4. fejezet | Love is forever?

4. fejezet



Reggel fájt egy kicsit a szemem, de ezen már meg sem lepődtem. Hisz az egész éjszakát végig sírtam. Emmett... Harcolni fogok érte. Vagy csak elmondom neki, hogy szeretem. És akkor legalább tudni fogja.
Felvettem egy fekete-fehér, pántos ruhát és egy fekete bolerót.
Gondolkoztam, hogy a ruha alá felveszem a cicanadrágom, de úgy döntöttem hanyagolható. Úgyse megyek sehova. Csak a suliba és pasi fogáson leszek. Ha Emmettnek lesz barátnője, akkor én sem akarok lemaradni. Vagyis, ha Emmett semmibe veszi majd a beismerésemet, akkor kell szereznem egy pasit… De nekem Emmett az igazi, vagy csak beképzelem. Majd eldől.

A suli parkolójában állt egy sárga Porsche. Alice. Szóval elhozta bemutatni az ő ,,csodáját”. Egész szép, de nekem akkor is marad az én autóm a favorit.
- Hello, Cherry! - integetett a kocsi mellől Alice.
- Szia, Alice! Szép autó – mondtam neki, majd megöleltük egymást. Majd jött Emmett és ő is átölelt.
Direkt csinálta, csak hogy még jobban fájjon a szívem? Vagy csak egy baráti gesztus? Biztos az utóbbi.
- Hello! - Emmett nagyon vidám volt, fülig ért a szája. Most irigyeltem.
- Szia! - Nem igazán akaródzott kibújni az öleléséből.
- De ki vagy öltözve – mondta és pörgetett rajtam egyet.
- Ez csak egy ruha. Amit Alice választott a múltkor – mondtam én is mosolyogva.
- Alice… - gondolkozott el. – Szép vagy – mondta, mire én elpirultam.
- Köszi.
Bementünk a suliba és vártuk, hogy az óráknak vége legyen, pedig még csak akkor kezdődött el. A szünetekben arról lehetet hallani, hogy Emmett el fog hívni egy lányt, de hogy hova és miért, azt senki sem tudta… Senki, csak én, hisz én adtam neki az ötletet. De az érdekes volt számomra, hogy senki sem tudja, hogy ki az… Még én sem.
Az órák előtt a lányok sorjában kaptak egy papírt. Én is kaptam egy papírt:
,,Ezt a levelet azért kapja meg mindegyik lány ebből az osztályból, mert azt akarom, hogy a sors döntse el, hogy ki az igazi. Tudom, hülyeségnek hangzik, de a kishúgom… Így végül arra jutottam, hogy leveleket küldök Nektek és majd a sors (mint már előbb írtam) eldönti. A papír cédulák lényege, hogy csak egyetlen egy papírra van az írva, hogy nyertes (tudom, ironikusan hangzik, de…). Akinek az van beleírva, hogy nyertes, azt várom a suli után a kishúgom Porsche-ja előtt.”
Kinyitottam és az a szó állt benne, hogy:
,,Nyertes!!!”
Én vagyok a nyertes? Szóval a sors az így akarta, hát nem hiába sírtam végig az éjszakát? Emmett viszont lehet, hogy nem fog elfogadni és… Ebbe még belegondolni is rossz. Inkább pozitívan gondolkozom. Suli után randim lesz Emmett Cullennel.
De én már nem értek semmit. Akkor miért kérdezte, hogy hogyan mondanám el egy lánynak (esetemben fiúnak), hogy szeretem? Mondjuk én csak a helyszínt mondtam el, a többit rá bíztam. Aztán ma olyan vidám volt, hogy a tervét véghezviheti, de nem biztos, hogy velem képzelte el. És Alice-nek mi köze van ehhez az egészhez?
Kérdések tömkelege tornyosult az agyamban, még olyan helyeken is, amelyekről nem is tudtam, hogy van. Mintha egy felhőben lennék, de félő, hogy leesek.
Már vártam, hogy mit szól Emmett.
Matek szünet előtt Alice jött oda hozzám. Nagyon vidám volt. Én meg próbáltam leplezni, hogy nyertem, míg a többiek azt, hogy nem nyertek. Nincs is jobb, mint nyerni egy randit Emmett-tel.
- Hello, csajszi! Mizu?
- Semmi, de te miért vagy ilyen vidám? - kérdeztem gyanakvón.
- Semmi, csak az, amit Emmett kitalált. Az én bátyuskám nem komplett. De ha neki ez jó, akkor nem szólok bele.
- De téged is bele írt – mondtam, miközben leültünk egy padra a folyóson.
- Szuper – mondta Alice kicsit dühösen, de aztán átváltott ismét vidámra. – És neked mi volt bele írva? Itt mindenki titkolódzik, hogy mi volt bele írva.
- Persze, mert az rém ciki, ha kiderül, hogy az egyik nem nyert és akkor a másik felvághat, hogy neki nyertes volt írva. És én sem mondom el.
- Ne légy már ilyen – vetette be a bociszemeket.
- Alice. Majd megtudod suli után, hogy ki a szerencsés nyertes – mondtam Alicenek.
- Oké – mondta majd nyomott egy puszit az arcomra és elment.
- Szia! - integettem neki, ő pedig visszaintett.
Bementem órára. Geometriát vettünk. Az volt a kedvencem.

A suli után mindenki tíz méteres távolságból figyelte, hogy ki a szerencsés nyertes. Nem voltam hülye, hogy oda menjek. Ezért csak átvágtam a tömeg előtt, hogy ne keljen senkit se kerülgetnem. Mindenki azt hitte, hogy én vagyok a nyertes, ami igaz is volt, de nem mentem oda a kocsihoz. Lehajtott fejjel mentem végig, de egy pontnál felpillantottam és Emmett szemébe néztem. Majd megint lehajtottam a fejemet és tovább mentem. A végén megismételtem az előző felnézésemet. Alice valamit magyarázott Emmettnek, de hogy mi volt az, azt nem hallottam.
Egyenesen a kocsimhoz mentem és betettem a táskám a csomagtartóba. Valaki hátulról hozzáért a vállamhoz.
Ijedtembe hátranéztem.
- Emmett – a név csak halkan jött ki a számon.
- Cherry. – Elkezdett kutatni a zsebemben. Hagytam neki. Amit keresett, az nem ott volt.
- Ezt keresed? - kérdeztem és elővettem a boleróm rejtett zsebéből a papírt. Átadtam neki. Elolvasta.
- Te… Te vagy az. Miért nem jöttél oda? - kérdezte és mélyen a szemembe nézett.
- Én csak nem akartam egy közönséges ribanc lenni, aki odamegy és elkezd beszélgetni, aztán ki tudja meddig követnek. Így meg, csak azt látják, hogy veszekszünk és nem fognak követni – mondtam el a tervemet.
- Ravasz vagy. És sohase leszel közönséges ribanc – mondta, de a távolságot tartotta, hogy azt higgyék, veszekszünk.
- Erre örökre emlékezned kell – mosolyodtam el.
- Oké. Gyere! - húzott magával az erdőn keresztül.
Mintha már ismerte volna az utat úgy mentünk. Bár… Biztos ismerte.
Egy rétre mentünk. A rét mellett egy patak csobogott. A fűben virágok nyíltak és terítették be a területet. Aztán felfedeztem egy pokrócot. Volt rajta egy csokor vörös rózsa. Emmett odament érte és átadta nekem.
- Alice javasolta – mondta miközben én beleszagoltam a csokorba.
Édes illata volt, de korántsem volt olyan édes, mint Emmeté. Valószínűleg észrevette, hogy elgondolkoztam, mert édesen elmosolyodott.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi – mondta és leültünk a pokrócra.
- Milyen szép ez a hely – mondtam és még csodáltam egy kicsit a természetet.
- Igen. Mit szólnál ahhoz, hogy holnap elviszlek vacsizni és bemutatlak a családomnak. Hivatalosan, mint a barátnőmet.
- Ezt vegyem egy randi meghívásnak? - kérdeztem kacéran.
- Határozottan. Kicsit jobban megismerkedünk a vacsi közben. És Esme is nagyon hiányol már.
- Elfogadom a meghívást. – Még ültünk egy darabig, aztán felálltam és a vízparthoz mentem.
Belelógattam a lábam a vízbe. Kellemesen langyos volt. Valaki óvatosan átölelt hátulról, de még tartózkodó volt.
- Nem félek tőled – súgtam a fülébe.
- Tudom – mondta és megpuszilta a homlokom. A szemeim az övét nézték, ő pedig a tájat nézte. Féltem kimondani azt a szót, hogy szeretlek, de egész nap arra gondoltam, hogy kimondom. Most mégis nehezemre esett.
– Szeretlek – nézett a szemembe és figyelte a reakciómat. Megfordultam, hogy szembe legyek vele.
- Én is szeretlek – mondtam neki és gyönyörű szemét néztem miközben átölelt. Beszívtam édes illatát.
- Menjünk haza – szakította meg az ölelést. Még egy utolsót szippantottam az illatából.
- Mehetünk – mondtam boldogan. Kézen fogva mentünk az autóig.
Ő vezetett. Hazavitt és megnyugtatott, hogy Alice majd hazaviszi.
- Jó éjt! - köszöntem el tőle.
- Jó éjt! - köszönt ő is el, majd bementem és lassan becsuktam az ajtót.
Egy kis ideig az ajtónak támaszkodva álltam, majd felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Boldogan, mert engem szeret.

Előző fejezet

Következő fejezet