9. fejezet | Love is forever?

9. fejezet

Reggel jókedvűen keltem fel. Valósággal kipattantam az ágyból. Bementem a fürdőszobába és rájöttem, hogy már csak három napot tartózkodom itt. Hiányzik Alice meg Emmett. Emmett… A francba! Elfelejtettem tegnap felhívni.
Gyorsan előkotortam a telefonom és már tárcsáztam is.
- Hallo! - hallottam meg a vonal túlsó végéből szerelmem hangját.
- Szia! - szóltam bele vidáman, mire egy sóhaj hallatszódott a háttérből.
- Cherry? Szia! Mi újság? - kérdezte zavartan. Aztán meghallottam egy lányt a háttérből.
- Emmett, ki van ott? - kérdeztem és leültem az ágyra.
- Csak egy tanulótárs.
- Persze. És milyen vele ,,tanulni”? - kérdeztem és lecsaptam a telefonom.
Persze, tanulótárs. Én meg most jöttem le a falvédőről.
Zokogva borultam az ágyra és vártam, hogy Emmett visszahívjon. De nem tette…
Kopogtattak az ajtón. Nem feleltem.
Jack jött oda és ölelt át.
- Mi a baj? – kérdezte, mire én csak megráztam a fejem. – Rendben. Itt van a karkötőd – mondta és elővette a zsebéből.
A díszdoboz vérvörös volt. Kinyitottam és megpillantottam benne a karkötőt. Egy vékony ezüstláncon csüngött egy kis medál, ami a hymon-címert jelképezte.
Annyira megörültem neki, hogy adtam neki egy puszit. Feltette a karomra és nézegette. Még csak most vettem észre, hogy rajta van a karpánt.
Megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele és csak az autó hangját hallottam.
- Cherry, gyere haza – hallottam meg Alice hangját. Aztán a vonal megszakadt.
Még elmentünk a tengerbe és fürödtünk egy gyorsat, de egy gyors ebéd után még a medencébe is bele akartam menni. Így két fürdőruhát használtam el.
Gyorsan összecsomagoltam és Jack vitt ki a reptérre. Elbúcsúztunk. Azt mondta, majd ő is jön.
A repülőre gyorsan felszálltam, mert perceken belül indult. Alig vártam, hogy otthon lehessek. Azon aggódtam, hogy mi történt Alice-szel. Belegondoltam, hogy vámpírok és elméletileg semmi bajuk nem eshet. Reméltem, hogy nem történt semmi Plumy-val.
A gép egy légörvénybe került így késtünk egy órát.

A reptéren már várt rám Alice. Nem volt semmi baja, megnyugodtam.
- Mi a baj Alice? - kérdeztem miután már a kocsiban ültünk.
- Plumy már régóta eltűnt és senki sem találja. És a másik az… Emmett. – Erre a szóra a gyomrom görcsbe rándult.
- Mi van Emmett-tel? - kérdeztem idegesen.
- Nyugi. Semmi nincs vele azon kívül, hogy bezárkózott a szobájába és nem jön ki már vagy két napja. És a tanulótársai is csak két percet töltenek bent. Valami baja lehet. Akkor kezdődött, amikor mondtad, hogy van egy apartman-társad.
- Siessünk – mondtam.
Gyorsan ott voltunk. A nappaliba beérve egy családi gyűlésbe ,,futottunk”. Én rögtön Emmett szobájához mentem.
Bekopogtam. Senki sem szólt ki. Megint bekopogtam.
- Hagyjatok békén. Ha nem hagytok, akkor nagyon megbánjátok.
Leültem az ajtó elé és nekidőltem.
Arra gondoltam, hogy elmondom Emmett-nek, hogy szeretem. Aztán… Az ajtó hirtelen kicsapódott és Emmett ölelt magához. Beszívta az illatomat, ahogy én is az övét. A könnyeim csendesen utat törtek maguknak.
- Emm… Sajnálom…
- Mit? Azt, hogy bezárkóztam? Az nem a te hibád. – A szemébe néztem. – Mi a baj, kicsim?
- Emlékszel Jackre?
- Aha. Az apartman-társad.
- Megcsókolt – mondtam és lehajtottam a fejem.
- Ő csókolt meg?
- Igen – mondtam és sírtam.
- Te akartad? – kérdezte, mire felnéztem rá és megráztam a fejem. – Nem érdekel. Ne sírj. Szeretlek – suttogta bele a fülembe.
- Én is – mondtam hüppögve. – És sajnálom, de Jacket se hibáztasd. Csak szerelmes és nem tudja, hogy a lány szereti-e.
- Semmi baj. Az a lényeg, hogy itt vagy.
Igen. Emmett, ha tudnád, hogy tudom a titkod, a titkotokat… Viszont neki előbb vagy utóbb el kell mondania. Remélem, megteszi, vagy ha nem… Kénytelen leszek elmondani, hogy tudom a titkát.
- Emmett… - A hangom halk volt.
- Igen? - Rám nézett. Néztem és arra gondoltam tudom, tudok mindent.
- Nekünk vannak egymás előtt titkaink? - kérdeztem és leültem a szobában elhelyezkedő kanapéra.
- Nincsenek – vágta rá és mellém ült.
- Biztos? - Mélyen a szemébe néztem. Gondolkozott, majd a szemembe nézett, szomorú volt, de láttam a megkönnyebbülést is a szemében.
- Lehet, hogy van… De csak a védelmed érdekében nem mondtam el – próbált mentegetőzni, de én leintettem. – El akartam mondani, csak nem tudtam hogyan. Én egy lelketlen szörnyeteg vagyok, egy…Egy vámpír – mondta ki nagy nehezen. Mire felnéztem már a szoba másik végében volt.
- Nem félek tőled. És nem érdekel mi vagy. Az én szememben te csak egy fiú vagy, akit nagyon szeretek. És lelked van – mondtam és közelebb léptem hozzá.
- Csábít a véred illata. De már kibírom, viszont…
- Tudom, hogy te sosem bántanál engem, se senkit. – Még mielőtt bármit mondhatott is volna megcsókoltam. Szenvedélyes csók volt.
Leültünk a kanapéra és heves csókcsatába keveredtünk. A csókot nem én, hanem ő szakította meg. Végig simított az arcomon és nyomott egy puszit az arcomra, amibe belepirultam.
Ránéztem az órámra és elhúztam a szám.
- Mennem kell. Majd holnap – mondtam és felálltam.
- Érted megyek.
- Oké.
Kisétáltam a szobából, boldogan. A nappaliban még mindig gyűlés volt. Alice észevett és odaintett. Edward valamit súgott Bellának. Bella félve Edwardra, majd rám nézett.
- Szóval, ha látod Plumyt akkor szólj nekünk – mondta Alice és megölelt. Fölöslegesnek tartottam, hogy odamentem.
- Oké. Szólok – mondtam, majd elindultam.
- És Cherry… - hallottam Edward hangját. Megpróbáltam azt, amit Emmett-nél csináltam. Arra gondoltam, hogy nem mondom el senkinek a titkot. – Ezt hogy csinálod? - kérdezte érdeklődve Edward.
- Mit? - néztem rá értetlenül. Szóval sikerült.
- Telepátia. Én is így kezdtem – mosolygott.
- Az jó… Majd csiszolom a tehetségem – mondtam és elindultam.
Holnap találkozunk. - Üzentem meg mindenkinek. Boldogan sétáltam a kocsimhoz, ami Cullenék háza előtt állt. Nem érdekelt, hogy-hogy került ide. Bepattantam a kocsiba és már indítottam is. Cullenéknek adtam egy témát. Ezen jót mosolyogtam magamban.
A házam ugyanúgy állt. Behelyeztem a kulcsot és elfordítottam a zárban.
Hallottam, hogy valaki nekimegy egy vázának, mert az leesett és eltört.
- Ki az? - kérdeztem kicsit félve. Becsuktam az ajtót és bementem a nappaliba.
A nappaliban egy lány ült. Rögtön felismertem, Plumy.
- Mit keresel itt? - kérdeztem és leültem mellé.
- Az apámmal összevesztünk. És az a Jack nevű fiú már nem is jön be.
- Jacobbal miért vesztél össze?
- Mert kijelentettem, hogy én nem akarok, La Push-ba költözni. Viszont most már oda akarok költözni, de félek haza menni.
- Ne félj. Ma még aludj itt, aztán holnap menj haza és magyarázd el anyukádnak legalább, hogy mi a helyzet.
- Oké – sóhajtott egyet, majd megölelt. – Nem mondom el, hogy itt voltam.
- Máskor is jöhetsz nyugodtan, csak előtte hívj.
Mivel már nagyon fáradtak voltunk, lefeküdtünk. Engem gyorsan elnyomott az álom, csak azt érezetem, hogy valaki befekszik mellém.
Másnap reggel úgy keltem, mint mindig. Vidáman és energikusan. Plumy mellettem aludt. Annyira sajnáltam és megértettem, hogy fél hazamenni. Ezért sem hívtam fel Cullenéket.
Bíztam benne, hogy Emmett nem szid le. Annyira megértettem Plumy-t. Nem látszott, hogy idősebb nálam. Pár hónappal.
Mellettem elkezdett mocorogni a paplan. Plumy lassan kinyitotta a szemét. Körbe pislogott, majd rám nézett és elmosolyodott. Egy ideig még nézett, majd felállt és elvonult a fürdőbe.
Kis idő múlva Plumy előbújt és lementünk reggelizni.
- Köszönöm, hogy nem hívtál fel senkit. Még Emmett-et sem – törte meg a csendet, majd egy keveset kortyolt a kávéjából.
- Nincs mit. Remélem, most már haza mersz menni – mondtam, bár nem zavart, hogy valaki van nálam.
- Ma, reggeli után hazamegyek – mondta és elkezdtünk falatozni.
Reggeli után elbúcsúztunk egymástól, majd elment. Letusoltam gyorsan és megágyaztam. Még volt időm elmosogatni.
Kopogtak az ajtón, én pedig mentem ajtót nyitni. Emmett állt az ajtóban elég morcosan. Csak bejött a nappaliba majd leült a kanapéra és a mellette levő helyre mutatott. Engedelmesen leültem és vártam a szidást. Amit meg is kaptam. Szégyellve tettem lehajtottam a fejem és mélyeket sóhajtottam.
- Nem baj, csak rossz érzés, hogy nem bízol bennem – zárta le a témát, de az utolsó szót akkor is megragadtam.
- Nem a bizalom kérdése, csak Plumy velem egyidős és tudom, min megy keresztül… - Elhallgatatott egy puszival, ami az arcomon landolt.
Ledőltünk a kanapéra. Én ráfeküdtem az ő hideg mellkasára. A keze a hátamat simogatta és így feküdtünk egy ideig. Aztán Emmett felpattant és kézen ragadott.
- Beszélnünk kell. – mondta és kézen fogva elindultunk a közeli kiserdőbe.

Előző fejezet

Következő fejezet