16. fejezet | Love is forever?

16. fejezet

Utálom, hogy soha nem lehet egy nyugis napom. Reggel, amikor felkeltem még nem volt semmi bajom. Most meg egy hidegborogatással a fejemen ülök a kanapén. Emmett mellettem ül és engem figyel.
- Emmett, menj suliba. Még a végén az hiányozna, hogy miattam hiányozz. Megleszek itthon egyedül. – próbáltam győzködni Emmettet, de nem sikerült.
- Cherry, nem hagylak itthon egyedül. Beteg vagy.
- Csak fáj a fejem. – mondtam és a következő pillanatban a keze már a homlokomon volt.
- Neked forró a homlokod. – állapította meg, majd adott egy hosszú, aggodalmakkal teli csókot. – És az ajkad is. Nem vagy lázas?
- Emmett. És ha lázas vagyok, mit csinálsz?- kérdeztem és szemeim erőtlenül lecsukódtak.
Éles fény villant a szemembe. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy ez biztosan valami orvosi ketyere. Carlisle elmosolyodott az arcom láttán. Már sokkal jobban éreztem magam és reméltem, hogy Emmett nem vitt be rögtön a kórházba.
- Hogy vagy?- kérdezte Carlisle, mint egy orvos.
- Jól. Már nem is fáj a fejem és fáradtnak sem érzem magam. – mondtam vigyorogva.
- Két lehetőség van. Az egyik az, hogy ez csak a stressztől volt. A másik az, hogy a gyógyszerek, amiket a negyvenfokos lázadra adtam beváltak. Te melyikre tippelsz?
- Hát… A stresszt és a lázat nem lehetne összetenni?
- Végülis. Lehet, hogy a stressz miatt fájt a fejed. A lázad meg Lehet, hogy megfáztál.
- Lehet, bár se orrhangom nincs, se nem folyik az orrom.
- Ez igaz, de akkor be kell ismerned, hogy beteg vagy.
- Nem!- kezdtem heves tiltakozásba.
Emmett jött be az ajtón és ült le mellém. Engem nézett.
- Hogy vagy?- kérdezte.
- Jól. De te miért nem vagy suliban?
- Nem hagytalak ott és látod? Szerencséd volt. Én mondtam, hogy lázas vagy.
- Én meg azt, hogy menj suliba. – a szemébe fájdalmat véltem felfedezni. Megbántottam.
Kiment szó nélkül a szobából.
- Megbántottam. – sóhajtottam egyet és Carlislera néztem.
- Igen. Megy oda hozzá és mond el neki, hogy nem úgy gondoltad. – bíztatott Carlisle.
Még megmondta, hogy hol van Emmett, majd bezárta az ajtót.
Felmentem a lépcsőn és közben azon gondolkoztam, hogy vajon mit fogok mondani Emmettnek. A másodpercek óráknak tűntek és a lépéseim egy csigáéval versenyeztek. Végre elértem Emmett szobájának az ajtaját. Bekopogtam rajta. Az ajtó kinyílt és Emmett behívott.
Hozzábújtam a mellkasához és elkezdtem sírni.
- Emmett én nem úgy értettem. Szeretem, ha velem vagy, de az iskola az fontos.
- De nem annak, aki már többször végigjárta.
- Nem baj. Bocsáss meg. – zokogtam, még mindig a mellkasába fúrva a fejem.
Emmett felemelte a fejem és letörölte róla a könnycseppeket. Mélyen a szemembe nézett.
Ajkai az enyémhez közelítettek. Amikor egymásba forrtak képtelen voltam ellenállni. Már csak azt érzetem, hogy se rajta nincs póló, se rajtam. Egy szál farmerban és melltartóban csókolództam életem szerelmével. Kezem izmos hasán vándorolt. Az ő kezei lejjebb vándoroltak és megmarkolták a fenekem. Emmett már kikapcsolta volna a melltartómat, amikor egy nyikordulásra lettünk figyelmesek. Emmett abbahagyta a csókunkat és az ajtóban álló Alicet nézte dühösen.
- Ööö, erre mondjuk úgy, hogy nem számítottam. – mondta Alice döbbenten. Aztán eltűnt.
Emmett gyorsan rám adta a pólóm, majd ő is felvett egy másik pólót. Leültem az ágyként funkcionáló kanapéra és magam elé bámultam. Majdnem megtörtént… De a majdnem szó az ott villogott a fejembe, a gondolataimba. Azon gondolkoztam, hogy késznek éreztem-e magam rá. Emmett leült mellém. Ő engem nézett.
- Sajnálom. Elég hülyén jött ki a helyzet. – mondta idegesen Emmett.
- Alice nem tudta, hogy mi…
- Hogy mi éppen arra készülünk. – fejezte be a mondatomat Emmett.
- Igen. – mondtam és Emmettre néztem.
- A sors nem ezt akarja. Először időt kérsz, majd amikor késznek érzed rá magad az idegesítő húgod meglát.
- Alice nem tehetett róla, hacsak nem látta.
- Lehet, hogy látta és azért jött. – mondta Emmett. – Lehet, hogy látott valamit, amit utána megbántunk volna.
- Lehet. – mondtam elhaló hangon.
Emmett hátrafeküdt én pedig a hasára feküdtem és úgy vizsgáltam a plafont. Emmett régi szokásához híven megint a hasamat kezdte el simogatni. Bevallom, hogy kutattam időközben ez után, hogy miért simogatja a hasam. A válasz több féle lehetett. A nekem legszembetűnőbb az, az volt, hogy a párok egyik fele így jelzi a másiknak, hogy szeretne családot alapítani.
Megértettem Emmettet, hisz Rosalienek nem lehetett gyereke és azt hittem, hogy nekem igen, de csalódnia kellett.
- Te családtól, amikor elmondtam, hogy nem lehet gyerekem?- kérdeztem és fejemet oldalra döntöttem, hogy pontosan lássam az arcát.
- Talán. De aztán rájöttem, hogy te mindennél fontosabb vagy. De azt se bántam volna, ha egy-két gyerek futkározik a közös házunk kertjében. De ez mind csak álom.
- Álom… - eszembe jutott a szőke hajú kislány az álmomból. – Egy szőke hajú kislány. – mondtam ki hangosan is az álmomban szereplő kislányt.
- Igen. És egy kisfiú, aki focizik és baseballozik.
- És talán még pár gyerek, de kettő is jó lenne. – mondtam, majd a képzeletbeli családunkról fantáziáltam.
Az idő átváltott csigalassúságból expressz vonatra. Mire észbe kaptunk már este volt és Emmett nem hagyta, hogy haza menjek. Így birtokba vettem a saját szobámat a Cullen-villába.
Út közben találkoztam Aliceszel és Jasperrel. Alice elnézet és elszégyellte magát. Lementem a földszintre, ahol csak egy vendégszoba volt, amit kialakítottak az én ottani szobámnak. Esme a szobám előtt ment el. Rámosolyogtam és bementem a szobámba. Esmét anyámként szerettem.
- Bejöhetek?- kérdezte suttogva.
- Persze. – mondtam és leültem az ágyra.
Esme leült mellém és csak átölelt. Teste hideg volt az ölelés viszont meleg. Egyedül nevelkedtem fel és most jó volt egy anya karjában kisírni a bánatom. Mert sírtam… Esme kedvesen csitítgatott és elringatott. Olyan voltam, mint egy kislány, akit az anyukája megvigasztal, és utána ágyba fekteti és betakargatja.
Esme betakart én pedig utolsószónak, mielőtt elaludtam volna csak annyit mondtam, hogy,, Anya!”.
Megpuszilta a homlokomat, majd csöndben távozott.
És álmomban láttam megint a kislányt.
,, Ki fogsz futni az időből. – mondta elhaló hangon. – Mami, én félek. Annyira félelmetes itt és jönnek a gonoszok. Ments meg minket. – hallottam még a kislány utolsó mondatát. Minket…”
A meleg verejtékcseppek a homlokomról úgy folytak le, mint a szakadó eső. Zihálva vettem levegőt.
Ki fogok futni az időből? Vajon, hogy értette a kislányom, hogy minket? És kik azok a gonoszok?
Legszívesebben visszaaludtam volna, csak, hogy megnyugtassam a lányom, hogy nem lesz semmi baj.
Esme jött be az ajtón és leült mellém. Talán ő volt az, akinek tényleg mindent elmondhattam. Legalábbis a megérzésem szerint.
- Mi a baj?- kérdezte és átölelt. Hangjában az anyai aggódás hallatszódott.
- Egy kislánnyal álmodtam. – mondtam és könnyeim utat törtek maguknak.
- Régebben én is álmodtam egy kislánnyal. Amikor teherbe estem azt hittem lányom lesz, de egy csodálatos fiam született. – itt egy kis szünetet hagyott és láttam az arcán, hogy ez egy fájdalmas emlék. – A fiam a születése után meghalt. Én akkor, úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek, de Carlisle megtalált miután leugrottam egy szikláról és átváltoztatott. Mivel nekem nem lehet, gyermekem szomorú vagyok, viszont itt van Edward, Bella, Alice, Jasper és Emmett és most már te is a családhoz tartozol.
- Köszönöm. – mondtam és megpusziltam.
Kimentünk a szobából és Alice hozott nekem egy tálcán reggelit. Leültem a kanapéra és elkezdtem enni. A tálcán még volt egy papír is amin ez állt: ,,SAJNÁLOM”. Ránéztem Alicere és bólintottam. Megértette, mert leült mellém és már a napot tervezgette. Mivel Carlisle írt igazolást így nem kell ma suliba mennem. Persze Emmett sem megy. Alice tervezgetésére nem nagyon figyeltem, csak akkor állt meg a szívem, amikor kiejtette azt a szót: Ma van Valentin-nap” és örömujjongásba kezdett.
Jasper, Emmett és Carlisle jöttek le a lépcsőn, kezükben egy-egy szál rózsával.
Mindenki odament a párjához és megölelte illetve megcsókolta azt. Egyre jobban kívántam Emmettet.

Előző fejezet

Következő fejezet