodom?- kérdezte hitetlenkedve.
- A vámpírok nem tudnak aludni… - gyűrögettem Edan ingujját még tovább. Aztán valaki olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem meg akar fullasztani.
- Oh, bocsánat!- engedett el Carlisle. – Csak… ez… nem is hiszem…
- Semmi baj! Örülök, hogy örömet tudtam okozni… - pirultam el zavaromban.
- Örömet okozni… - röhögött fel Emmett, mire Rosalie egy célzott ütéssel tarkón csapta férjét. – Ezt most miért?- nézett értetlenül feleségére.
Carlisle nagyon örült, hogy az a ház, ahol felnőtt most újra a birtokában lehetett. Isis is örült, hogy férje örül.
Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de Edan vállának dőlve behunytam a szeme és aztán, már csak édes álmok.
Aztán az idő gyorsan eltelt, s a rokonok egyre idegesítőbbek lettek, a pocakom méretével egyenesen arányosan. Az utolsó hónapokban már ki sem akartam mozdulni a szobából, de Edan se hagyott békén.
A kilencedik hónapban Edan egyre többször nem aludt, de pár nap múlva annyira elfáradt, hogy mikor Én már aludtam Ő is elaludt.
Reggel olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Írtam egy levelet, hogy hol találhat, majd felöltözve kiléptem a házból.
| Előző fejezet | Következő fejezet |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.