11. fejezet | Decision. Change. Love.

Száguldottam a föld felé. Csak a kicsiket sajnáltam. És Alicet, meg a családomat.
Szegény kicsik meg sem születhetnek az én hibámból.
A földre érkezés nem fájt annyira, mintha egy matracra érkeztem volna, ami kicsit kemény. A fejemet beütöttem, de egy csontomat se éreztem töröttnek.
A fejem viszont vérzett. Éreztem, ahogy a nedvesség elúsztatja a pólóm. Ott feküdtem mozdulatlanul és vártam a véget.
Elvesztettem az eszméletem. És csak néhány szót hallottam.
- Megpróbáltam… Szerintem sik…
- Cher… Hallasz?
Valaki felvett a karjaiba és úgy vitt. Résnyire kinyitottam a szemem és láttam Emm arcán, hogy, ha tudna, már sírna.
- Bocsáss meg! Kérlek. – csak halk suttogás volt, ami kijött a torkomból.
- Megbocsátok, de most pihenj. – adott egy csókot a szememre.
Miután becsuktam a szemem, elaludtam.

A fejem még mindig fájt egy kicsit, de már nem annyira. Már ébren voltam, de a szemem még nem nyitottam ki.
- Lemondjuk az esküvőt. – mondta Alice szomorúan.
- Ne!- mondtam halkan. – Ha kell suttogva is elmondom az esküt és mindent, de az esküvőt tartsuk meg. – még mindig csak suttogva tudtam beszélni, de a vámpírfül segítségével nem okozott a bent lévőknek megfejteni, hogy mit mondtam.
- Cher. – Emmett megfogta a kezem, mire én kinyitottam a szemem.
- Emmett szeretném megtartani az esküvőt, bármi áron.
- Én is, de még túl beteg vagy.
- Nem vagyok beteg. Már sokkal jobban vagyok. – felültem az ágyon, és körül néztem. – Alice megszegtük a fogadást. – mondtam lemondón.
- Nem baj.
Esme nem volt benn a kórteremben és elkezdtem a tekintetemmel kint keresni.
- Hol… hol van Esme?- kérdeztem, már kicsit hangosabban.
- Esme kint vár. Megrázták az események. – mondta Alice. – Jasper, pedig kint van vele. Próbálja megnyugtatni.
- Hívjátok be!- kértem és egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából.
- Rendben. – mondta Alice és már az ajtónál is volt. Valamit mondott, majd az ajtón Esme lépett be.
- Hagyatok kettesben minket, kérlek!- mondtam és néztem, ahogy Esme lehajtott fejjel közelebb jön az ágyamhoz.
Emmett és Alice kimentek a szobából. Esme leült a székre, ami az ágy mellett helyezkedett el, de fejét még mindig nem emelte fel.
- Sajnálom. – mondta halkan.
- Esme, te nem tehetsz semmiről.
- De velem beszéltél utoljára és…
- Ugyan már.
- És a hegy?
- Csak szaladtam, nem tudtam merre megyek.
- Annyira hasonlítasz az egy rokonomra. Olyan vagy, mint ő. És képzeld neki volt egy férje, akit Frank Winkinsnek hívtak.
- Winkins? Esme. Az én nagymamám volt Winkins nagyi. A férje Frank Winkins volt. És Frank hymon volt.
- Ez meglepett. Szóval akkor mi rokonok vagyunk. Lehet, hogy újra házasodott Frank.
- Biztosan. És akkor mi tényleg rokonok vagyunk. Fura.
- Az, remélem nem bánod.
- Nem.
Egy ideig csak néztük egymást, majd Esme felállt.
- Most hova mész?- ijedtem meg.
- Látogatód jön. Kettesbe hagylak titeket. Szia!
Esme kiment és helyette bejött Benjamin. Elfordítottam a fejem.
- Cherry, nem tudom, miért nem beszélsz velem.
- Benjamin, miért nem csináltál semmit, amikor Sharona életveszélybe volt?
- Én próbáltam. De Sharona blokkolt mindent. Nem tudom, hogy, hogy. Miért fontos neked Ő?
- Azért, mert az anyám volt. Hét éves voltam. Érted? Hét. És elvesztettem miattad az anyukám.
- Az anyukád? Sharona sosem említtette, hogy van egy lánya. Hét évig együtt voltunk.
- Te vagy az apám. Azt mondod, hogy szeretted anyut?
- Igen. Elfogadtam, hogy ő egy hymon. Én voltam a legboldogabb, amikor kiderült, hogy gyereket vár, persze az véletlen volt…
- Sajnálom, hogy letámadtalak.
- Semmi baj. Most már értem.
- Jobb, ha tudod, hogy férjhez megyek.
- Emmett boldogan elmesélte. De ugye nem tudod, hogy milyen nap van?
- Nem. Miért milyen nap van?
- Kedd.
- Kedd?- az, azt jelenti, hogy holnap eskü… esküvő.
- Alice le akarta mondani…
- Meg lesz tartva.
- Örülök.
- Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz. – mondtam, amikor már az ajtónál volt és nyitotta ki azt.
- Hogy mi?
- Igen, jól hallottad. Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz.
- Ez… ez megtisztelő. Örömmel kísérlek holnap az oltárhoz.
- Köszönöm. – mondtam, majd kiment.
Emmett jött be. Én pedig nem bírtam tovább és felálltam az ágyból és Emm karjaiba ugrottam.
Boldogan csókolt meg. Alice látta, de nem szólt semmit.
Emmett a karjaiban vitt ki, majd letett.
Hazafelé Carlisle vezetett, mert lejárt a műszakja. Emmett karjaiban elaludtam.

Másnap reggel Alice már az ágyon fekve várta, hogy felébredjek. Mikor kinyitottam a szemem, megijedtem egy kicsit, hogy mit keres az ágyban Alice.
Alice felpattant és magával húzott.
- Gyerünk, nem érünk rá! Még egy csomó fontos dolgunk van.

Előző fejezet

Következő fejezet