Bejegyzések

My Life címkéjű bejegyzések megjelenítése
"Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod."

Fodor Ákos: Hasadó anyag
metaoptika
Kint feljönnek a csillagok,
bent bekuckózva olvasol.

Az én életem a regények, novellák, olvasmányok és a személyes történetek által lesz teljes – és ezeket megosztom veled is. Térj vissza bármikor, én itt leszek.
Stella L. Brandy

6. fejezet | My Life


Dominice kerülte a társaságom és ez zavart. Amikor meglátott mindig felment a szobájába. Dominicet is befogadták Cullenék. Egy részem boldog volt, hogy az, akire mindig számíthattam itt van. A másik viszont nem volt boldog, mert nem is láttam, már napok óta.
Mintha ez a ház a börtönöm lenne, és senki se venne észre. Léna jól érezte itt magát, de nekem szükségem volt egy kis szabadtérre.
-          Menj és sétálj egyet. – mondta Edward. – De a határt ne lépd át!
-          Oké.
Erre volt szükségem. Egy kis friss levegő.  Futottam egy kicsit, majd fáradtan egy fa tövébe leültem és néztem a tájat. Közel voltam a határhoz, nagyon közel.
A homokszín bundájú farkas leült mellém, a határ másik oldalán. Éreztem forró leheletét a karomon.
-          Szép napunk van!
Egy halk vakkantást hallatott, amiből arra következtettem, hogy ő is egyetért.
-          Kellett egy kis friss levegő. És te, miért vagy itt?
Szemeit az enyémbe fúrta. Megpróbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhat, de hirtelen felpattant és egy morgás kíséretében elszaladt.
Csalódottan néztem utána. Felálltam és vissza akartam sétálni a házhoz, de Dominice dühös alakjával találtam szembe magam. Hirtelen nem kaptam levegőt.
-          Te követtél engem?
-          Edward hallotta a korcs gondolatait. Ezért jöttem, gyere haza. – ragadta meg a csuklóm.
-          Miért? Szeretek itt lenni. Ha ez nem tetszik neked, akkor el lehet menni. Senki se kért meg rá, hogy ide gyere utánam. Arra meg főleg senki se kért, hogy még parancsolgass is nekem.
-          Nem szeretném, ha a korcsokkal barátkoznál, ezt igazán megérthetnéd. Ők az ellenségeink.
-          Pedig úgy tűnik, hogy az a farkas jobban megért, mint te.
Dominice még jobban elkomorult és nem volt hajlandó rám nézni.
Követtem.
-          Miért kerülsz?- kérdeztem, mielőtt beléptünk volna a házba.
-          Nem jó ez így. Ellie, én elmegyek.
-          Miattam?- csordultak ki a könnycseppek a szememből.
-          Nem akarom, hogy szenvedj, vagy, hogy hamis érzelmekben élj. Majd meglátogatlak, de én nem tudok itt maradni.
-          Nem érzel irántam úgy, mint én irántad?
-          Én… máshogy érzek irántad.
Lehet, hogy öreg volt, de akkor is. Mit érez irántam? Barátságot? Én meg hülyét csinálok magamból. Jellemző rám.
Lehajtott fejjel mentem be a házba. Lassan felsétáltam a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Ennyit arról, hogy lehetek szerelmes. Jobban mondva, lehetek szerelmes, csak belém nem lesznek azok. Pedig annyira csúnya nem vagyok. De lehet, hogy a férfiakat taszítom. Keserűen felnevettem.
-          Pedig te nem is vagy vámpír, akinek kilencvenöt évet kellett várnia a feleségére. – hallottam meg az ajtóm előtt Edward hangját.
-          Nem szép dolog hallgatózni. És, ahogy most nézem, leszek, én kilencvenöt éves mire befut a nagy Ő. – mondtam normálhangon, de tudtam, hogy Edward még ezt is hallja.
Kinyitottam az ajtót és beinvitáltam Edwardot.
Edward leült az ágy szélére. Becsuktam az ajtót és leültem mellé.
-          Nem vagy csúnya. Csak éppenséggel egy olyan családot fogtál ki, amelyikben mindenki házas. De, ahogy elnézem Emmett gondolatait…
-          Látod? A nagy Ő sehol sincs.
-          Dominice, nem is volt hozzád való!
-          Csak egy tinédzser összezavarodott érzései. Jasper, hogy van? Nem láttam már egy ideje.
-          Jól van, csak még a hátad miatt egy kicsit fáj a feje.
-          Nagyon sajnálom.
-          Mit? Nem a te hibád.
Edward olyan kedves volt velem. Meg sem érdemeltem.
-          Te tudod, hogy mit gondol rólam Dominice?- kérdeztem, mire megfagyott.
-          Igen. – sziszegte a fogai között. Valamit tudott, és engem idegesített, hogy nem mondja el.
Edward felállt és kisétált a szobából. Magamra maradtam. Rácsaptam a combomra. Akkor most menjünk le és derítsünk ki mindent.
Határozottan mentem le a lépcsőn. Edward komoran nézett fel rám. Hálás voltam neki, mert a családot azért összehívta.
Kihúzta a széket az asztalnál, majd betolt és ő is leült.
-          Nem tudom, mi értelme van összehívni a családot. – mondta Dominice.
-          Sok. Kezdjük azzal, hogy te miért kerülsz engem?
-          Én, nem kerüllek. Csak nem szeretnék benned hamis érzéseket felkelteni.
-          Tudom-tudom, te máshogy érzel irántam. – ismételtem meg azt, mait ő mondott nekem.
-          Ha tudod, akkor miért kérdezed?
-          Mit érzel irántam?- vártam a választ. A feszültség kézzel fogható volt.
-          Én… - még mielőtt bármit mondhatott volna az ajtó kicsapódott.
-          Mit keresett a határ közelében? Majdnem átlépte a határt. – jött be az ebédlőbe egy férfi jött be.
-          Sam! Ellie nem lépte át a határt. Akkor, hát miért jöttél?- állt fel az asztalfőtől Carlisle.
-          Tényleg létezik. – nézett rám. – Seth gondolatai csak körülötte forognak, már azt hittük, hogy csak kitalálta és a gondolataiban átlépte a határt.
-          Egy gondolat alapján vádaskodtok?- néztem rá értetlenül.
Edward rácsapott az asztalra.
-          Bocsánat, Esme! Nem akarom tönkretenni. – kért bocsánatot fogadott anyánktól.
-          Fiam! Mi a baj?
-          Seth bevésődött. – mondta és rám nézett. Azt se tudom, hogy mi az a bevésődés, miért nézel rám?- Megtalált a nagy Ő. – segített ki.
-          Egy farkas a nagy Ő-m?
-          Alakváltó.
-          De még nem is láttam, mint ember.
-          A bevésődés bármikor megtörténhet.
-          De ő félig vámpír, nem lépheti át a határt. – mondta ellenszenvesen Sam.
-          A bevésődés ellen nem tudsz mit tenni. – ellenkezett Edward. – Ha, pedig nem találkoznak, akkor szenvedni fognak.
-          Ez képtelenség!
Kezdtem elveszíteni a fonalat. Már, majdnem – de csak majdnem – elfelejtettem, hogy miért ült össze a család.
Megvártam, míg Sam és Carlisle megbeszélik, hogy én – de csak én – átléphetem a határt. És, hogy Sam hazamenjen.
Ránéztem Dominicere, aki reménykedett abban, hogy elfelejtettem, hogy miről beszéltünk.
-          Szóval, mit is érzel irántam?- kérdeztem. Dominice rápillantott Edwardra. Edward idegesen bólintott.
-          Én lányomként szeretlek. – mondta Dominice. Ez volt a nagy titok? Hogy nem szerelmes belém, hanem a lányaként tekint rám? Ugyan már, hiszen majdnem ő nevelt fel.
-          Úgy látom nem fogtad fel. – rázta meg a fejét Dominice.
Csak néztem rá, aztán Edwardra.
-          Elizabeth? Elizabeth!- szólongattak, de én már nem hallottam. Csak néztem Edwardot és megértettem.
Nem az anyja reinkarnációja vagyok. Hanem valaki, sokkal közelebbről.
Már csak azt vártam, hogy Edward kimondja.
-          Ellie, kérlek! Ne kínozz. Amikor azt kéred, mondjam ki…
-          Te nem szeretsz engem?- kérdeztem sírós hangon.
-          Nem erről van szó. Csak, az a kislány, akit kerestem, aki a testvérem, most itt ül mellettem. Hagyd, hogy megszokjam.
Magához ölelt. Dominice az apám…
Már csak a saját sírásomat hallottam, és Edward halk altatódúdolását.

Előző fejezet

5. fejezet | My Life


,, Új téma. Ma lesz a nagysikerű Vámpírok bálja színházi előadás utolsó fellépése. Milyen kár, pedig még megnéztem volna párszor.
Ti, hogy vagytok vele? És szerintetek milyenek a vámpírok?”

(Egy blog bejegyzéséből)

Alice várta a reakciómat. Meg volt róla győződve, hogy Dominicenek és nekem közös jövőnk lesz.
Megrántottam a vállam és tovább mentem, hogy végre elérjem a konyhát. A hátam már jobb volt, de a hirtelen mozdulatoknál még éreztem, hogy belenyilall. És egy kicsit lassabban is mozogtam. A mai reggel viszont egy kész ínszenvedés volt. Sikeresen elaludtam hátam, ami évente, ha egyszer megtörténik.
-          Szia! Hogy aludtál?- kérdezte kedvesen Esme és elém tolta a nagy halom palacsintát.
-          Jól… Hm, ez finom. – kóstoltam meg a palacsintát.
-          Örülök, hogy ízlik. És a hátad, hogy van?
-          Jól. Köszöni szépen.
-          Most megyek. Léna már biztosan éhes. – örömmel néztem, ahogy Esme anyáskodik a húgom felett.
Szépen, lassan megettem a palacsintát. Alice végig figyelt, aztán csak úgy elment. Egy kicsit furcsállottam, aztán megértettem, hogy miért ment el.
-          Hogy vagy?- ült le mellém Dominice.
-          Jobban. Tudod a hátam még nem tökéletes és este még el is aludtam…
-          Értem. Kedves ez a család. Jól választottál. Csak az zavar, hogy nem tudom kitörölni ezeket, a szörnyűségeket. Bella nem engedi.
-          Nem szeretném őket elfelejteni. Kellenek az emlékek. Nélkülük olyan üres vagyok.
-          Menjünk, sétáljunk egyet.
Dominice lassan sétált. Némán hallatunk egymás mellett.
Nap néha előbújt a fák közül és olyankor Dominice bőre, mint ezer gyémánt ragyogni kezdett.
Muszáj volt megérintenem, hogy igazi-e. Először szégyenlősen, majd felbátorodva simítottam végig a karján.
Nevetve a karjába kapott. Átkaroltam a nyakát, nehogy leessek. Körbe-körbe forgott velem. Elvesztem a szemében.
Közelebb hajoltam hozzá és ajkamat az ajkára helyeztem. Éppen csak egy picit ért össze, mert Dominice finoman eltolt magától.
Értetlenül néztem rá, amikor letett a földre.
-          Ezt nem szabad.
-          Miért? Nem szegünk meg semmilyen szabályt.
Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Megpróbált eltolni magától, de nem hagytam magam. Nagy nehezen eltolt magától és mereven maga elé nézett.
-          Még nem léptük át a határt. – mondta feszülten.
-          Kihez beszélsz?- fordultam hátra.
Egy homokbarna bundájú farkas nézett ránk. Akkora volt, mint egy medve. Tettem egy tétova lépést hozzá, de Dominice megfogott a karomnál fogva, mire a farkas rámorgott.
Sosem találkoztam még alakváltókkal. Az előttem álló példány gyönyörű volt. Szerettem volna megérinteni a bundáját, hogy olyan puha-e, mint amilyennek kinéz.
Dominice a karomnál fogva húzott vissza a Cullen házhoz. A farkas még sokáig utánunk nézett, majd befutott az erdő másik végébe.
Nem haragudtam a farkasra, mert megszakított Dominice-al. Dominice viszont dühös volt. Nem tudom, hogy rám, vagy a farkasra, de az eddigi aranybarna szeme most koromfeketében pompázott.
-          Most haragszol?
-          Miért haragudnék? Te nem tettél semmi rosszat, csak majdnem átlépted a határt. Az a korcs… Ha megtudom, hogy figyel, akkor kitekerem a nyakát.
-          Az nem lenne jó, mert akkor háború lenne. – jött le a lépcsőn Edward.
-          Nem gondoltam komolyan. Most menj és pihenj le!- fordult felém Dominice.
-          Nem vagy az apám! Azt csinálok, amit akarok, és amikor akarom.
-          Azt mondtam menj fel és pihenj le!- parancsolt rám, ellentmondást nem tűrőn.
-          Megyek. – mondtam morcosan.
Szuper. Egy újabb ember – vámpír -, aki nekem akar parancsolgatni. De a sarkamra fogok állni.
Berontottam Esme és Carlisle szobájába. Esme éppen Lénát etette. A kishúgom rám tekintett, majd visszafordult Esmehez, hogy kérjen még kaját, de a cumisüvegből kifogyott a tej és Esme nem tudott adni, erre a testvérem morcosan nézett rá. Mosolyogtam ezen a szituáción.
-          Le se tagadhatnád, hogy…
-          Hogy a testvérem. Elrontottam, igaz?- kérdeztem nevetve.
-          Nem rontottad el. Csak, ha ő is olyan akaratos lesz, de erre kicsi az esély.
-          Csak akkor akaratos, ha kajáról van szó.
-          Miért jöttél? Gyere, ülj le.
-          Köszönöm. – leültem mellé. – Én nem bírom, ha parancsolgatnak nekem. És most Dominice is azt teszi. Pedig az a farkas csak körülnézett. Dominice nagyon felfújta az ügyet.
-          Tudod, hogy nagyon szeret. Fogadd el. A férfiak szeretik, ha erősebbeknek látják, mint a nőt. – mondta mosolyogva Emse.
-          De én akkor sem leszek egy törékeny nő, akinek mindenki parancsolgathat.
-          Nem is kell annak lenned. De Dominice nem mostani fiatalember. Ezt meg kell értened… És a farkasokat meg megértem. Tudod, az ősi ellenségeinkkel nem éppen a legjobb barátkozni.
-          Sejtettem.
Esme befektette a bölcsőbe a húgom. Felálltam az ágyról és kisétáltam a szobából. A hátam még mindig nem bírja, ha túl sokáig van megerőltetve.
-          Jól vagy?- kicsit megijedtem a hirtelen kérdéstől, de odafordultam és válaszoltam.
-          Igen. Milyen volt a napod?
-          Szokványos. Még mindig fáj a hátad?- kérdezte aggódva Carlisle.
-          Nem! – vészes. – Csak néha, amikor hirtelen mozdulok, akkor nyilall bele.
-          Pihenj le, mindjárt megyek és megnézem.
Még egy vámpír… De Carlisle a nevelőapám és nem valaki, aki csak úgy parancsolgat.
Leültem az ágyamra, de utána csak eldőltem. Az erőm eddig bírta. Egésznap próbáltam semmibe venni a hátamat, de most – így nap végére – kifogott rajtam. Tudtam mozgatni a lábaimat, megnyugodtam.
-          Jól vagy?- kérdezte Carlisle és becsukta maga mögött az ajtót, bár ennek semmi értelme se volt. Mindenki hallotta, hogy miről beszélünk.
-          Igen, csak, talán nem kellett volna még túráznom.
-          Megerőltetted magad. Hogy kényelmesebb, ha a hasadon, vagy, ha a hátadon fekszel?
-          Nem tudok megfordulni, így elég egyszerű a válasz.
-          Segítek.
Carlisle segített a hasamra fordulni. A hideg kezek picit hozzáérte a bőrömhöz, amikor Carlisle felhúzta a pólóm. A legfájdalmasabb pontra tette a kezét. Mire én belefojtottam a sikolyom a párnába. Szegény Jasper, ha ő is átérzi, amit én. Senkinek se kívánom ezt az érzést.
-          Elmozdult az egyik csigolyád. – állapította meg Carlisle.
-          Miért érzem úgy, hogy az nem jó?- emeltem fel a fejem a párnáról.
-          Ha nem mozdul tovább, akkor minden rendben lesz. Persze vissza kell rakni a helyére.
-          Az fáj. – mondtam és máris a legszörnyűbb kínokat éltem át.
-          Igen, talán adhatok egy kis morfiumot, de nem hiszem, hogy sokat segítene.
-          Bármit, Carlisle, bármit.
A hideg kezek eltűntek a hátamról, majd az arcom elé kerültek. Carlisle egyik kezében egy fecskendő volt.
Sosem bírtam a tűket, ha belém szúrták. Ellenkező esetben nem ájultam el, de, ha belém szúrtak egyet is…
Mikor felébredtem köpni-nyelni nem tudtam a fájdalomtól, ami eluralkodott rajtam. Olyan érzés volt, mintha a derekamnál lenne a tüdőm és épp kiköpni készültem volna.
-          Elmúlik. És a tüdőd a helyén van. – hallottam meg Edward hangját.
Még túl kába voltam, ahhoz, hogy kinyissam a szám, ezért egy egyszerűbb válaszadási módot használtam.
Mikor lesz már vége ennek a szörnyűségnek? Mikor járhatok iskolába?
-          Carlisle azt mondta, hogy pát nap múlva nem is fogod érezni a hátad. – gyorsan kijavította magát, mert riadtan felkaptam a fejem. – Mármint, a fájdalom a hátadban. És iskolába…, majd még eldől. Nem fogom azt mondani, hogy pihenj, de azért rád férne.
Lehunytam a szemem és aludtam. Vártam azt a könnyedséget, amit csak az álmaim tudtak adni – már, ha nem rémálomról volt szó.
Azt hittem, hogy egy virágos mezőről álmodni boldog, de aztán rá kellett jönnöm, nem alszom. De nem is voltam ott. Mintha csak a lelkem lenne ott, ami nagyon is kézzel fogható. De akkor Edwardot és a többi Cullent, miért nem látom? Még a végén Edwardnak lesz igaza, és a vámpíroknak nincsen lelkük.
De most felém sétált Dominice és egy másik fiú is. Fekete haja volt, és barna szeme. Teljesen megigézett.
És akkor rájöttem. Alice biztosan megfogta a kezem…

Előző fejezet Következő fejezet

4. fejezet | My Life


,,Kiderült, hogy Elizabethnek volt egy bűntársa. Viszont Elizabeth holtestét megtalálták a folyóban. Egy ismeretlen férfi holtesttel együtt.
Vége van. Mostmár senkinek se kell félnie, hogy valaki megtámadja az éjszaka közepén.”

(Forks-i napilap 4. oldal)

Lerohantam a lépcsőn. Előkerestem a mai újságot, hogy megbizonyosodjak arról, amit mondott…
Miután elolvastam, rémülten, de megnyugodva dobtam vissza az asztalra.
-          Én nem azért jöttem… Tényleg… Elizabeth!- hallottam meg a nevem.
A fenébe, elfelejtettem Edwardot.
Felrohantam a lépcsőn, a szobám ajtajáig. Az egész Cullen család gyanúsan végigmérte.
-          Bocsi, elfelejtettem Edward képességét.
-          Én viszont az enyémet nem, de itt képtelenség használni. Mintha valaki blokkolná…
-          Ki vagy te?
-          Dominice. Azért jöttem, hogy elmondjam Elizabethnek, hogy sikerült elhitetnem mindenkivel, hogy halott.
-          Igazat mond. De te miért is vagy ,,halott”?
-          Nem maradhattam ott, és ez jó ötletnek tűnt. Két legyet egy csapásra. Meg akartalak keresni, hogy jól vagy-e. Látom sikerült beilleszkedned. – nézett körül. – Igazán kedves család.
-          Dominice, kérlek!
-          Jól van, na. Szóval én csak ezért jöttem. – állt fel és indult el az ablak felé.
-          Képzeld, a húgom él. – mondtam boldogan, mire Dominice megmerevedett. – Dominice?
-          A húgod?- fordult vissza. – A húgod?
-          Te... te nem tudtál róla? Hiszen te mindenről tudsz.
-          Az anyád erről elfelejtett tájékoztatni. A húgod…
-          Senkinek nem mondhattam el. Azt mondta titok. Még apának se…
-          Akkor ezért… Meg fog találni. Én… Megkeresem.
-          Dominice, ne! Inkább azt mondd el, ki fog megtalálni.
-          Aki megölte a szüleidet. A csald volt barátja. De nekem miért nem mondta el, Anna? Hiszen én segíthettem volna… Ó!
-          Mi az?- kérdeztem idegesen. – Tudod miért nem mondta el? Én is hallani akarom.
-          Ezt nem lehet, majd amikor idősebb leszel.
Dominice eltűnt. Kiugrott az ablakon és eltűnt.
-          Vissza fog jönni. – mondta Alice. – Edward?
-          Elizabeth… Dominice… Az lehetetlen. Miért csalta volna meg?- mondta magának Edward.
-          Ki csalt meg kit?- kérdeztem.
-          Olyan, mintha újra élnénk a múltat. Az én múltamat. Amit mutattál emlékkép… Ott volt az anyám. És Dominice. És most a XXI. században újra van egy Elizabeth és egy Dominice.
-          Nem fogok összejönni a nagybátyámmal, ha erre gondolsz. – mondtam karba font kézzel.
-          És, ha kiderülne, hogy nem a nagybátyád? Hanem valaki a múltból, aki segített titeket, mert annyira hasonlítottál valakire, akit szeretett?
-          Ugyan már. Szerinted hasonlítok valakire?
-          Igazság szerint, igen. – fogta meg a kezem Edward. - Hasonlítasz az anyámra. Egyedül a hajad színe…
-          Reinkarnáció. – mondtam ki, amire gondolt. – Nem hiszem, hogy az anyukád reinkarnációja vagyok, akkor nem lennének emlékképeim, vagy valami a múltból?
-          Lehet, hogy a képességed azért van, mert így a múltat tudod megmutatni. Olyanokat is, amiket nem láthattam, mert nem voltam ott. Szerintem ez épeszű megoldás.
-          Van benne logika és igazság.
-          De?
-          Nincs de.
Igazából egyetlen emlékem sincs kiskoromból, de erre Dominice képessége is lehet a magyarázat.
-          Mi Dominice képessége?
-          Képes kitörölni az emlékezetet. A múltat. Mindent. Vissza is tudja adni, de én mások emlékeit kémlelve is boldog vagyok. Szeretek múltbeli családok után kutatni. De nehéz olyan embert találni, aki hisz nekem, nekem pedig meg kell érintenem valakit, hogy láthassam a múltat.
-          És a saját múltad után nem tudsz kutatni?- kérdezte Carlisle.
-          Nem, mert az önös érdek lenne, és azt blokkolja valami.

Vártuk, hogy Dominice visszatérjen. Edward anyjának a reinkarnációja. Erre nem is gondoltam, viszont Edward felnyitotta a szeme, a hasonlóságokra. Hálás voltam neki, hogy engedte, éljem az életem tovább, mintha semmit se tudtunk volna meg. Most egy tizenhét éves lány testében vagyok, és nem egy anyukáéban.
Vártam, hogy Dominice visszatérjen és elmondja, hogy ki ölte meg a családom. Volt egy tippem. Még régebben, amikor anyun nem látszott, hogy terhes egy Vittorio nevű férfi felkereste. Aznap anyu sírt előttem.
Vittorio volt? Akkor…
Istenem, én ezt mikor értem meg? Mától már Elizabeth Cullen vagyok. Talán meg kéne keresnem Dominicet.
Kiugrottam az ablakon. Az éj leple alatt osontam az erdőben.
-          Csak nem engem keresel?- kérdezte negédesen a hátam mögül egy férfi.
-          Nem. Nem magát keresem.
-          Kár, pedig én téged kereslek. Elizabeth. Hogy lehettél ilyen naiv, hogy azt hitted elmenekülhetsz?
-          Vittorio?
-          Talált. – egy hideg kéz tapadt a nyakamra.
-          Mit akar tőlem? Nem is ismerem magát.
-          Az apád átvert, ezért most megfizet. Az édes kicsi lánya halott lesz. Az enyémet meg visszaveszem. – elhajított.
Nekiütköztem a fának és valami hangosan reccsent. Szerencsétlenségemre nem a fa volt. A gerincem repedt meg, valószínűleg több helyen is. Nem tudtam megmozdulni.
Minden elsötétült.

Hideg kezek simítottak végig a hátamon. Ezt jó jelnek vettem, mert éreztem a hátam. Várjunk csak? Ha a hátamon nincs semmi, akkor…
-          Pár napon belül nem lesz semmi nyoma. – mondta Edward és tovább cirógatta a hátam.
-          Mi… mi történt?- kérdeztem.
-          Kiszöktél. Ha Dominice nincs…
-          Mi van Dominicevel? Jól van?
-          Jól van. Viszont az a másik, már nem él.
-          Vittorio? Ki ölte meg?
-          Dominice. Hogy lehettél ilyen buta? Tudtad, hogy valaki meg akar ölni erre…
-          Azt mondta, hogy az apám átverte. És, hogy megöl, aztán visszaveszi azt, ami az övé.
-          Mi lenne az övé?
-          Léna. Anyu aznap azért sírt. Dehogy az apám mivel verte át, azt nem tudom.
-          Lehet, hogy a terhességről nem tudott és Vittorio azt hitte csak hazudik. Carlisle és én is azon a véleményen vagyunk, hogy szépen gyógyul a hátad. Fáj valahol?- kérdezte és lassan elkezdte masszírozni a hátam.
-          Au, ott egy kicsit. – mondtam.
-          Pedig az gyógyul a legjobban. Lehet, hogy egy kicsit fájni fog. – mondta és jól megnyomkodta a fájó résznél. A végén köpni-nyelni nem tudtam.
Carlisle bejött megnézni.
-          Carlisle, hol van Dominice?
-          Itt van az ajtóban. – mondta és odamutatott.
-          Szia! Köszönöm.
-          Kicsi Ellie, miért jöttél utánam? Ugye tudod, hogy csak azért találtam meg, mert egyszer már használtam rajta a képességem. Bella nehezített a helyzetemen. Ugye nem fáj nagyon?
-          Nem, csak itt-ott egy picit, de kibírom. És te, hogy vagy?
-          Én jól vagyok.
Egy ideig egyedül hagytak. Unatkoztam és idegesített, hogy nem tudok megmozdulni, mert féltem, hogy a hátam rosszabb lesz.  
Dominice… Hálás vagyok neki, amiért megmentette az életem. Ha ő nincs… Nem ebbe belegondolni is rossz. 
-          Helloooo!
-          Alice? Mit szeretnél?
-          Dominice igazán bátor volt. Nem gondolod? Annyira jó lenne, ha lenne köztetek valami…
-          Alice, semmit sem kell erőltetni. – állt meg az ajtóban Edward.
Tátogtam egy köszönömöt, majd behunytam a szemem és vártam, hogy elaludjak.
Ám álom helyett valami mást láttam.
Sötét folyósón sétáltam. Sikolyok hallatszódtak a folyosó végéről. Félve lépkedtem. Meg akartam fordulni, de valakik nem engedték. Sikítani akartam, de nem tettem.
Az ajtó kitárult.
Egy fekete, hosszú hajú férfi elé vittek. Rám mosolygott.
-          Ki vagy te?
-          Elizabeth. Mit keresek itt?
-          Ezt én sem tudom. Remélem semmi rosszban nem törted a fejed.
-          Azt se tudom ki maga.
-          Aro Volturi vagyok.
Edward üveges tekintetével álltam szembe. Álltam.
-          Nyugodj meg! Feküdj vissza. – remegett a lábam.
Edward fel feküdt mellém az ágyra.
-          Bocsánat… Nem hittem volna.
-          De te nem voltál ott.
-          De láttam. Mostmár nem lesz baj. A Volturi nem jön ide. Aro nem szeretné Carlisle barátságát elveszíteni. Jól vagy…, mármint a hátad…
Edward egy ideig még simogatta a hátam. Jól esett a hideg keze.
Elnyomott az álom.

Előző fejezet Következő fejezet

3. fejezet | My Life


,,Futó tűzként terjedt el a hír miszerint Elizabeth – a gyilkossággal vádolt lány – nem bírta a nyomást és leugrott egy szikláról a közeli tónál. Mások szerint valaki rejtegeti. Talán az segíthet neki – ha nem lett öngyilkos -, hogy senki se tudja a vezetéknevét.”

(Napilap 3. oldal folyt.)

Alice szemben ült velem és várt. Várt, hogy megszólaljak, vagy, hogy megmozduljak.
-          Nem kell megmozdulnod, vagy megszólalnod. Majd én kérdezek te meg… Ez sem jó, mert a bólogatáshoz is mozogni kell. – rázta a fejét. – Azért a bólogatásba belemennél?
-          Bele, de igenekkel és nemekkel válaszolok.
-          Megszólaltál. – csapta össze a tenyerét Alice. – Első kérdésem, te vagy Elizabeth?
-          Igen. – mondtam keserűen.
-          Akkor sokáig maradsz. – vidult fel.
-          Nem hinném. Nekem el kell mennem. – és ez volt az igazság. Ha itt maradok veszélybe sodorhatom Cullenéket.
-          Dehogyis kell. Itt maradsz, ameddig ki nem hűl ez az ügy. Szerintem a többiek is ezt akarnák.
-          Alice, engem keresnek, és nem akarlak titeket veszélybe sodorni. Kérlek, ezt értsd meg. Az lenne a legjobb, ha feladnám magam. – ott biztonságban lennék, bár ki tudja…
-          Kérlek, Ellie! Nem fogsz bajba sodorni.
-          Nem!
-          Gyertek le az ebédlőbe!- szólt Edward.
Megmostam az arcom. Alice megvárt, majd együtt mentünk le.
Az ebédlő egy tágas szoba volt, a közepén egy hosszú asztallal, ami körül már ott ült a család összes „gyerek” tagja. Carlisle megvárta, míg leülök és csak utána foglalt ő is helyet.
-          Elizabeth azért van itt, mert szörnyűség történt a családjában. Valaki nem tudja bővebben, hogy mi történt?- Edward kezdett el beszélni.
-          Én tudok még dolgokat, de muszáj ezt? Én nem akarok zavarni és szeretném elfelejteni ezt az egészet. – mondtam még mielőtt bárki megszólalhatott volna.
-          Ellie, egyszer maradnál csöndben. Úgy, mint fent. – duzzogott Alice.
-          Nem egyeztem bele!
-          Mert Edward félbeszakított. Látod Edward, a te hibád, ha elmegy. Én megmondtam!
-          Csak gondoltad! És egyáltalán nem az én hibám. Azt mondtad rá tudod beszélni, hát nem sikerült. Fogadd el, hugi!- veszekedett Alice-szel Edward.
-          Sikerült volna…
-          Elég legyen!- szakítottam félbe őket. – Nem Edward hibája, és nem is Alice-é. – tettem hozzá, mert Edward túlságosan kihúzta magát.
-          Ez nem igaz! Csak…- ellenkezett Edward.
-          Az én hibám az egész. Nem kellett volna ide jönnöm. Bár igazság szerint nem a saját lábamon jöttem. De nem ez a lényeg. Nekem nem kéne itt lennem. Ha nincs a sokkoló-képátvitel, akkor, valószínűleg már rég máshol lennék. Viszont itt sem maradhatok. Sajnálom, de nem megy. Inkább… új életet kezdek. Végülis senki se tudja a teljes nevem.
-          Nem mehetsz el! Félvámpír vagy, aki még csak most tudta meg, hogy örökbe fogadták. Hány éves is vagy?- akadt el Edward.
-          Tizenhét.
-          Maradj, legalább egy kis ideig. Ameddig hozzászoksz mindenhez. – kérlelt Esme.
-          Maradjak? És, ha a rendőrség bekopogtat, akkor mit teszünk? Életfogytiglan…
-          Az eléggé kellemetlen lenne. Tekintve, hogy halhatatlanok vagyunk. – nevetett fel Emmett. – De szerintem maradj.
-          Rosalie?- nézettem az említettre.
-          Nem helyeslem.
-          Edward?
-          Maradj.
-          Jasper?
-          Maradj.
-          Esme?
-          Természetesen maradj.
-          Carlisle?
-          Maradj.
Mindenki az szeretné, hogy maradjak. De ha bármi történik, akkor ez a kedves család is… Csak pár nap. Több nem lehet, hiszen csak félvámpír vagyok.
-          Legyen. – adtam be a derekam. – De néhány cuccomért vissza akarok menni.
Vártam a válaszokat, de döbbenetemre mindenki beleegyezett. Alice mindenképpen el akart kísérni.

Összefogtam a hajam és a fejemre helyeztem egy sapkát. Nagy levegőt vettem.
Abba bele se gondoltam, hogy mi van akkor, ha a rendőrök őrzik a házat. Szerencsére senki se volt a környéken.
-          Biztos?- kérdezte Alice tétován.
-          Igen.
Mikor beléptünk a házba megrohamoztak az emlékképek. Ahogy anyuval pudingot főztem és túl sok tejet tettünk bele. Az egész olyan híg lett, hogy vanília levesnek is lehetett volna nevezni.
Apuval, ahogy a madáretetőt készítettük. Télen néztük, ahogy a kismadarak esznek.
Az utolsó emlékem – a borzalmas születésnapomon kívül – az, az volt, hogy anyu terhes…
A kishúgom. Róla nem is hallottam semmi hírt.
-          Mi a baj?- állt meg mellettem Alice.
-          A húgomról nem hallottál semmit?
-          Húgod? Volt neked egyáltalán húgod? Semmit nem írtak róla. Azt hiszed, hogy…
Felrohantam az emeletre. Benyitottam a húgom volt szobájába. Körbenéztem, de nem láttam sehol. Megnéztem a volt szobámba is, de ott sem volt semmi. Benyitottam a szüleim szobájába, de semmit se láttam, ám ez a szoba volt a legjobban feltúrva.
Már éppen csuktam volna be az ajtót, amikor meghallottam valamit, mintha valaki levegőt vett volna. Hátrapillantottam. A nagy, fa ruhásszekrény rádőlt az ágyra. Közelebb mentem. Megpróbáltam arrébb tolni a szekrényt, de nem sikerült.
-          Segítek. – mondta Alice, és arrébb tolta a szekrényt. – Oh, te jó ég. – kapott a szája elé.
Ott feküdt a szekrény alatt mindvégig. Csak az nyugtatott meg, hogy láttam a mellkasát fel-le mozogni. A könnyeimmel küszködve felemeltem a kis testet.
-          Senki se találta meg. Most mit csináljak? Alice, én nem tudok felnevelni egy gyereket. – mondtam, visszafojtva a sírást.
-          Vigyük haza, majd Carlisle megvizsgálja és… Esme biztosan segítene, és Rosalie is.
-          Siessünk!
Csúnya sebek voltak az apró testen. Nem a vérszerinti húgom volt, de legalább úgy szerettem.
Carlisle nem sokkal előttünk ért haza. Magamhoz szorítottam a húgom.
-          Mi történt?- figyelt fel Carlisle.
-          Carlisle, segíts!- könyörögtem neki, és felfedtem a titkom.
-          Mi történt? Hol voltatok?- vette át tőlem és lefektette az asztalra.
-          Otthon voltunk. Eszembe jutott, hogy… van egy húgom. Carlisle, még csak négy hónapos. Ugye nincs semmi baja?
-          Néhány zúzódás és talán egy kis törés. A jobb karja lehet, hogy el van törve, de ezt így nem tudom biztosra mondani. Hol volt?
-          A szekrény alatt.
-          Hogy került oda? És eddig miért nem tűnt fel senkinek?
-          Négy hónapos, anyu próbálta… eltitkolni. Nekem is csak azért mondta el, mert jó megfigyelő vagyok.
-          Felviszem a dolgozószobámba. Minden rendben lesz.
-          Esme?
-          A konyhában.
Elindultam a konyha felé. Esme éppen csirkét sütött.
-          Szia!- köszönt boldogan, majd rám nézett és elkomorult. – Mi a baj?
-          Esme… A húgomat most találtuk meg Alice-szel. Carlisle szerint semmi komolyabb baja, de én annyira félek. Talán csak az mentette meg az életét, hogy rádőlt a szekrény… - a végén már zokogtam. Esme vállára hajtottam a fejem, miközben ő a hátamat simogatta. – Esme, lenne egy nagyon nagy kérésem. – néztem fel a szemébe.
-          Mi lenne az?- kérdezte és megsimogatta a fejemet.
-          Neveled fel helyettem Lénát. – mondtam ki, aztán lélegzetvisszafojtva vártam Esme válaszát.
-          Te azt szeretnéd, hogy én… én neveljek fel egy gyereket?
-          Nálad jobb anyát kívánni se lehetne. Kérlek!
-          Köszönöm. – sírt, könnyek nélkül. – De, ígérd meg, hogy itt maradsz és segítesz. Olyan rég fogtam kisbabát a kezemben.
-          Én nem akarok zavarni…, de a húgomnak a legjobbat akarom és, ha ehhez az kell, hogy itt maradjak, akkor majd meghúzom magam az egyik szobában.
-          Ne beszélj butaságokat! Te is épp úgy a családhoz tartozol, mint Léna.
-          Köszönöm.
Esme felsietett a lépcsőn. Nagyon örült Lénának. Én, pedig felsétáltam az ideiglenes szobámba.
-          Én annyira tudtam, hogy itt maradsz!
-          Alice! És mi lesz, ha megtalál?
-          Mi nyolcan vagyunk, ő egyedül. Szerinted ki fog győzni?
-          Nagyon remélem, hogy ti.
Alice a nap hátralévő részében követett, minden kérésemet teljesíteni akarta.
Benéztem Carlisle dolgozószobájába. Esme óvatosan fogta Lénát, miközben Carlisle átölelte.
-          Boldoggá tetted Esmet. – szólalt meg a hátam mögül Edward.
-          Én nem tudtam volna felnevelni. Annyira aranyosak, mint egy igazi család.
-          Aminek már te is részese vagy.
-          Ez nem igaz. Edward, te is tudod nagyon jól.
-          Nem, én azt tudom, hogy Esme a lányaként tekint rád. Lénát, pedig ő nevelheti fel és így majdnem olyan, mintha igazából az ő lánya lenne. Viszont át kell anyakönyveztetni. És téged is.
Szuper, aztán jön megint az a barom és nem lesz újból családom. Én azt nem tudnám elviselni. Talán, ha titokban szöknék el. Ez nem is rossz ötlet.
-          De rossz ötlet. Mi többen vagyunk.
-          El is felejtettem. – motyogtam magam elé. – Mire fognak átanyakönyvezetni?
-          Cullen. Elizabeth Cullen. Léna, pedig Léna Cullen lesz. – mondta Carlisle és megállt mellettem. – Nem tartom jó ötletnek, hogy iskolába kezdj járni, talán, majd a második félévtől.
-          Járhatok iskolába?- vontam fel a szemöldököm.
-          Persze.
Aztán akár el is végezhetném az orvosit és… Jaj, de szuper lenne. Csak olyan messze van innen egy orvosi egyetem.
-          Megvan, hogy hova fogok jelentkezni. Nem leszel egyedül. – bökte meg a vállam Edward.
-          Nem kell velem jönnöd. Csak egy egyetem, mi bajom lehet? És amúgy is, anyuval egy csomót mentünk megnézni az iskolákat. Nem tudtuk volna fizetni…
-          A nagybátyád kisegített?
-          Aha, valami olyasmi, bár engem olyankor mindig elküldtek boltba. Mintha valami szupertitkos dologról beszéltek volna.
-          Lehet, hogy arról is beszéltek, hogy félvér vagy.
-          Lehet. Ezen még nem volt időm gondolkozni.
Amint megláttam Alicet menekülésre fogtam a dolgot és amilyen gyorsan lehetett elmentem onnan.
-          Ellie! Gyere már!
-          Mit szeretnél, Alice?
-          Azt, hogy megnézd a szobád.
-          Oké.

Benyitottam a koromsötét szobába. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de egy hideg kéz megfogta a kezem. Sikítani akartam, de másik kezével befogta a szám.
Szembe fordult velem. Elengedett. Nem hittem a szememnek.
Mit keres itt?
-          Te? Mit…

Előző fejezet Következő fejezet