6. fejezet | Love is forever?

6. fejezet



Már nem fájt a fejem. Lassan kinyitottam a szemem. Körülnéztem. A kórházban voltam.
Emmett ott ült az ágy mellett. Amikor meglátta, hogy nyitva a szemem, csak engem nézett.
Aztán a kezemet megfogta. Megpuszilta.
- Megijesztettél –mondta.
- Bocsánat.
Kiment és szólt valakinek. Carlisle jött be.
- Hogy érzed magad? - kérdezte és elkezdett vizsgálni.
- Jól. Már nem fáj a fejem.
- Örülök. Lázad sincs. Hogy érzed, fel tudsz ülni?
- Igen – felültem. Carlisle a hátam mögé tett párnákat, hogy kényelmes legyen.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondta mosolyogva Carlisle.
Carlisle kiment, de helyette bejött az egész család.
- Jól vagy? - kérdezte Esme
- Igen. – Alice odajött és átölelt.
- Hiányoztál – súgta a fülembe.
- De hisz el se mentem – mondtam és a többiekre néztem.
- Háy napot aludtál? - kérdezte Edward.
- Egyet. Tegnap elaludtam és ma felkeltem – mondtam.
- Kicsim, te már egy ideje aludtál – mondta szerelmem. – De nem engedtük, hogy lekapcsoljanak. Jók voltak az életjeleid, de nem ébredtél fel – mondta Emmett és leült. – Nem hagytam… Elég régóta itt fekszel. És megcsináltad a lehetetlent…
A lehetetlent… Kómában voltam, ki tudja mennyi ideje már. De elég régóta, mert le akartak kapcsolni.
- Mennyi ideje? - kérdeztem és a könnyeim utat törtek maguknak.
- Egy hónapnál valamivel több - mondta Alice.
- De az fizikai képtelenség. Miért nem kapcsoltak le? Már egy hónap után is lekapcsolhatnak…
- Nem hagytam. Abba belehaltam volna – mondta Emmett. – És bíztunk benne, hogy felébredsz. - Felébredtem – sóhajtottam egyet.
Amikor azt hittem, hogy másnap van, kiderült, hogy eltelt azóta egy kis idő.
- Mit szeretnél? - kérdezte Alice.
- Haza menni – mondtam.
- Szerintem még bent kéne maradnod megfigyelésre – mondta aggódón Emmett.
- Jól vagyok és az elmúlt napokban csak aludtam. Úgyhogy elmegyek – mondtam, s már fel is álltam.
Kimentem a szobából. Körülnéztem. Nem változott semmi. Carlisle jött velem szembe.
- Kinyújtóztatod az izmaid? - kérdezte.
- Igen, de a menekülés Emmett aggódása elől is közben játszik.
- Értem. Haza akarsz menni? - kérdezte.
- Igen. Úgy érzem, eleget voltam itt.
- Megértelek. Itt a nyilatkozat, hogy elhagyhatod a kórházat.
- Köszönöm.
Adtam egy puszit Carlisle-nak majd elsiettem. Úgy döntöttem kell egy kis pihenés. Hazáig szaladtam. Összefutottam Viviennel.
- Szia! - köszöntem, de ő csak lehajtott fejjel ment el mellettem. Megfogtam a karját. – Mi a baj?
- Semmi. Eressz. Nem… Nem barátkozhatunk többé – mondta és a könnycseppek végig folytak az arcán.
- Miért nem? - kérdeztem és átöleltem.
- Van egy titkom. És… - Ha tudná, hogy nekem is van egy titkom…
- Mi az? - kérdeztem és a szemébe néztem.
- Én egy… Nem mondhatom el. Senki sincs már, csak én. Az utolsó meghalt és én itt maradtam… Egyedül.
-Az utolsó mi? - kérdeztem, most már kicsit idegesen.
- Az utolsó hymon meghalt és kiderült, hogy apám is az volt. De… Én hymon vagyok. Azt mondják, hogy az utolsó hymon meghalt mielőtt teljesen hymonná vált volna. És a betegség is hymon betegség volt, majdnem én lettem a kiválasztott, de valami történt – mondta zokogva. Átöleltem és csitítgattam.
- Nem lesz semmi baj. Ne sírj. Nem vagy egyedül – mondtam és még mindig dédelgettem, mintha az anyja lennék.
- Nem vagyok egyedül? - kérdezte és felnézett rám. – Te… Te is hymon vagy…?
- Igen. Az én anyám volt az utolsó, de megszülettem én.
- Te egyenes ágú rokona vagy a hymonok utolsójának, aki biztonságba helyezett engem?
- Igen.
- De a hymonoknak nem lehet gyerekük, mármint a nőknek… Kivéve, ha… - nyelt egyet. – Ha vámpír vagy alakváltó az apád.
- Te már régóta tudod, hogy hymon vagy?
- Igen, apu mindent elmesélt mikor még kicsi voltam.
- Én most megyek, majd még találkozunk.
- Nem hiszem. Elhívtak a Thompson Coven-be, mint vezetőt. Az ottani vezető elköltözött.
- Thompson… Vigyázz magadra! - mondtam s megöleltem.
Hazamentem és elkezdtem pakolni. Átvettem a ruhám. Valaki hátulról átölelt.
- Emm, szia! - mondtam. Emmett csókot lehelt a számra.
- Hova mész? - kérdezte és a bőröndre mutatott.
- Pihenni. Pár napra.
- Van kedved velem jönni? - kérdeztem és megnyaltam a szám.
- Most nem mehetek.
- Kár… Pedig jól el lettünk volna – mondtam és már szaladtam a fürdőbe.
Amikor jöttem vissza, Emmett megcsókolt.
Hirtelen mindent láttam, mint kívülálló. Láttam, hogy Emmett csókol, aztán abbahagyja, és a szívemre teszi a kezét.
Nem akarok meghalni. Az túl korán lenne. Kérlek. Zokogtam. Nem akarom… Még élni akarok.
Emmett szeretlek. Veled akarok lenni. Még mindig zokogtam.
Emmett újból megcsókolt. Ez a csók szenvedélyesebb volt az összes többinél.
- Emmett… - lihegtem, de nem hagyta, hogy befejezzem, mert újabb csókban forrtunk össze.
- Szeretlek – mondta és ledöntött az ágyra.
- Én is – mondtam, miközben ő a pólóm húzta le rólam. A csókunkat csak néha egy másodpercre szakítottuk meg, amikor levegőt vettünk.
A keze felfedező körútra indult a hasamról a melleim irányába. Hagytam egy ideig, de aztán leállítottam a kezét, akármilyen kínt is okoztam neki ezzel.
- Emmett… - kezdtem, de szerelmem rögtön értette mit akartam neki mondani és felült. – Sajnálom.
- Semmi baj. Nem a te hibád. Én voltam túl erőszakos.
- Nem. Én is benne voltam a játékban. Te csak vetted a jelzéseket – mosolyodtam el és megnyaltam ismét a szám, aztán visszavettem a felsőm.
- Én meg letámadtalak – mondta vigyorogva. – De mit tehettem volna, amikor megláttalak ebben a ruhában? Megvadítod a férfiakat. És mivel én is az vagyok…
- Ha ti nem lennétek, akkor kinek öltöznénk ki? És kiket akarnánk megvadítani? - kérdeztem és egy csókért ,,nyúltam”.
- Nem tudom. De nem is érdekel. Engem csak az érdekel, hogy te itt vagy nekem – mondta és majdnem visszahúzott.
- Mennem kell. Nem szeretném lekésni a gépet.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, amikor odaértél. És mindennap felhívsz.
- Ígérem – mondtam és egy búcsúpusziért hajoltam, amit meg is kaptam.
- Már most hiányzol – mondta és felkapta a bőröndömet.
- Köszi. Te is nekem.
Levitte a cuccom és betette a kocsiba. Én pedig bezártam a házat. Öt napra elmegyek. Tengerpart… Homok… Víz… Egy álmom válik valóra, de addig még előttem áll a hosszú út.
Egy ideig kocsival mentem, de azt letettem a repülőtéren.
Aztán a repülőre megvettem a jegyemet s vártam, hogy mikor mondják be a felszállást.
Egy fél óráig kellett várnom. A felszállás már zökkenő mentes volt.
Elfoglaltam a helyem. Az ülés kényelmes volt és puha.

Előző fejezet

Következő fejezet